Másnap reggel a hajón mindenki korán ébredt és jókedvüen kelt fel. A
tenger nyugtalan volt és a Serpolette horgonyláncai hevesen nyögtek, de
a hajón mindenki örült annak, hogy egy óra mulva jön az indulás. A
herceg derülten adta ki az utolsó parancsokat, Annie rózsás arccal és
mosolyogva szítta be a tenger üde és sós levegőjét, Ridarsky gúnyos
megjegyzéseket tett azokra a hadihajókra, amelyeket itthagynak a
kikötőben, és Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a hajón.
A herceg visszajött a reggelihez. De nem volt egyedül.
– Nézz ide, – mondta Annienak – ez is velünk jön.
Monseigneurt hozta be. Az orosz agár tisztán, fehéren és karcsun állott
mellette, finom fejét nyugodtan tartotta oda a herceg simogatásának és
nem mozdult el mellőle.
– Monseigneur! – kiáltotta boldogan Annie – gyere ide.
A herceg levette a kezét az agár fejéről. Monseigneur aranysárga szemét
felemelte az urára, azután lassan odaindult Anniehoz. Annie az ölébe
vette a fejét és végigsimogatta tiszta fehér bundáját.
– Monseigneur, – mondta neki duruzsolva – te leszel az én egyetlen
barátom az úton.
Ridarsky, aki mellette ült az asztalnál, ekkor előrehajolt egy kicsit.
Annie ránézett és legyintett egyet:
– Ah maga! Maga csak menjen.
Simogatta Monseigneurt és elragadtatva mondta:
– Ha egy férfi ilyen elegáns tudna lenni.
A herceg nevetett, Ridarsky hideg szemmel nézett rá. Annie reggelit
adott Monseigneurnek és hamarosan megnyerte a teljes bizalmát. Reggeli
után már együtt mentek fel a fedélzetre sétálni. Reggeli után a herceg
is felment a fedélzetre és összegyüjttette a legénységet.
– Matrózok, – mondta nekik nyugodtan – a Serpolette pár perc mulva
felszedi a horgonyát és elindul egy hosszú útra. Előbb olasz kikötőkbe
megyünk, azután át az oceánon Délamerikába. Attól a perctől fogva, hogy
a Serpolette erre az útra elindul, átalakul kereskedőhajóvá. Nagy útja:
kereskedelmi vállalkozás. Ebben a vállalkozásban titeket én társammá
fogadlak. Ez úgy értendő, hogy a vállalkozás nyereségéből mindenki
fizetése arányában részesül, – én is csak annak a fizetésnek az
arányában, amelyet magamnak kiszabtam és amelyet kereskedelmi hajók
kapitányai kapni szoktak. A Serpolettenek tehát úgy szólván, ti is
tulajdonosai vagytok, – természetes, hogy úgy fogtok dolgozni, mint aki
magának dolgozik.
A legénység lelkes és zengő hurrázással fogadta ezt a közlést. A herceg
boldogan nézett végig a mosolygó és lelkes arcokon, aztán csendet
intett:
– Még egyet. Válasszatok két bizalmi embert, akik megnézik majd a
könyveket… nem akarlak benneteket aranyhegyekkel kecsegtetni, de a
számításaim alapján annyit mondhatok, hogy a fizetésének legalább a
kétszeresét kapja majd mindenki.
Ujabb hurrázás, amelynek nem akart vége szakadni. A herceg végre
barátságosan elkergette őket: menjenek, válasszák meg a két bizalmi
embert. Elkergette őket és tiszta és édes örömmel nézett utánuk. De
hirtelen oldalra fordult. A baloldalán ott állott Ridarsky. Ránézett.
– Akart valamit mondani Ridarsky? – kérdezte meghökkenve.
– Nem, fenség.
– Furcsa. Az az érzésem volt, hogy meg akar szólalni.
Ridarsky szótlanul és udvariasan rázta meg a fejét, azután hideg szemmel
nézett a hercegre. A hercegnek kellemetlen érzése támadt és elfordult
tőle.
Pár perc mulva visszajöttek a matrózok és jelentették, hogy a választás
megtörtént. Egyik bizalmi embernek megválasztották Szolgarovot…
A herceg bólintott, ezt természetesnek találta. Szolgarov az orosz
haditengerészetben szolgált volt, részt vett egy hajólázadásban és
azután megszökött. Szociálista volt, a pénzét most is könyvekre költötte
és a ládájában állandóan ott volt a töltött revolvere. A matrózok
tisztelték és féltek tőle. A herceg természetesnek találta, hogy ő lett
az egyik bizalmiférfi.
