Tersánszky Jenőnek.
A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az „örök“ szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat
Az édes poharat bús számhoz közelítem.
Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még:
A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…
Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal
Mely a szivembe rothadt és mérgez, bár nem él…