(1894.)
Kossuth Lajos ravatala előtt állunk.
Láztól izzó agyam előtt az emlékezet ködfátyolán keresztül végig vonul
egész titáni alakja, a milyennek őt ifjú szívvel, férfikora delén,
sikerei dicsfényében láttam.
Azon magasztos nagy eszméknek, melyek kortársaimmal együtt engem is örök
híveikké avattak fel, ő volt a vezére az igéret földének, az állami
utopiának Mózese: a szabadság hitvallásának prófétája. Azon közharczosok
sorába tartozom, kik nem vakbuzgó, de látnoki odaadással követték
vezérüket abba a harczba, mely egy új, egy szent, egy dicső Magyarország
kivívásáért küzdetett – elébb a szó hatalmával.
És annak a hatalmas szónak is ő volt a fölkentje. Soha olyan szónokot
nem fog a föld többé teremni: ki meg tudja gyujtani a jéghegyet s el
tudja oltani a phlegetont szónoklata bűverejével.
S a mit a teremtő erejű szó, a mit a világgyujtó eszme létrehozott; az
egységes Magyarország, a szabad nép, a jogegyenlőség, a felszabadult
gondolat, az örökké megmarad, s mind ezek a kincsei egy ujjászületett
nemzetnek Kossuth alakjától elválaszthatatlanok.
De a sors magasabb árt követelt tőlünk, mint szavakat és eszméket.
Tetteket és áldozatokat. S a milyen nagy volt a sors követelése: olyan
nagy volt a nemzet áldozatkészsége.
A történelem ingyen nem adja a diadalokat. A magyar nemzetnek keresztül
kellett menni a vér- és tűzkeresztségen, hogy létjogát bebizonyítsa.
Azokat a lapjait a történelemnek, a mikre e nagy dicsőséges küzdelem van
felírva, mindig lelketemelő érzéssel fogja olvashatni az utókor, s
megtalálja bennük a vezéralakot.
A harcz bizonyított; de nem nyert. Egyet kifeledtünk ideális
számításunkból: azt, hogy Európa közepében lakunk; ránk mindenki
nehezedik, mi senkire sem támaszkodunk.
Ujból kellett kezdeni a munkát; más alapon építeni fel a rombadőlt
ideált. Az egész nemzet hozzájárult e munkához.
Csak ő maga maradt meg a régi alapkő őrének.
És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő sziklájától, mint
egy úszó szigetet. Látta az uj pálmaerdőket felvirulni rajta, látta a
jóllét palotáit emelkedni rajta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál
messzebb tűnt az előle.
És maga a haza is csak úgy látta őt már, mint egy Memnon-szobornak
ködalakját a láthatáron, ki néha megszólal.
És látni fogja még ezután is. – Kossuth hamvát akármely kő alá temessék,
az a monumentális ködalak ott marad a láthatáron.
A nemzet nem adhatott neki életében semmit. Egy elmult álmot
visszaálmodni lehetetlen. S ő neki kevesebb nem kellett. Egy más csillag
lakója volt már, a ki nem a mi érzékeinkkel érez. Most már nincs előtte
se mult, se jövendő, tud mindent; látja tükörből a mi világunkat.
Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.
Kérhetjük, hogy szállja meg az engesztelődés ihletével, fájdalmasan
szeretett hazája fiainak lelkületét. Mi emberek vagyunk mind, kicsinyek
és nagyok: földi indulatokkal háborgó a vérünk, szenvedélyeink ösztöne
téveszti meg akaratunkat; de ő már a menny lakója, ki nem vitt el innen
magával egyebet, mint azt a végtelen honszerelmet, mely az idvezülteket
visszaköti a földhöz. Emeljen fel bennünket magához ennél az erőnél
fogva.
A magyar nemzet okos és nagy. Mutassa meg a magyar nemzet ez alkalommal,
mily nagy tud lenni, ha senki nem emeli; milyen okos tud lenni, ha senki
nem tanácsolja; milyen helyes uton tud járni, ha senki nem vezeti; saját
érző szivén, saját helyes eszén kívül.
Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy bizonyos jó
barátja van: saját maga; s csak egy felelmes ellensége: saját maga;
válaszszon benne!
Valamennyi gyászlobogón elől, melyet a nagy halott ravatala előtt fog
vinni a gyászolók tábora, egy fehér zászlót lobogtasson a nemzet; az
engesztelődés fehér zászlóját; az alkotmány oszlopai iránti hódolat
szeplőtlen fehér zászlóját. In hoc signo vinces.
Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja, s áldottak
lesznek e hamvak!
(1894 márczius 21-ikén.)