(1896.)
Soha sem írtam volna meg ezeket a dolgokat, a miket (a többiekkel
együtt) ama történelmi _fátyol_ átlátszó tüllszövete takar: (igaza van
annak a természettudósnak, a ki azt az elméletet állította fel, hogy a
ragályterjesztő bacillusokat ellenkező bacillusok rájuk bocsátásával
kell elpusztítani: tehát az emlékezet spóráit a feledékenység
bakteriumaival) – ha már többször ismételve, sajtóban és népgyűléseken,
fel nem lett volna emlegetve, hogy volt egy idő, a melyben gróf Zichy
Nándor egy szabadelvű lapnak az alapításában részt vett; – mostan
pedig…!
Elmondom az egészet, hogyan történt.
A hatvanas évek elején, a Schmerling-uralom alatt (a mire nem elég
fátyolt vetni: a pokrócz sem elég vastag annak, hogy eltakarja: még azon
is keresztülbujnak a férgek), egy csomó igazlelkű hazafi összebeszélt,
hogy ennek az abszolutizmusnál százszorta gyűlöltebb rendszernek, ennek
a kancsukaütésnél kínzóbb kikötésnek megellenzésére egy független magyar
lapot adjanak ki. Ez alapítók között volt Tisza Kálmán, Almássy Pál,
gróf Károlyi Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Keglevich Béla,
Ivánka Imre, Beniczky Lajos és én. Még többen is.
Gróf Zichy Nándor nem volt közöttük.
1863 január első napjaiban indult meg a nagyalakú napilap; a szabadelvű
Magyarország korifeusai írtak bele: én is egy történelmi regényt kezdtem
meg a tárczájában a szabadságharczból. A közönség nagy részvéttel
fogadta. Háromezer előfizető gyűlt össze, hirdetmény is akadt elég. A
legfényesebb kilátások között indultunk meg. Szó sem volt az alapítók
nagylelkűségének igénybevételéről. Csupán a biztosíték letételénél
lépett elő Almássy Pál, kezeimbe téve a tízezer forintot, a mihez én még
ötszáz forintot toldottam; mert a kegyelmes német abban az egyben
respektálta a magyar közjogot, hogy «a midőn az 1848-iki magyar
törvényhozás tízezer pengő forintban állapította meg egy naponkint
megjelenő politikai lap biztosítékát, utána számította, hogy ez «osztrák
értékű» forintokban 10,500 forintokat tesz ki.
Tehát egy hónapig duzzadó vitorlákkal haladt előre A Hon.
Egy februári reggel odajön hozzám Ivánka Imre (A Hon közgazdászati
rovatának I. I. jegyű belmunkatársa) s kihúz a zsebéből egy terjedelmes
kéziratot.
– Almássy Pál küldi neked ezt a czikket: szerzője gróf Zichy Nándor;
olvasd át, ki lehet-e ezt adni A Honban?
Kapva kaptam utána.
– No, csak ne kapj utána olyan mohón, – mondá Ivánka Imre barátom. – Ez
a czikk már megfordult Kemény Zsigó kezén is. A gróf természetesen
közelebb áll Deák Ferencz organumához, mint a mienkhez: a czikk a Pesti
Napló számára lett írva; de Zsigó azt mondta rá, mikor elolvasta, hogy
köszöni szépen a grácziát; hanem ez idő szerint még sokkal jobbnak
találja a kosztot a Steinschreiber csárdájában, mint a
_Károly-kaszárnya_ kantinjában.
(Már ekkor egy kollegánk, Tóth Kálmán, a Bolond Miska szerkesztője ott
kosztozott: holmi kinyomtatott politikai szójátékért.)
Az én kezembe tehát úgy került Zichy Nándornak a nagy nevezetességű
politikai értekezése, hogy Kemény Zsigó megérezte rajta a börtönszagot.
Elolvastam tehát végig. Tizenkét írott oldal volt. Csupa merő tények,
adatok és igazságok összeállítása, a mely felfoghatóvá teszi a
Schmerling által megkísérlett összalkotmányú egyesített monarchia
lehetetlenségét. Különösen az osztrák és magyar közgazdasági,
nemzetgazdászati és pénzügyi érdekeknek ellentétei voltak alapos
tanulmányozással feltüntetve. Igen okos czikk volt.
– Én ezt, ha a nyakam utána szakad is, kiadom.