A másik bizalmi állásra megválasztották Brattliet.
A herceg meghökkent. Brattlie rettentő erejű legény volt; norvég ivadék,
aki messze elvetődött a hazájától; alacsony homlokú, széles vállú,
verekedő és ivó. Hogyan eshetett erre a választás? A herceg egy
másodpercre összevonta a homlokát; kedvetlenséget érzett; az az érzése
támadt, hogy Ridarsky ismét mondani akar valamit; de Ridarsky
hallgatott; erre erőt vett magán, barátságosan megmondta, hogy a
választást tudomásul veszi, a két bizalmi embert berendelte magához
későbbre a kapitányi irodába és kiadta a parancsot az indulásra.
A Serpolette felszedte a horgonyát, a kémény ontotta a füstöt, a
matrózok hurráztak és a hajó elindult nagy útjára. Péter herceg a
parancsnoki hidon állott és néha-néha visszanézett a kikötő lassan
eltűnő hajóira. Ekkor feljött hozzá Annie. Ő is visszanézett. Előbb
hallgatott, aztán halkan megkérdezte:
– Nem sajnálod?
A herceg hevesen megrázta a fejét.
– Boldog vagyok – mondta.
Annie megölelte. A herceg gyöngéden elhárította az ölelést.
– Látják – mondta halkan.
Ridarsky felé intett, akinek hideg szeme az eltűnő kikötőről feléjük
siklott. Annie kissé sértődötten vonta vissza a két karját, azután
dacosan vonogatta a vállát és elbiggyesztett ajakkal mondta:
– Éppen azért. Hadd lássa.
A herceg kezet csókolt neki, ezzel megbékítette, és Annie lement a
parancsnoki hídról, hogy folytassa sétáját Monseigneurrel. Séta közben
találkozott Félixkével, aki ide-oda cikázott a fedélzeten. Félixke el
akarta kerülni őket, de Annie megszólította:
– Félixke, gyere ide.
Félixke odament hozzájuk. Lassan és óvatosan jött, kémlelgette őket,
oldalról került hozzájuk, aztán szimatolva és orrfintorgatva megállott.
Annie csodálkozva és kérdően nézett rá. Félixke kis fejét elfintoritott
orral hajtotta előbb oldalra, azután előre lökte Monseigneur felé.
– Csúnya kutya – mondta. – Csúnya kutya.
– Csúnya vagy te – felelte Annie sértődötten. – Monseigneur gyönyörű;
bár te volnál ilyen szép.
Félixke fintorgatta az orrát és konokul és sértődötten ismételte:
– Csúnya kutya, utálatos kutya.
Az orrát fintorgatva, lassan és óvatosan átsétált a túlsó oldalra és
mielőtt még Annie észrevehette volna, mi a szándéka, felemelte a
jobblábát és hátrafelé, mint egy haragos kis ló, kirúgott Monseigneur
felé. A rúgás Monseigneurt az oldalán érte. Monseigneur feljajdult,
azután felemelte finom fejét, megmutatta nagy fogait, de nem harapott.
Egy-két lépést hátrált, azután csendesen átment az Annie másik oldalára.
Annie azonban fel volt háborodva.
– Most takarodj – kiáltott rá Félixkére.
Félixke behúzta a fejét a nyakába, azután eltakarodott. Annie lehajolt
Monseigneurhöz, megveregette az oldalát és megdicsérte.
Délben a herceg csak egy percre jött be az ebédhez, kezet csókolt
Annienak, megkérdezte, jól bírja-e a rossz időt, evett valamit és menni
készült. Annie hallgatva nézte.
– Hová mégy? – kérdezte azután.
– A parancsnoki hídra.
– És honnan jössz?
– A parancsnoki hídról.
– Hát meddig kell ott maradnod?
– Ha vihar van huszonnégy órát is, sőt harminchatot is.
– És ha nincs vihar?
– Tizenkettőt.
Annie kétségbeesve nézett rá.
– De hiszen én akkor halálra únom magamat – mondta elkeseredve.
A herceg ránézett.
– Majd csinálunk valamit – mondta elgondolkozva.
Megsimogatta az arcát és elment. Nemsokára Ridarsky jött be: enni
valamit. Annie elmondta neki, hogy a herceg minden nap tizenkét órát
akar a parancsnoki hidon tölteni; ő kétségbe van esve…
– Miért? – kérdezte Ridarsky.
– Mert én akkor halálra únom magamat.
– Dehogy, – mondta Ridarsky – abban a tizenkét órában én szabad vagyok.
Én majd mulattatom.
