(1897.)
Emléket emeltek a magyarok, azt leplezik le mai nap. Kinek? Az utolsó
nemesi insurrectiónak.
Nem a legnépszerűbb, hanem a legjobban elrágalmazott alakoknak a magyar
történelemben.
A mai nemzedék egyszerűen nem tud róluk semmit. Vagy elfelejtette, vagy
nem hallott róluk. De mi, a század első évtizedeiben serdültek, még
emlékezünk azokra a gúnydalokra, a mikkel a népajk derék vitézeink
véráldozatát megjutalmazta: «retirálj! retirálj! Komáromig meg se állj!»
s sokáig fentartotta magá! az a röpke szó, hogy «kend az az Alvinczy?»
(Mintha Alvinczy lett volna a nemesi insurrectiónak a győri ütközetben a
vezére.) Ma már csak a tarokkozás közben mondják az osztónak, ha rossz
blattokat vág fel a talonbul, hogy «kend az Alvinczy?» hozzá gondolva a
többit.
A saját honfitársaik még jobban elócsárolták az emlékezetüket, mint az
ellenségeik.
Nem a francziák, a kikkel verekedtek, azok derék ellenségek voltak, azok
felmagasztalták a magyar nemesi felkelő sereget: más, alattomos, hátból
támadó, holtakon vitézkedő ellenségek voltak azok.
S a magyarban nagyon ki van fejlődve a csufolódási ösztön. Ha mások a
nemzete typicus alakjait kifigurázzák, ő még tódít rajta. S ilyenek
voltak az insurgensek. A ki az volt, nem dicsekedett vele. Az apám is
hadnagy volt az insurrectióban, a győri ütközetben is részt vett (mint
vőlegény), soha sem beszélt róla. Dehogy mondta volna el, hogy az a nagy
csorba a fringiája élén hogyan támadt. A jó barátai mondogatták el
csipkelődve, hogy a csizmaszárába dugott frizőr-fésű mentette meg, a
miről a franczia golyója visszapattant. Hanem a kapitánya mellette esett
el.
Nohát ezen volt mit tréfálózni ezelőtt hatvan esztendővel.
Pedig hát az 1809-iki győri ütközet nem volt szégyenletes futás, hanem
naphosszant tartó derék küzdelme egy harczban nem gyakorlott, rendes
katonaságtól nem támogatott, csupa nemesekből álló felkelő seregnek egy
diadalhoz szokott, a világ legelső katonáiból álló franczia ármádia
ellenében: tele hőstettek, csoda-vitézségek epizódjaival, a nemesek
dicső vezérjének, a nemesi insurrectió megalkotójának, József nádornak
személyes vezénylete mellett. A magyar sereget nem verték meg, egy
ágyút, egy foglyot nem vesztett, az ütközet sorsa eldöntetlen maradt; a
mit bizonyított maga a csatatér, a hol kilenczszáznyolczvanöt magyar
nemes maradt halottan, sokkal több francziával együtt, s hogy a
francziák nem voltak urai a csatamezőnek, azt ezek a halottak
bizonyítják, a kik harminczöt napon át ott hevertek a szentkirályi
halmokon, az ég alatt, temetetlenül: midőn harminczöt nap mulva József
nádor negyvennégy eskadron nemesi insurgens lovasság élén ugyanazon a
csatatéren megjelent, ő temetteté el az ott hagyott halottakat.
Harminczöt napig vártak a hősök a nyugodalmas sírra, nyolczvannyolcz
esztendeig a sírkoszorúikra.
S még a győri ütközet után is a hadviselésben ritka diadalmas
hadikalandokat végeztek a magyar insurgensek, a minő volt Meskó alvezér
dandárának keresztültörése az egész franczia hadseregen, s egész
ezredekben harczoltak vitézül a wagrami ütközetben.
De mind erről nem tudott meg semmit se az ország, se a világ.
Hirlapjaink még gyéren voltak akkor, nem is olvastattak. De nem is írtak
erről.
Volt azonban egy történetírója a magyar insurrectiónak, a ki azt ragyogó
tollával megírta, Kisfaludy Sándor, a fővezér, József nádor hadsegéde a
háború alatt. A ki azokat a szép «Regéket» írta, melyeket úgy szeretett
mindenki. De az igaz történetei, melyeket e műben összegyűjtött, még
szebbek. Soha sem jelentek meg nyomtatásban.
Miért nem? Azért, mert volt egy nagyhatalom, mely erősebb a királyoknál,
a pápánál: a czenzura. A veres írón hatalmasabb a villámnál; a mennykő
csak azt mondhatja: «meghalsz»; de a veres plajbász azt sugja: «nem
születsz.»
Hatvan évig ott hevert Kisfaludy Sándornak ez a kézirata József nádor
fenséges családjának levéltárában, ereklye gyanánt őrizve.
Ekkor írtam én egy regényt, mely a magyar insurrectió történetével
végződik, a mihez én kútforrásul Kisfaludy kéziratát használhattam,
fenséges tulajdonosa kegyeiből. Ugyanazt egyidejüleg egy bécsi német lap
is közölte. De mikor végre a magyar insurrectióra került a sor, akkor az
én bécsi szerkesztőm megkötötte magát: «ez nekünk nem kell»; «das
schmeckt uns, wie abgestandenes Zuckerwasser!»