– No csak olvasd végig – mondá Ivánka Imre.
Az utolsó két lapon következtek aztán az egész exposéenak a
korollariumai. Hogy minő veszedelmek fognak Magyarországnak ezen
gyötörve kényszerítéséből a monarchiára bekövetkezni. Prófétai lélek
nyilatkozott e sorokban.
Én el voltam a czikk befejezésétől ragadtatva.
– No, ha egy gróf Zichy Nándornak volt bátorsága ezeket megírni, hát
nekem lesz bátorságom ezeket kinyomatni.
– No, csak gondold meg a dolognak a végét – mondá Ivánka Imre.
– Hát mi lesz belőle? Legfeljebb becsuknak érte Tóth Kálmán mellé:
eltártlizunk ketten.
– Hiszen ha csak az lenne belőle, hogy téged fülön fognak – mondá
Ivánka, – de az lesz belőle, hogy betiltják A Hont, s új lapra sem
kapunk concessiót.
Ez a szó kapaczitált.
– Ez is igaz. Az utolsó két lapja a kéziratnak azokkal a
prognosticonokkal minden értelemzavarás nélkül el is maradhat. De elébb
meg kell kérdeznünk az illustris szerzőt, ha vajjon beleegyezik-e
czikkének ilyszerű megcsonkításába?
– Előre beleegyezését adta nekünk a gróf, hogy törülhetünk a czikkéből,
a mit akarunk; csak bele írnunk nem szabad semmit.
Én tehát – szívem ellenére – fogtam a veres plajbászt s a két utolsó
lapot keresztül húztam vele. Azonban a befejező szakasz három kezdő sora
még a megelőző lapra volt felírva, én tehát ezeket a sorokat is
átveresplajbászoztam s odaírtam föléjük a szerző nevét ugyanazon veres
irónnal; és azzal odaadtam Ivánkának az egész kéziratot, hogy vigye a
nyomdába.
Hogy miért nem semmisítettem meg azt a két utolsó lapot mindjárt, ha
magam is aggodalmaskodtam azoknak a ténora miatt? Hát erre az az okom
volt, hogy az utolsó lapra volt írva a szerző neve sajátkezű
manupropriával s az én hátamnak (még akkor az nagyon érzékeny volt)
szüksége lehetett erre a fedezetre.
Másnap megjelent Zichy Nándor memorandumszerű czikke A Honban: cicero
szedésben, négy egész hasábot elfoglalva. Én korán reggel nagy
élvezettel olvastam végig még egyszer nyomtatásban a czikket, előre
elképzelve, hogy milyen gyönyörű polémia fog ebből támadni: – a
kormánynak két subventionált lapja is volt. Én olyan naiv voltam, hogy
azt hittem, majd azokat fogják rám ereszteni.
E közben beront hozzám Ivánka Imre s véget vet a szép illuzióimnak ezzel
a szóval:
– Hej, dühös ám Pálffy Móricz a Zichy Nándor czikkéért! – Hadi
törvényszék elé fog benneteket állítani a gróffal együtt: három hónapi
fogságbüntetést kér ellenetek.
Nekem rögtön a keresztül húzott lapok jutottak eszembe. Ha beperelnek, a
kéziratot is elkobozzák: a kitörölt résznek nem szabad a rendőrség
kezébe jutni. Azonnal vágtattam fel a nyomdába, hogy a kéziratot
magamhoz vegyem.
Csakhogy mikor Emich Gusztáv irodájába beléptem, már ott találtam Pultz
urat, plén parád, koszperd az oldalán, széles öv a derekán.
Ez volt a rendőrbiztos, régi ismerős: a sajtó felügyelője.
– A Hon mai vezérczikkének a kéziratát jövök elkobozni – mondá, hozzám
fordulva.
– Oda fenn lesz a szedőknél – mondám én. (Emichhel egy szembe nézést
váltottunk s megértettük egymást.)
Én előre mentem a szűk lépcsőn, nyomomban a rendőrbiztos, őt követte
Emich. A nyomdába felérkezve, Emich bevezette a rendőrbiztost a faktor
ketreczébe, attól követelve a kézirat előadását.
Ugyanis az a rend volt, hogy minden kiszedett kéziratot reggel egy
göngyölegbe csavarva, átadnak a nyomdai faktornak, s azok aztán, mint az
orgonasípok, egymás mellé állítva várják, míg megértek a betapostatásra.
A faktor utána nézett s addig keresgélt, mig rájött, hogy a mult éjszaka
kiszedett kéziratok még a metteur-en-page-nál vannak.
Ez a nehány pillanat elég volt nekem, hogy a metteur-en-page-al nehány
szót váltsak. Potemkinnak hívták a derék embert (milyen jó orosz
herczegi neve volt: igaz magyar szív mellett!) Mire a rendőrbiztos a
metteur-en-page-hoz fordult, a kéziratokat előkövetelni, már akkor a
Zichy Nándor czikkének az utolsó lapja ott lobogott a vaskályhában. –
Soha sem hittem volna, hogy valaha eszkamotőr legyen belőlem.
A rendőrbiztos azonban, a mint a kéziratot végig lapozta, mindjárt
rájött, hogy az utolsó lapon még három kitörült sor is van.
– Hol a többi? – kérdé tőlem.
– Ami nyomtatásban megjelent, az mind itt van: az utolsó lapot
megsemmisítettem.
– Miért semmisítette ön meg?
– Azért, mert a befejezés nem állt logikai összefüggésben az
előzményekkel; nekem túlságosan konzervativ volt a czikk vége.
Pultz úr nagyon csóválta a fejét, aztán zsebébe dugta a kéziratot s
eltávoztában azt mondá Emichnek:
– Ugyebár, ez a Jókai most azt hiszi én felőlem, hogy ez a Pultz egy
nagy mamlasz, «der sich mit der Kirche ums Kreuz herumführen lässt! (Nem
tudom lefordítani.)
A mire az öreg Emich ismeretes finom modorával azt válaszolá neki:
– Ez a Jókai most azt mondja magában, hogy Pultz úr egy tetőtől talpig
becsületes lovagias ember.
– A mi igaz is.
Zichy Nándor megjelent czikke végződött ezen a mondaton:
«A leigázott nemzetek Isteneit Rómába vitték, azok polgárait a római
polgárok jogaival megadományozták; de azért még sem lettek azok
rómaiakká.»
Hogy az elégetett két lapnak a szövege mi volt? arra már szó szerint nem
emlékezem; hanem az érdemleges tartalma eszembe jutott egyszer, – a
sadowai katasztrófa után.
Egyébiránt nem volt abban a czikkben semmi, a mi az osztrák
sajtótörvényeknek bármelyik paragrafusába ütközött volna.
De hisz nem is sajtóvétségért állíttatott bennünket Schmerling katonai
törvényszék elé!
Csak a felolvasott itéletből tudtuk meg, hogy miféle vétséggel vagyunk
vádolva.
Gróf Vázsonkői Zichy Nándor és Jókai Mór elitéltettek Schmerling katonai
törvényszéke által egy esztendei börtönre nehéz vasban: közcsend
háborítás miatt!
Tehát gróf Zichy Nándor, a nagybirtokú főúr és Jókai Mór, a poéta, egy
napon (vagy talán éjszakán) oly nagy mértékű közcsendháborítást követtek
el Budapest utczáin, hogy azzal egy esztendei nehéz vas viselésére
tették magukat érdemessé.
Már biz ezt valamennyi Johann Maria Farina otkolonjai sem mossák le
rólunk!
De még azonfelül a nemességünk elveszítésével is sujtattunk.
A mi aztán Deák Ferencznek erre a bon mot-ra adott alkalmat: Kérdés: «Ki
most Magyarországon a leggazdagabb paraszt?» Felelet: «gróf Zichy
Nándor.»
Rólam pedig egy bécsi lap azt a vicczet zengedezte: «Moriz Jókai wurde
in den Bauernstand erhoben.»
Az a legszebb, hogy azon a szent napon, a melyen mi ezt a hallatlan
csendháborítást elkövettük, úgy szakadt a hó éjjel-nappal, hogy nem
lehetett járni az utczán. Hanem hogy mégis elkövettük, azt hinnem kell;
mert a sententia mondja.
Csak azt nem birom megérteni, hogyan került ebbe az itéletbe még a «Hon»
is bele? Azt is megstrófolták egy ezer forint cautióvesztésre.
(Csendháborításért!)
