Oh, az Akadémia szerda-délutánjai!
A Belváros – és újabb időben a Lipótváros fiatal lányai már délelőtt
izgatják az anyjukat:
– Mama, úgy-e ma elmegyünk a Kisfaludy-társaság ülésére?
Az anya szelíd mosolylyal, amelyből szeretet és pedagógia árad, felel:
– Igen, lányom, elmegyünk. Látni fogod szemtől szembe a költőket, akik
tehetségüket a haza javára szentelik s akik az örök szép és örök igazság
hirdetői. Örülök, lányom, hogy szeretnéd őket látni. Az ő látásuk
fölemel bennünket, köznapi lényeket a prózaiság porából a költészet
világos magaslataira, ahonnan lelkünk üde tisztasággal tér vissza a
földre. Tiszteld a költőket, gyermekem, mert az emberi nem legszebb
vágyait tiszteled bennük.
Igy szól az anya s kikeresi gyermekének a legszebb utcai ruháját. Maga
is ünnepi díszt ölt s így mennek a komor Akadémia felé, felületes
pillantást vetve a páraköd alatt siető Dunára, a Lánchíd nagy kőkapuira
és Széchenyi szobrára, amely fenségesen mered a téli alkonyatba.
Január első szerdája fontos szerda volt az Akadémiában. A
Kisfaludy-társaság halhatatlanjai közül meghalt kettő s ezeknek a helyét
kellett betölteni. Az egyik valami Saraglyai nevű felvidéki pap volt,
aki valamikor Petőfi öt versét tótra fordította s a maga harmincegy
verséhez hozzácsatolva _Magyar Lombfüzér_ címen kiadta. Ez huszonhét
éves korában történt vele s azóta sem vett tollat a kezébe. A másik
elhunyt Kisfaludystát Berinkeynek hívták, de erről abszolute semmi
adatot nem találtak a lapok. Máig se tudja senki, hogy mily érdemeiért
választotta tagjává a társaság.
Erre a két megürült helyre három úr jelöltette magát. Az első Szentessy
Antal volt, nagy úr, valóságos belső titkos tanácsos. Büszkén viselte
ezt a címet, amelynek minden jelzője oly nagyon a szájunkba rágja, hogy
ez pozitiv, tényleges valami: _valóságos_ (tehát nem csak címzetes),
_belső_ (tehát igazi, odatartozó, szinte rokon), _titkos_ (tehát csakis
a királyhoz tartozó, négyszemközti) tanácsos. Arra sohse gondolt, hogy
ebből a négy szóból éppen négy a legvilágosabb hazugság, mert tőle ugyan
éppúgy nem kért tanácsot a király, mint Walzer úrtól, a kányák
vezérétől, aki valótlan, külső, nem titkos – csak egyszerűen királyi
tanácsos volt.
A kegyelmes úr barátai unszolására jelöltette magát. Tavaly – ugyancsak
barátai unszolására – kiadta oroszországi utijegyzeteit _Jégen és Havon_
címmel, vastag papiron, nagy formátumban, sok fotografiával
illusztrálva. A könyvről a félhivatalos lapok sírva írták meg, hogy
milyen nagyszerű. És a publikum vette is, mert drága díszmű volt, s mert
ha egy kegyelmes úr könyvet ír, az már valami, az nem holmi zsidó firka.
Egy német kiadót úgy meghatotta a Pester Lloyd félhivatalos kritikája,
hogy elhatározta a _Jégen és Havon_ lefordíttatását. Így foglalt helyet
a kegyelmes úr a világirodalomban, egy könyv révén, amelyben egy ép
mondat se volt. Amikor egy előkelő hetilapunk mutatványt közölt belőle,
az egyik húszforintos kis kezdő-munkatárs javította ki a grammatikai
hibáit, s a kiadó könnyes szemmel olvasta végig. Ki kellett adni a
mutatványt, mert a kegyelmes úr tiz év óta állandóan
kultuszminiszter-jelölt volt, s miből éljen meg a szegény könyvkiadó, ha
nem a miniszter engedélyezte tankönyvekből és a rendőrség-eltiltotta
„népies orvosi“ művekből?
A másik jelölt egy öreg ember volt, Magyarország legnagyobb élő költője.
Szegény zsidó volt, s a Kisfaludysták nem akarták tekintetbe venni, hogy
nem szégyen a Jézus Krisztus fajtájához tartozni. Mindenikük érezte,
hogy ez az öreg ember a legtisztább költői elmék egyike, s hogy az
irodalomtörténetek lezárása óta ő az egyetlen költője ennek a magyar
földnek. De nem kellett nekik, nem, nem, nem. Az öreg ember pedig
jelentkezett, mert jól esett neki megbukni, minden ily bukásából
babérosan kelt föl, s mosolygó arccal, szelid-szomorú hangon mondogatta
a fiataloknak:
– Gyerekek, sikerült kibuknom…
Ugyanaz volt a sorsa, mint Lénártnak, az építésznek. A blazirt ifjúság
hazájában ez a két ember ősz hajjal is úttörő maradt. Ezt nem tudták
nekik megbocsátani. Az építésznek az volt a bűne, hogy öreg fejjel új
stílust keresett, a költőnek pedig az, hogy hatvanéves korában sem akart
hanyatlani. Micsoda merészség, a huszadik század elején! Amikor húszéves
fiúkban már kiégett a tűz, s az ember harmincéves korában kiírta magát.
A harmadik jelölt – Orsovai Pál volt.
