Schöntag Lajosnak.
Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyű játék?
Nem remegek s nem pirulok bele,
Közelhajlok s mondom: ime, fehér halánték,
S lesem: reá a csókom halvány pírt lehel-e?
Távolhuzódom s mondom: íme kis karcsú termet,
S lesem: rándul-e válla utánam, remeg-e?
– Ez hát az élő öröm, mely kínná sose dermed?
A boldog szerelem? az élet-csemege?
– És túl lombok cikk-cakkján apró falu fehérlik,
És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy –
Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik:
„Becses bús gondolatja kószálni merre megy?“
S oldalt hajlok mosolygva, lustán s a lány szemébe
Fúvom szivarom füstjét s az évődő kacag –
Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje
Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi nyak!…
Mért hát hazudni s torzan mosolyra vonni ajkad
S szépnek vélni a létet, mert szépnek vallja más?
Ki már halál felé szelíd-ügetve hajtat
Minek neki bús utján kis derű-állomás?
Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy kisasszony,
Megállni, tétovázni és próbálgatni még?
Légy elszánt és kevély s egy rongy perc ne marasszon,
Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég…
Hopp! jó szivem, csak csínján, hiszen megint becsaptak!
Hopp! bolondúl dobogni és kalimpálni kár,
Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak!
Hopp! gőgösen! hisz ujra üres, bús óra vár!
Kopp! jó, beteg szívem, szép csínján, lassú koppal,
Tovább, halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll,
Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csínján, lassú toppal,
Majd csak gáncsot vet egyszer s elfektet a halál…