Annie hevesen akart neki válaszolni, de az ajtó felnyílott, és halkan,
csendesen, előkelően bejött rajta Szedlák. A beszélgetés abbamaradt és
Ridarsky nemsokára visszament a fedélzetre.
Délután a tenger egyre nyugtalanabb, lett és három óra tájban bömbölt a
vihar. A Serpolette küzködve fúrta be magát a hullámok közé, de könnyű
testét emeletmagasságra ragadták fel és utána feneketlennek tetsző
mélységekbe lódították le a hullámok. A hajón minden nyílás be volt
zárva és bent a hajó testében elhalkult az élet.
Annie jól bírta a vihart, de szorongva nézegetett ki a tajtékos, szürke
és zöld hullámokra. Szedlák fehér hajjal és fekete ruhában tisztára
borotváltan, mozdulatlanul ült egy sarokban és imádkozott. Félixke előbb
megszüntette ide-oda cikázását a fedélzeten, azután ijedten bevonult kis
kabinjába; majd teljes erővel kitört rajta a tengeri betegség; és ekkor
elindult, hogy kétségbeesetten kérjen segítséget valakitől.
Elindult, de nem jutott messzire. A hajó táncolt; úgy, hogy a szobákban
is alig lehetett megállni; őt azonkívül olyan borzasztó fájdalom rohanta
meg, a gyomrát olyan irtózatos erővel szorította össze egy láthatatlan
prés és a fejét olyan irtózatos erővel igyekezett szétvetni valami
láthatatlan robbantószer, hogy Félixke útközben félig eszméletlenül
összeesett és nyögve gurult le egy lépcső aljába. Itt mozdulatlanul
fekve maradt és átadta magát a halálnak. A halál azonban nem jött érte,
a tagjai viszont sajogtak a legurulástól; és a hajó még mindig táncolt,
úgy hogy ő ide-oda gurult a lépcső aljában; ezért félig eszméletlenül
menedék után nézett. A közelben egyetlen menedék volt: a lépcső alatt
levő kuckó. Félixke négykézláb, de inkább gurulva, mint mászva ide
menekült be.
Amikor egy utolsó gurulással bent volt a kuckóban, megrettenve érezte,
hogy rajta kívül egy más élőlényt is ide vert be a vihar. A sötét
kuckóban nehezen lihegett és keservesen nyögött már valaki. Félixke
haldoklásában is megdöbbenve vizsgálta a sötétséget, de hamar
megnyugodott. A másik menekült Monseigneur volt. A fehér orosz agár
nagyon szenvedett a vihartól. Eleganciáját és tisztaságát nagyon
szétdúlták a szenvedései; karcsú lábára nem tudott felállni; és amikor
nem nyögött, akkor keservesen és panaszosan szűkölt.
Félixkére ebben a percben egy haldokló embernek a nyögése sem tett volna
hatást; a Monseigneur szenvedése még némi elégtétellel is töltötte el.
Nem is volt rá ideje, hogy a saját baján kívül foglalkozzék valamivel,
de amikor a szenvedései mégis adtak neki egy szabad másodpercet, azt a
szabad másodpercet arra használta fel, hogy villámgyorsan, hátrafelé,
mint egy haragos kis ló, teljes erejéből belerúgjon Monseigneurbe. A
kutya feljajdult, de a következő másodpercben egy hullám oldalra
billentette a hajót; kutya és ember összekeveredett a zuhanásban,
Félixkét ismét elővették a fájdalmai, és ettől kezdve csendben és
békésen nyögött egymás mellett kutya és ember.
Három órát töltöttek így el egymás szomszédságában. Három óra mulva a
vihar megcsendesedett egy kicsit, és Félixke úgy érezte, hogy a
láthatatlan fogó, amely a gyomrát szorítja össze, enged valamit. A feje
még mindig szét akart robbanni, de annyira már mégis volt, hogy
elhatározta, hogy itthagyja a szennyes és sötét kuckót. Vissza akart
menni a kabinjába. Már négykézláb állott és indulni akart, amikor
Monseigneurre esett a tekintete. Monseigneur teljes kimerültségében
elnyúlva feküdt a padlón. Finom fejét szenvedve nyujtotta előre, két
karcsú hátsó lába gömbölyű talpát mutatta Félixkének.
Félixke ekkor odanyúlt a kabátja kihajtásához, ahol állandóan egy kis
gombostű készletet hordott. Kivett egy gombostűt, remegő ujjai közé
fogta, felemelte és biztos döféssel bedöfte Monseigneur talpába.
