E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek,
Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen!
Alázatos és szenvedő szerelmem.
Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:
A láncok csörrentek, mert szeliden
Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd –
Hallod? most téveteg és fáradt az ütem
Mert elindult rabod s remegve lép
Közelébb, közelébb
S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben…
Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva
S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,
Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.
Meg kell őt fojtanom
S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold,
Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt
Az életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség,
Karjai lüktető meztelenjét
Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen,
Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben
S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam
De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam
S lassan a fénybe fordította orcám…
S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat,
S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat
Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra…
S kacagtak a boldog fák s ő is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett
S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám
S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta
S főhajtva s térdalázva
Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek…
S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet
S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem
A Csend szívén megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett:
Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban
Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan
És búvik búgva férfimellre!
– Ezen tünődött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre,
Míg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!
S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek
S dudoltak néki zsongító dalt: vontatott
Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok
S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként:
Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet –
S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:
„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk,
Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk,
S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát.
Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra,
Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem…
Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!
A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét,
Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák!
Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,
Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk
Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“
Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal
Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal
Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott…
Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott
Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:
„Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára…“
Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem!
Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon
Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen,
De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm
S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn,
Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott
S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,
Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal,
De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal
Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.
S én didergek, úrnőm s furcsa és zengő
Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád,
Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor, orcád,
S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben
S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.