Ezt Zichy Nándor pótolta, kezembe nyomva egy ezer forint névértékű
magyar földtehermentesítési kötvényt. Erre azonban Schmerlingék még
harmincz osztrák forintokat fizettettek velem disagio czímén.
(Nagyszerűek tudtak lenni a kicsinykedésben.)
A nehéz vasat ugyan elengedte a katonai főparancsnok, a mit nagyon
sajnálok. Most ugyan sántítanék egy kicsit miatta, de milyen dicsekedést
követhetnék el vele.
A fogságot pedig azonnal meg kellett lépni. (Germanismus; de az benne a
jó.) Egyelőre csak nekem egyedül. – Zichy Nándorra apai örömök vártak:
éppen az elitéltetése napja után született az első fia. Ezért
megengedtetett neki, hogy egy hetet a családja körében töltsön.
Az alatt én egyedül voltam a budai József-kaszárnya foglya. Hiszen nem
volt az fogság! A katonák egész jó pajtás módjára bántak velem. A
térparancsnok, Haymerle ezredes, egész szivélyességgel fogadott, a
legszebb utczai szobát nyittatta fel a számomra, a szomszédszoba várt a
bűntársamra. Az ezredes tökéletes magyar viczispáni arcz és alak volt:
tréfás, adomázó, kedélyes úr; a mint megtudta, hogy faragó ember vagyok
s (rabok szokása szerint) a börtönben faragással szándékozom tölteni az
időt, kölcsön adta a saját faragó szerszámait: ő is szenvedélyes faragó
volt. (Itt készítettem el a feleségem mellszobrát fából.) Aztán
délutánonként feljött hozzám, kihúzott az íróasztalom mellől: «ne
dolgozzék már, jőjjön sétálni velem!» S vitt magával a hegyek közé.
Mikor megtudta tőlem, hogy feleségem odafenn lakik a Svábhegyen, azt
mondta, hogy «no, hát látogassa ön meg: ne búsuljon szegény asszony:
menjen ki hozzá vacsorára: csakhogy akkor vigye magával a porkolábot is,
proforma.» – Éltem az engedelemmel, a porkoláb is igen derék ember volt,
hat gyermek apja.
A mellett jöhettek hozzám látogatók, jöttek is nagy számmal, s az
úrhölgy-viziteket lekisérhettem a lépcsőkön egész az utczán váró
ekvipázsukig. Beniczky Lajos azt mondta: «hisz ez a te börtönöd nem ér
semmit: nincs ebben semmi poézis!»
Egy hét mulva aztán berukkolt Zichy Nándor is. (Semmi gróf! Kolléga!
Paraszttárs!)
A míg az ő szobájában az ablakokat felrakták, addig az én szobámban
telepedett le, ott fogadta a tiszteletére jövő térparancsnokot.
A derék Haymerle neki is ugyanazzal a szóval mutatta be magát, a mivel
engem fogadott: «Ich werde Ihr Haustyrann sein.»
Aztán elmondta neki, hogy miben fog az ő házi zsarnoksága állni: hogy mi
minden lesz szabad ő rabságának, a mi már nekem meg volt engedve.
Zichy Nándor mindezt hallgatta egykedvűen; ő nem találta ebben az új
állapotban azt a humoristikus oldalt, a mit én. Azt mondá a
térparancsnoknak:
– Köszönöm. Csak egy engedményt kérek. Engedje meg ezredes úr nekem,
hogy mindennap reggel elmehessek a reggeli misére a templomba.
Megigértem ezt az anyámnak.
Ez az alaprajza Zichy Nándor jellemének.
*
A jó Haymerle nagyot bámult e kivánságra. Ilyen óhajtást még árestánstól
nem hallott. Azt, hogy én kijárjak a börtönből ide-amoda, fel a
Svábhegyre a feleségemhez vacsorálni, mind megengedheté a saját
felelősségére; de hogy egy elitélt rab reggelenkint templomba járjon? Ez
nehéz kérdés! Azt mondta, hogy ily szokatlan esetre hiányoznak az
instructiói; hanem azonnal megteszi ez iránt az előterjesztést a katonai
főparancsnokságnál. A főkatonai kommandó megint a maga részéről nem
érezte e kérdésben a competentiáját kellőleg meghatározva: az tovább
előterjesztette a hadügyminiszteriumhoz, s míg aztán a
hadügyminiszteriumtól a misére járhatás engedélye leérkezett, azalatt ő
Felsége legmagasabb kegyelme megszüntette a fogságbüntetésünket s
mehettünk haza.
