A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT

E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek,

Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen!

Alázatos és szenvedő szerelmem.

Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:

A láncok csörrentek, mert szeliden

Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd –

Hallod? most téveteg és fáradt az ütem

Mert elindult rabod s remegve lép

Közelébb, közelébb

S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben…

Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva

S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,

Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen

S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,

Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom

S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold,

Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt

Az életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség,

Karjai lüktető meztelenjét

Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen,

Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben

S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam

De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam

S lassan a fénybe fordította orcám…

S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat,

S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat

Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra…

S kacagtak a boldog fák s ő is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett

S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám

S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta

S főhajtva s térdalázva

Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek…

S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet

S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem

A Csend szívén megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett:

Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban

Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan

És búvik búgva férfimellre!

– Ezen tünődött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre,

Míg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!

S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek

S dudoltak néki zsongító dalt: vontatott

Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok

S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként:

Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet –

S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:

„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!

Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk,

Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk,

S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát.

Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,

Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra,

Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,

S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem…

Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!

A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét,

Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák!

Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,

Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk

Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“

Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal

Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg

De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal

Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket

S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott…

Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott

Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:

„Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára…“

Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem!

Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…

S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon

Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen,

De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm

S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn,

Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott

S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,

Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal,

De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal

Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.

S én didergek, úrnőm s furcsa és zengő

Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád,

Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor, orcád,

S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben

S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen

S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,

Még e bús hajnalon.

Hajnali szerenád: Versek · 第 37 / 60 题