Mint a villámcsapás derűlt égből, úgy sujtott le rám Tisza Kálmán
halálának híre.
Távol, külföldön időzve, későn kaptam az értesítést. Rögtön a kora
reggeli vonattal siettem hazafelé. Oh, mint kivántam szárnyakat a
gőzmozdonynak, hogy jókor érkezzem meg! Gondolataimmal, érzelmeimmel
együtt szerettem volna repülni Tisza Kálmán ravatalához. Mint óhajtottam
volna még egyszer látni jóságos arczát, örök álomra lehunyt szemeit,
szótalan ajkait, – még egyszer megérinteni azt a kezet, melynek annyi
jótettét láttam és éreztem, – s aztán egy eltitkolt könnyet letörülni
szememből koporsója előtt!
Az idő és távolság nem engedte, hogy idején megérkezzem. Azt hittem,
hogy haladékot fog adni a nemzeti kegyelet megnyilvánulása: összegyűlhet
a végtiszteletére az egész honfitábor, mely őt éltében követte. Ez mind
elmaradt. Tisza Kálmánt nem az ország temette el.
Szerető családja magának foglalta le a nemzet gyászát.
Igaza volt. Én is úgy tettem volna. Az élő Tisza Kálmán az országé, a
nemzeté, a nagyvilágé volt: a meghalt Tisza Kálmán csupán csak a
családjáé. Az államférfit gyászolhatja ország-világ: az embert, a
férjet, az apát megsiratni a szerető szivek joga. Fiak, vő, rokonok
emelik koporsóját a kripta-fülkéig. Bucsúszava csak hitebeli lelkésznek
van fölötte. Ez az igazi rend. Pompa, dicsőség elenyészik a halál
felséges orczája előtt.
Eszembe jut, hogy ezt az utat megtettem én már Gesztig egyizben.
Egy jó barátom ügyében történt, kinek egész létezése függött ezen
közbenjárás sikerétől. Teljhatalmú, magas hivatalnok sujtó itélete ellen
kellett folyamodni a még hatalmasabbhoz. «Nekem nincs szivem!» – ezzel
utasította el kérésemet a főúr: tehát el kellett mennem ahhoz, a kiről
tudtam, hogy van szive.
Elutaztam Gesztre.
És feltaláltam ott azt, a kit kerestem. A szive szerint itélő birót: a
ki egy szavával megszabadított egy derék, tehetséges embert és annak a
családját a megsemmisüléstől.
Most már ez a jó barátom is ott van a túlvilágon s tanúnak fog állani az
Isten előtt, hogy Tisza Kálmán mily emberi szenvedélyeken fölül álló
bíró volt itt ezen a földön.
Rám nézve pedig holtomig feledhetetlenek maradnak a geszti otthonban
töltött édes napok.
Ott láttam az igaz magyar családi életet, zavartalan boldogságot a maga
tökéletességében. Minden családtag úgy szerette egymást és valamennyien
az apát és anyát. Soha eszményibb együttélést, együttérzést nem
képzelhettem magamnak.
Az idő és távolság nem engedte, hogy újra lássam e családot a szorosan
egyesítő nagy szomorúságában. De áldásom odaszállt föléjük: «Adjon az ég
fájó sziveiknek vigasztaló balzsamot, adjon a nemzet nagy halottjának, a
szeretett családfőnek idelenn örök nyugodalmat, odafenn megdicsőülést.»