De azért a szabaddátétel után is viseltük az elitéltetés
következményeit: a nemesség elvesztését. Zichy Nándor nem volt gróf (az
nem nagy baj volt neki), de én nem lehettem lapszerkesztő (hogy is ne?
egy kiszabadult fegyencz!) s az nagy baj volt nekem, mert új szerkesztőt
kellett a lapnál alkalmaznom, Úrházy György személyében.
Zichy Nándor még azután is többször irt a Honba érdekes czikkeket;
sajátkezű fogalmazványait ma is híven őrzöm kéziratgyűjteményemben.
De hát mind bagatelle-bajok voltak ezek ebben az esztendőben. Schmerling
provisorium, Rájxrát, katonai uralom: – nagyobb veszedelem volt ennél, a
mit minden ember érzett, úr és paraszt, de még az állat is: az országos
aszály.
Ez volt a rettenetes 1863-iki évnek a signaturája.
A hó olvadásától kezdve augusztus végéig nem esett le egy csepp eső
Magyarország legnagyobb részében. Az Alföld, a Bánság, a magyar Kanahán
egy végtelen sivatag képét mutatta fel, a melyen nem volt semmi zöld,
csak a nádas; búza, rozs kiszáradt, a tavaszi, a tengeri ki sem kelt; se
széna, se szalma a barmok számára: általános inség!
Tavaly a földbirtokosok tagadták meg az adófizetést, ez évben maga a
föld.
A dús Alföld birtokosai berakták téglával, vályoggal a házaik ajtaját,
ablakát s elmentek Erdélybe aratórészért dolgozni! A gulyákat
felhajtották a Kárpátokba, le a Dunához, s otthagyták felében
kiteleltetésre. Jegenyehajtás kévéje volt a takarmány; hát még a kenyér!
fűrészporral kevert malompor! A lovakat egyszerűen lebunkózták.
Hát a kormány? A közigazgatás mit tett az inség enyhítésére?
De már inkább csatornát tisztítok, mint hogy még egyszer e thémáról
írjak…
Hanem a magyar társadalom, az megmutatta ez évben, hogy minő hatalmat
képez.
«Nem szabad Magyarországon senkinek éhen meghalni!»
Ez volt a jelszó.
Ebben egyesült minden párt, minden osztály, minden nemzetiség, minden
felekezet. – És mind a két nem. – A nők versenyeztek a férfiakkal.
Szerteszéjjel az országban, minden helységben, a hol nagy inség volt,
népkonyhákat állítottak fel, kenyeret osztottak a népnek.
Önkényt is adakozott mindenki; azonkívül is a gyűjtésnek minden módja ki
lett találva. Azok között a legfényesebb sikerű volt a Budapesten
rendezett jótékonysági női bazár, melyet előkelő hölgyek rendeztek.
Ott láttuk az italmérő pavillonokban a főrangú hölgyeket a polgárnőkkel
egy asztalnál a pezsgőt töltögetni. A hölgyvilág szépségeinek
gyűjteménye volt ott együtt. Azok között legfeltűnőbb szépség volt egy,
a konzervativ főnemesi családok egyikének úrasszonya, Z… K… grófnő.
Láttuk, mikor ez a büszke úrnő egy szegény parasztleánynak, ki a maga
forintocskáját szintén elhozta a haza oltárára, nemcsak poharat töltött,
de még kezet is szorított vele. (Ezt meg is énekeltük.)
Almássy Pál is odajött ehhez a pavillonhoz. Gyönyörű példánya volt a
magyar férfinak: egy fejjel kilátszott a tömeg közűl: szelidnek látszó
komoly arczczal. Nem volt mágnás; de birtokánál fogva az első nagy urak
egyike. Nagy eszű és európai míveltségű ember. A történelemben már fel
is volt írva a neve, mint a debreczeni országgyűlés határozatának
főrendiházi elnök minőségében aláírójáé. Ezért halálra lett itélve,
vagyona elkobozva; az uralkodó által megkegyelmezve s ismét úrrá téve.
Odalépett a bájos grófné pavillonjához, a ki őt egy pohár pezsgővel
megkinálta.
– Mi az ára?
– Másnak egy forint: önnak száz.
– És ha egy csókot kérnék a grófnőtől?
– A szent czélért azt is adok: annak az ára ezer forint.
Almássy Pál elővette tárczájából az ezerest: a grófnő megadta neki érte
a csókot: közlátványra. «Ein Kusz in Ehren!»
Természetesen hogy a lapok másnap egyébről sem beszéltek.
Reggel meglátogattam Almássy Pált s gratuláltam neki.
– Pedig nem okosan csináltam a dolgot – mondá ő. – Ebből baj lesz. Nem
az a baj, hogy én adtam ezer forintot egy csókért, hanem hogy én kaptam
egy csókot ezer forintért. Ebből a bécsiek azt fogják kiokoskodni, hogy
közöttünk és a konzervativek között létrejött a fuzió. S minket csak
ellenségeiknek tartanak; de a konzervativeket riválisaiknak. Ennek a
symbolistikájául veszik azt a csókot.
Hiszen ha még csak a bécsiek vették volna annak!
De a turiniak is annak vették.
Azt írták rólunk, hogy árulók vagyunk.
S attól kezdve elkezdődtek az esténkinti krawallok a váczi (most Károly-
és Múzeum-) körúton: a demonstratiók.
Egy csoport fiatal ember összeverődött a Zrínyi-kávéház előtt (a
kerepesi út keresztező pontján), ott elkezdtek kiabálni, nem tudom én
mit, arra előrobogott a Károly-kaszárnyából egy szakasz dragonyos, a
hatvani utczából meg egy kompánia cserepár, vágtatva, kivont karddal,
szuronyszegezve. Akkor aztán a demonstráló tömeg futott, a merre látott.
Én akkor a Szűtsné-féle házban laktam, s minden este volt alkalmam az
ablakból ezen a látványon – szégyenkedni. Hanem Szigligetit majd
agyonlőtték egy ilyen alkalommal, a mint a szinházból hazament; az
eltévedt golyó az ablakát zúzta be. Kedélyes állapot volt ez!
Az egyetlen szinházunk nézőterének emeleti erkélyét a nemzeti kaszinó
birta s ettől bérelték azt egész évre egyes kaszinó-tagok.
Egy este, midőn Almássy Pál a bérelt karosszékét keresi, azt már
elfoglalva találja báró L. P. Árpádtól, ki ekkor érkezett meg hosszasabb
külföldi útjáról. Megszólítja barátságosan: «kérlek, ez az én helyem.»
– Eh, mit? – vág vissza nyersen L. P. Á. – Én már itt ülök, tedd le
magad a másik székbe.
– De ez az én zártszékem: én ide akarok ülni.
Ez egy kis kellemetlenségnek látszott.
Másnap korán reggel meglátogatott Beniczky Lajos.
– Baj van – mondá. – Almássy Pál és L. P. Árpád között párbaj van
készülőben. Oka egy zártszék fölötti összeszólalkozás, a minek
következtében L. P. Árpád ezt írta levélben Almássynak: «Te, a mint az
életben nem találod meg helyedet, úgy a szinházban sem találod meg.» Ez
szándékos sértés, Almássy általam provocáltatta L. P. Árpádot, ő
megnevezte segédeit: nekem kifogásom volt ellenük; most, a mig ő
szekundánsok után lát, siess Almássyhoz, s ha A Hon ügyében valami
elintézni valód van, azt végezd el vele, mert az ügy kimenetele
katasztrófa lesz. A párbaj élethalálra megy.
Én azonban nem Almássy Pálhoz siettem, hanem L. P. Árpádhoz.
Rendkívüli alak volt. Testileg athléta. A kiben az olasz és magyar heves
vér kereszteződött. Az egyetlen valóságos forradalmi jellem, a ki valaha
magyar földön élt.
Az egész Schmerling-korszak alatt soha adót nem fizetett. Volt több ezer
holdnyi uradalma a temesi bánságban. Azt nem engedte bevettetni, hogy ne
legyen rajta termés, a mit a kormány adó fejében lefoglalhasson. Egyszer
a négy lovát foglalta le az adóexecutor. Akkor azokra rázárta az
istállót s ott hagyta őket elveszni éhen; – de adót még sem fizetett.
Ezt mentem én el megszelidíteni.
Mikor beléptem a szobájába, azzal fogadott, hogy tudom miért jösz? Hiába
beszélsz! Vagy én lövöm őtet oda, vagy ő lő engem oda, de egyikünk nem
él holnap.
