A _Hét_ című hetilap 22. számában igen különös elvet hirdet s akar reá
erőszakolni a magyar kritikára. Megtiltja a kritikusnak, hogy valamely
mű értékéről elmélkedjék s vizsgálja, hogy az jó vagy rossz. «Aki nem a
szabályok szemüvegén nézi az irodalmat – úgymond – hanem saját szemével
lát, a maga szívével érez, az már számot akar adni élvezetéről,
mindenekelőtt az író tehetségét, gondolatait, érzelmeit, személyiségét
vizsgálja, mint a természettudós, aki a növényt nem bírálja, hanem
leírja. Nekünk, fájdalom, nincs _deskriptív_ kritikánk, nekünk csak
bíráink és bakóink vannak.» Tehát a kritikusnak nem szabad bírálni, csak
ismertetni. De hát így hogy adhat számot élvezetéről, hogy vizsgálhatja
az író egyéniségét, ha nem szabad bírálnia, ítélnie? Ami még különösebb,
ez elvet Alexander Bernát hirdeti, aki a magyar filozófiai irodalom
egyik érdemes munkása. Képzelhetni-e filozófot elemzés, bírálat, ítélet
nélkül? S vajjon nem bírált-e maga Alexander is regényeket, drámákat és
tudományos munkákat? S nem oly lapban hirdeti-e ez elvet, amely
jól-rosszul szintén bírál, sőt minden indokolás nélkül koronként pálcát
tör az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság fölött? Alexander panegyrist
írva Dóczi arcképéhez, hirdeti ez elvet, mert rossz néven veszi, hogy
Dóczit nemcsak ismertetni, hanem bírálni is merik. Nem jobb lett volna-e
megcáfolni és nevetségesekké tenni Dóczi igazságtalan bírálóit, mint
általában elítélni minden bírálatot? Bizonyára mindenki tetszése szerint
írhat csak ismertetést valamely műről, de megtagadni a bírálat jogát,
annyi, mint a gondolat szabadságát igázni le, ehhez pedig senkinek se
joga, se ereje.