Egy hervadó kis kertben a rózsatők alatt két sorban álltak a fehér
violák. A violák között pad volt s itt ült Lázár kisasszony. Csöndesen
ült, ölébe tette a kezét és szomoru tekintettel nézte a sárguló kis
bokrokat. Kedves őszi reggel volt, valami gyönge, alig langyos napsugár
fénylett körülötte. Lázár kisasszony fekete ruhában volt, ki volt sirva
a szeme s a kezében összegyürt zsebkendőt tartott. Tegnap délután
temették el az apját s bizony nagyon keserü volt ez a ma reggeli
ébredés. A kisasszonynak négy kis testvére volt, a legidősebb köztük az
idén lett tizenkét éves. A két fiatalabbik fiu volt és ha még megmondom
azt is, hogy az öt Lázár gyereknek az apján kivül senkije se volt a
világon, mindjárt világossá válik, hogy a kisasszonyra, akinek Klári
volt a neve, nagyon szomoru teher szakadt.
Ott ült a fehér violák közt és a fejével bólongatott, nagyon kicsikéket,
éppen csak hogy megmozdult tiszta, fehér arcza s fölötte a vastag, sötét
hajfonatból kerekitett Gretchen-frizura. E pillanatban annyi volt a
baja, hogy igazán nem gondolt semmire s mintha ébren se volna, elaludt a
pillantása egy violaszin őszi rózsán.
Ekkor jött be a kertajtón Marschall ur, a klarinétos. Frissen lépett,
látszott rajta, hogy most kelt föl, jó hideg vizben mosakodott, vizes
kefével simitotta a haját, felkötötte a bajuszát, reggelizett, szivarra
gyujtott, szóval azt a kellemes reggeli érzést élvezte, amely kijár
minden jóalvásu embernek. Ha nem jött volna ily szomoru helyre,
bizonyára mosolygott volna a kis Marschall, de igy ünnepélyes arczot
vágott és mély hódolattal emelte meg a kalapját Lázár kisasszony előtt.
Nem volt éppen csunya ember, de vézna és kopott, termetre nézve alacsony
és egy kicsit előrehajlott fejü.
Mindjárt bele is fogott a mondókájába.
– Klári kisasszony – mondta és a kalapját nem tette vissza a fejére –
édes Klári kisasszony, mindenek előtt is fogadja részvétemet.
A leány ránézett, szerette ezt a mindig borotválatlan, de végtelenül jó
arczot és szépen megköszönte a részvétet.
– Én – folytatta a kis Marschall – őszintén megvallva, nagyon komoly
szándékkal jöttem. Nem vagyok olyan ember, aki udvarol egy leánynak…
aztán udvarol egy másik leánynak…
Zavarban volt. Körmével pattogtatta a kalapján a szalagot és
félrehajtotta a fejét. Ugy folytatta:
– … aztán megint egy harmadik leánynak… én becsületes ember vagyok, azt
tetszik tudni rólam… ha egy kicsit haragos természetü is, de azért
mindjárt megbékülök… tetszik tudni.
Most nekibátorodott, mert érezte, hogy nemes dolgokat mond:
– Én, kérem kisasszony, most is csak azt mondom, amit már három éve
mondok, pedig huszonhét éves ember vagyok már… most, hogy a kedves
papája szegény meghalt…
Nehezen ment. De kivágta:
– Hát itt volnék helyette én. Amit mondtam, azt megtartom. Ha akar a
feleségem lenni, itt vagyok, életnagyságban. A kis gyerekeket majd
fölneveljük valahogy.
Most már ragyogott a szeme a kis Marschallnak, hogy ezt mondta. És mivel
a legnehezebben tulesett, egyszerre megjött a bátorsága, most már
szeretett volna órákig beszélni, magyarázni vagy legalább megmenteni azt
a szép beszédet, amelyre az egész uton készült s amely helyett egészen
mást mondott el.
A kisasszony szomoruan mosolygott:
– Üljön ide mellém a padra, Marschall ur – mondta szeliden – majd
beszélgetünk egy kicsit.
A klarinétos leült és bátran föltette a kalapját. Boldog volt. Kissé
közelebb huzódott a leányhoz és valami kérő mosolylyal az arczán
magyarázott neki. Hogy a szinháznál tisztességesen fizetik, hogy órákat
is ad és most megint «kinéz rá» egy tanitvány. És hogy majd csak
ellaknak a mostani két szobában, az egyikben a négy gyerek, a másikban
mink ketten. És ő majd csak szinház után hazajön és ott várja az
asztalon egy kis hideg vacsora és amelyik napon bohózatot adnak, hát már
a rendes időben hazajön és az milyen boldogság lesz és az milyen jó
lesz.
A kisasszony nem beszélt, csak néha-néha, amikor már nagyon is szép volt
az elbeszélésben a boldogság, szeliden elmosolyodott. Mint ez a
szeptemberi nap az őszi rózsákat, olyan csöndes bánatosan simogatta a
lelkét Marschall ur beszéde. Az pedig örült a sikerének, egyre közelebb
huzódott hozzá és már a legnagyobb bolondságokat mondta. Egy negyedóra
mulva már oly biztosnak érezte magát a dolga felől, hogy egy kis valakit
kezdett körülirni, aki gyereknek ötödik volna a házban és akinek – na de
itt igazán nevetni kellett – még az ötéves Kálmánka is nagybátyja lenne.
Erre aztán el is hallgatott. A leány még mindig az őszi rózsákat nézte,
Marschall ur pedig a leányt, profilból. Igy különösen tetszett neki
finom szemöldöke, tiszta metszetü orra és halvány, rózsaszinü szája.
Most oly boldogan érezte magát Marschall, hogy azt hitte, Lázár Klárinál
nincs gyönyörübb leány a világon s Marschall Edénél nincs nemesebb
lovag, mert hisz egy számos és szegény családot vesz – valljuk meg
őszintén – a nyakába.
Erre oly fölényt érzett magában, hogy elég nyugalma volt a mondatai
czifraságával is foglalkozni.
Igy mondta:
– Számithatok beleegyezésére, Klári kisasszony?
A kisasszony komolyan felelt:
– Nézze Marschall – mondta – én nagyon szeretem magát, mert maga a
legjobb ember a világon. Amit maga itt cselekedni akar, az olyan nagyon
szép és olyan nagyon gyönyörü, hogy én meg sem érdemlem magától. Mit
tettem én magának, hogy olyan nagy áldozatot akar hozni? Három év alatt,
amióta jár hozzánk, még csak nem is voltam kedves magával. Mit tettem,
hogy ezt megérdemeljem?
A kis Marschall most fölállt, kinyujtotta a mutató ujját és nagyon
rámutatott a kisasszony arczára, mondván:
– Azt tette, hogy a világon van.
Amire elpirult a leány. Aztán megrázta a fejét, mintha a pirosságot
akarná lerázni róla.
– Marschall ur – szólt – most menjen haza és gondolkozzék holnapig. Ha
holnap reggel eljön és ugyanezt mégegyszer elmondja, jó. Szivesen leszek
a maga felesége, mert maga a legjobb ember a világon. Én mindig csak ezt
mondom, mert ez igaz. De ha nem jön vissza soha többet, én
becsületszavamra mondom, nem fogok haragudni magára.
A kezét nyujtotta feléje.
Marschall megszoritotta a kis kezet.
– Ein Mann, ein Wort. Amit mondtam, azt mondtam. Most mindjárt mondom.
Minek nekem ezért egy napra hazamenni?
Azzal lehajolt a leány kezéhez és csöndesen megcsókolta.