Füst Milánnak.
Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedűl
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a fűves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen…
Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog
S kézi kis lámpást viszen…
Béke, béke… lomb megett
Vén feszűlet feketűl,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetűl:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelid
Ívű fáradt gesztusa…
Béke, béke… élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Utbafáradt vén legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
„Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot, hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…“
Régi emlék, furcsa dal…
Ó mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily busan s némán figyel…
Béke, béke… vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában űl anyám
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?…