A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzámsimult félőn, ijedten
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpűlt le
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn
S nem tudom meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…