Havas Gyulának.
Elföldelem a szívem vágyait;
Ó! kopott és zenétlen temetések,
Züllött úrfiak züllött gyászpompája.
Ledülnek nyirkos síri ágyba mind
S én gyásztalan közönnyel tovább lépek,
Miért tünődnék értük vissza fájva?
Üres fickók voltak, mihaszna társak,
A szívem vérét itták és ha éj lett,
Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak,
És ők is csak gyürötten keltek másnap,
Sóhajtoztak: hogy így-úgy, fáj az élet,
Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak.
És őbelőlük sem lett semmi sem –
Az egyiket pedig soká szerettem,
Hazudta: ő az a táltos-királyfi,
Ki hipp-hopp, egyszer majd kiküzd nekem
Egy szép király-lányt hősi küzdelemben, –
Becsapott ő is, elfáradtam várni.
És most már nincsen vágyam. – Hajnalonta,
Ha hazavet a robot, összetörve,
Nem űlök álmodozni, magam csalni.
Feleség, pénz, Páris, – sok drága gyolcsa
A létnek, tudom, már sohse kötöz be,
Sebaj, így is csak meg lehet majd halni.