Én aztán csak két perczig beszéltem hozzá s két percz mulva L. P. Árpád
leült az íróasztalához s írt egy ilyen tartalmú levelet Almássy Pálhoz:
«J. M. itt volt nálam: felvilágosított, vedd a Hozzád intézett levelemet
meg nem írottnak, sajnálom a közöttünk történteket.»
A kik L. P. Árpádot ismerték valaha, kergethetik a fantáziájukat, hogy
érje utól, mi lehetett az, a mivel én ezt a megfékezhetetlen jellemet
rábirtam, hogy azt a szót leírja «sajnálom»; ezt még a testvére sem
hallotta tőle soha.
A párbajból e levél elküldése után természetesen nem lett semmi. Almássy
Pál személyesen megköszönte nekem e szolgálatot, a mit nekem a párthűség
diktált.
Hanem a veszedelem azért nem fordult el.
Az esténkinti utczai tüntetések mindennap ismétlődtek.
Ez időben Zichy Nándor tudatta velem, hogy a Honba nem fog többé írni s
minden összeköttetést megszakít velünk. Az események előre vetették az
árnyékukat.
Egy napon megtudtam jó előre, hogy a bécsi kormány Almássy Pált és több
kiváló politikai elvtársát az éjjel el fogja fogatni.
Nehogy azzal a kérkedéssel vádoltassam, mintha nekem valami organizált
titkos rendőrségem lett volna a kormánykörökben, elmondom őszintén, hogy
jutottam hozzá.
Szerkesztőmnek, Urházynak, volt egy 48-as honvédfőtiszt jóbarátja; annak
ismét volt egy osztrák főtiszt kebelbarátja a katonai
főparancsnokságnál; ezen a csatornán át én a kormányzóságnak minden
intézkedését előbb megtudtam egy pár órával a foganatosításnál. Így
aztán Almássy Pált is értesíthettem jókor este előre, hogy éjfélkor
elfogják.
Vele együtt elfogták a Honnak több alapító tagját is. A kit el nem
fogtak, az menekült vagy a külföldre, vagy haza a pátriájába. Én itt
maradtam egyesegyedül. Nem írt már senki vezérczikket a Honba. És nem is
előfizetett rá. Egyszerre visszaestünk egy szégyenletes létszámra.
Mintha megijedtek volna az előfizetők, hogy most már ő rájuk kerül a
sor: az olvasókat viszik börtönre. Az inség miatt a hirdetmények is
összezsugorodtak.
Én megkisérlettem a lapot saját tehetségemből folytatni. Akkor örököltem
a szülőim után egy vagyont: az ráment egészen. Eladtam magyar-utczai
házamat, korábbi munkáim szerzeményét. Azt is elnyelte a lap deficzitje.
Akkor adósságcsinálással folytattam a lapot. Minden hónap nyomdai
költsége váltóval lett fizetve. Az év végén már tízezer forinttal voltam
adósa a nyomdásznak. Akkor az felmondta a hitelt, a jövő hónap
költségeinek fedezésére már nem volt pénz! Barátaim, elvtársaim,
munkatársaim mind azt mondták, hogy nem lehet Magyarországon ellenzéki
lapot kiadni: szüntessük meg a Hont a legközelebbi félév lejártával. Úgy
de egynehány száz előfizető még átment a díjával a jövő félévre is.
Azokat kárpótolni fogjuk a Pesti Naplóval: hisz az is derék hazafias lap
s a czenzura gondoskodása mellett alig van már különbség a két lap
iránya között. Kemény Zsigmond beleegyezett s azt írta nekem: «ha te azt
kivánod, hogy én elnyeljelek, hát én nem bánom: elnyellek.»
Ekkor történt az, hogy Deák Ferencz a Nemzeti Casinóban, a mint
Keménytől meghallá, hogy a Hon a közönség részvéthiánya miatt meg fog
szűnni, erősen lehordta az ottan jelenlevő urakat, hogy az egyetlen
ellenzéki magyar lapot el hagyják enyészni.
Ennek a Deák Ferencz felszólalásának a következése lett az, hogy másnap
reggel oda jött hozzám Zichy Nándor (most már ismét gróf) s azt kérdé
tőlem: «Mennyi pénzre van szükséged, hogy a lapodat fentartsad?»