Nagy Lajosnak.
Az ágya szélén ültem s mint e sötét, kopott ágy
Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét
Lustán és finoman vetette el az esték
Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.
Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden
S a fakó aranyszínű alkonyatban
Mint beteg princ a díszes halk fogatban
Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.
Már vetkőzött a szőke némber s busongva néztem
Milyen únott s hideg a karja mozdulása
S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.
Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon
Csillog e nő szeme az estben… érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét állomáson…
Ó lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség
Fogadjon, feleség és boldog vacsora?
Vagy szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?
S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez,
S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján…