– Jegyzeteket csinálni a mai tanácskozásról.
– Tudod jól, hogy az itt elmondandókról nem szabad semmit nyilvánosságra
hozni. Felfogadtuk.
Én erre az egész gyülekezethez fordulva, azt kérdezém, hogy meddig tart
a felfogadás záró ideje? (Azt hittem, legfeljebb egy esztendő lesz.)
Deák azt mondta, hogy harmincz esztendeig.
Nyáry könnyíteni akart, azt mondta: legyen huszonöt esztendő. Apponyi
György harminczöt esztendőt javasolt. Az ő javaslatát fogadta el a
bizottság.
Erre én azt mondtam: «Jól van, hát majd közölni fogom ezeket a lapomban
– harminczöt esztendő mulva.»
Általános derültség fogadta e humorosnak látszó kijelentésemet.
Hát persze, hogy humoros volt.
Harminczöt esztendő mulva! Hisz ez még embernyi embernek is nagy idő.
Szürkül a szakállunk! De hát még egy hírlapnak? Hogy akar egy magyar
ujságlap még harminczöt esztendő mulva is élni?
És ime, a harminczöt év letelt és én még mindig főszerkesztője vagyok
annak a lapnak, mely ma is, mint akkor, segít építeni a hangyamunkát a
nemzeti lét és szabadelvüség nagy gúlájának emeléséhez.
Abból a hatvanhét emlékezetes politikusból csak öten vagyunk még
életben: Tisza Kálmán, Podmaniczky Frigyes, Falk Miksa, Szontagh Pál és
magam. A többi erős munkása az alkotmány építésének mind hazatért már az
ő atyáihoz.
Most tehát, a harminczöt év lefolyása után, felszabadítva érzem magamat
a felfogadás alól; s előkeresem a megfakult papirokat s igyekezem az
odavetett kusza betűkből (plajbászszal) kihüvelyezni a tartalmat. Hogy
jegyzeteim hívek, hogy hozzájuk semmit nem tettem, rajtuk semmit nem
módosítottam, arról igaz hitemmel kezeskedem. Jegyzeteimnek értéke
egyesegyedül a közvetlenség.