Monseigneur feljajdult, kinyitotta a száját, de a feje fáradtan hullott
vissza a padlóra. Félixke hátrált egy kicsit, de amikor látta, hogy
Monseigneur fogai nem fenyegetik veszedelemmel, ismét kihúzott egy
gombostűt, felemelte, mint egy dárdát, és bedöfte a Monseigneur másik
lábába. Többi gombostűit is bedöfködte volna Monseigneurbe, ha ekkor a
hajó újra nem billen oldalra és neki eszébe nem jut, hogy jó lesz a
kabinjába menekülni, mielőtt a fogó teljes erővel újra ráereszkedik a
gyomrára. De minthogy ez eszébe jutott, rövid habozás után nagy
sajnálkozással kihúzta Monseigneur lábából a véres gombostűket,
visszadugta őket a kabátja kihajtásába és négykézláb visszamászott a
kabinjába.
A vihar ekkor újra kitört és rövid megszakításokkal tartott alkonyatig.
Egyik hosszabb szünetében Monseigneur feltápászkodott fektéből és egy
matróz mögött vérző és roskadozó lábakkal valahogyan kijutott a
fedélzetre. A fedélzeten panaszosan nyöszörgött és hevesen szimatolva
kereste a herceget. A herceg észrevette.
– Monseigneur, – kiáltotta ijedten – gyere ide.
Érte akart küldeni valakit. Monseigneur is ingadozva indult a hang felé
és aranysárga szeme bágyadtan kereste a gazdáját. Ekkor azonban újra
kitört a vihar, a hajó balra billent, Monseigneur leesett fáradt
lábairól, oldalra csúszott, a következő percben egy óriási hullám söpört
végig a fedélzeten és lesöpörte Monseigneurt a tengerbe.
A herceg elordította magát:
– Csónakot leereszteni.
A hullámok zajában egy pillanatra meghallotta Monseigneur kétségbeesett
ugatását. Monseigneur sohasem szokott volt ugatni; és ettől a rendkívüli
segítségkéréstől a hercegnek összeszorult a szíve.
Az ingadozó hajón mozgás támadt, hat matróz csúszva és kapaszkodva
indult az egyik csónak felé. A herceg szakadásig megfeszült idegekkel
figyelt, nem hallja-e még egyszer Monseigneur hangját. A matrózok már
ott voltak a csónaknál. A herceg ekkor hirtelen oldalra fordult.
– Akar valamit mondani Ridarsky? – kérdezte gyorsan.
Ridarsky összeszorított ajakkal rázta meg a fejét, azután előre intett a
matrózok felé. A matrózok hozzáfogtak a csónak leeresztéséhez; munka
közben azonban egyikük elindult a parancsnoki híd felé, kapaszkodva
haladt előre, az egyik kezéből tölcsért csinált és úgy kiabált valamit a
herceg felé. Szolgarov volt.
– Mit mond? – kérdezte a herceg Ridarskytól.
– Azt, – felelte Ridarsky halkan és hidegen – hogy érdemes-e hat ember
életét kockára tenni egy kutya miatt…
A herceg elsápadva nézett rá.
– Nem – mondta azután keményen és rekedten. – Igaza van.
Visszarendelte a csónakot. A hajó nyögve haladt előre, a herceg csak a
hullámok zaját és a hajótest sokféle recsegését hallotta, a Monseigneur
fehér feje felbukkant még egy párszor, de a hajó haladt előre és
Monseigneur eltűnt a hullámok között.
Estére elült a vihar. A herceg magához hivatta Szolgarovot.
– Köszönöm Szolgarov, – mondta neki – hogy figyelmeztetett. Szeretem az
ilyen bátor és okos beszédet.
Szolgarov nem válaszolt. A herceg lement Anniehoz és elmondta neki, hogy
Monseigneur beleveszett a tengerbe. Annie keserves sírásra fakadt. A
herceg vígasztalta, azután elmondta neki a visszarendelt csónak
történetét.
– Miért hallgattál rájuk – kiáltotta hevesen Annie.
– Büszke vagyok rá, – felelte a herceg elgondolkozva – hogy uralkodtam
magamon és meghallgattam a figyelmeztetésüket.
Annie keservesen zokogva mondta:
– De ha még herceg lennél, ki se merték volna nyitni a szájukat.
– Emberhez méltóbb, – felelte a herceg – hogy szóltak, és emberhez
méltóbb, hogy én hallgattam rájuk.
De Annie könnyezve és makacsul rázta a fejét, zokogva ismételte, hogy
két hónappal ezelőtt senki egy szót se mert volna szólni, hanem az egész
banda kezét lábát törte volna, hogy Monseigneurt megmentse; és egész
éjjel keservesen siratta Monseigneurt.