Ő az elnök klikkjének volt a jelöltje. Az elnök, aki a
Washington-részvénytársaság igazgatója is volt (Magyarországon
mindenkinek van egy összeférhetetlenségi esete) – az elnök nem magától
jött erre a kitünő gondolatra. Mondtuk, hogy ez a nyomdavállalat egy
hatalmas díszmunka kiadása előtt állott, s pénzre volt szüksége. A
művezetőigazgató tehát egy napon megszólította a részvénytársasági
szobában, valami ülés után az elnökurat:
– Mit gondol, méltóságos uram, ez az Orsovai nem érdemelné meg a
Kisfaludy-tagságot?
Ez a művezető pénzügyi zseni volt. Az elnöknek felvillant a szeme,
amikor ezt a pompás ideát hallotta. De aztán kérette magát:
– Nehéz lesz, nehéz…
– Ha a méltóságod hű emberei akarják, semmi sem nehéz – mondta sunyi
pillantással a pénzügyi zseni, aki sok, sok részvényt szeretett volna
eladni Orsovainak.
– Meg fogom próbálni – mondta az elnök.
Baráti szeretettel szorítottak kezet, s ez a kézszorítás pecsételte meg
Orsovai irodalmi halhatatlanságát. Az elnök már másnap elolvasta a
famózus röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York
kávéházban, s erősen megkékceruzázva odaadta híveinek, hogy olvassák ők
is. Aztán tudtára adta Orsovainak, hogy az ilyen talentumu ember
jelöltesse magát. Orsovai eleinte megijedt, de aztán így szólt magában:
„miért ne?“ – s jelöltette magát. Az elnök úr hívei kezeskedtek, hogy be
fogják választani.
Az elnök ur volt az első a kis teremben. Meggyújtatta a gázcsillárt, s
az Akadémia művelt öreg szolgái kinyitották az ajtót a közönség számára.
Egyszerre tódult be a társaság. Egész zsúr-karavánok vonultak fel,
előkelő anyák lányaikkal, jogászok és regattisták a lányok miatt,
gimnáziumi és reáliskolai tanulók, akik az önképzőkör tanárelnökének
buzdítására jöttek, majd még lányok, még asszonyok. A termet farács
választotta ketté: a kisebb rész volt a karzat, a nagyobbik az
ülésterem. A karzat egyszeribe megtelt, de a halhatatlanok számára
fentartott helyen alig lézengett néhány ember. Öt óra felé gyülekezni
kezdtek. Mindig, amikor egy-egy újabb alak jelent meg, a karzaton
összesúgtak a lányok:
– Ki ez?
– Hát az?
Legtöbben egy aránylag fiatal író iránt érdeklődtek, aki egy csapással
ült be a Petőfi- és a Kisfaludy-társaságba, aztán az Akadémiába. A
kávéházi irodalom nem szerette ezt az embert, mert nem járt éjszakázni
és nem játszott alsós kalábert. Azonkivül képviselő is volt. A
_Bozontosok_ asztaltársasága naponként leszamarazta a New-York
kávéházban és nem akadt, aki a fejükbe tudta volna verni, hogy húsz év
óta csak egy lépést tett előre a magyar elbeszélő-irodalom, s ezt az egy
nagyot is a képviselő úr lépte. Az elegáns szőke fiatalemberrel egy pap
társalgott, aki már maga is elfelejtette, hogy mit fordított, de elég az
hozzá, hogy fordított valamit angolból, valami hosszút, s ezért
szótöbbséggel halhatatlanná lett. Ott volt a püspök úr ő méltósága is,
aki halotti beszédeiről volt híres, s ezenkivül fordításairól. Magyar
Herostratesnek nevezték némelyek, mert azzal sikerült nevét minden
időkre bevésni az emberek emlékezetébe, hogy egymaga tönkretett
Magyarországon egy csomó nagy angol költőt és ráadásul az olaszok
legnagyobb dicsőségét.
Ugyanilyen destruktiv dicsőség jutott osztályrészül az elnöknek is, aki
az emelvényen diskurált a titkárral. Az elnök ráadta magát a modern
irodalom kipusztítására, de a rombolásban nem volt olyan szép sikere,
mint a püspöknek. Az elnök úr oly népszerűtlen volt az országban, hogy
az már igazán határos a népszerűséggel. Senki se szerette, de a
zsörtölődéseiről hetekig beszéltek. Egyébként ő is méltóságos úr volt, s
nagy rendjelekre vadászott. Érdekes, hogy a nemzet egy költőjének se
volt soha oly magas rendjele, mint neki. Talán ki fog sülni valaha, hogy
mégis ő volt a legnagyobb magyar költő.
Ez a szent meggyőződés sugárzott most is az arcáról, ahogy egy szigorú
pillantást vetve a közönségre, megnyitotta az ülést. Az első felolvasó
egy száraz úr volt, aki kétezernégyszáz sort olvasott fel új
Iliász-fordításából. Lelkes tapsokat kapott. A második felolvasó egy
kedves, kopasz öreg úr volt, valamikor bálványozott elbeszélő, a
legnépszerübb magyar újság szerkesztője. Most csöndes révből nézte a
világot, s felolvasott egy olyan elbeszélést, amelyen az első
mondatoknál megérzett, hogy a szerzője az _a_ névelő után aposztrofot
tesz, s hogy az _és_ helyett használt _s_-t így írja: ’s. A lányoknak
tetszett az ártalmatlan öreg bácsi, s az anyák ifjúkorukra gondoltak,
amikor még ez a jó úr az eget verdeste, tele volt tűzzel, szellemmel.
Olyan jó, öreges hangulat támadt e percekben a kedélyes kis teremben. A
nagy kályhában pattogott a tűz, a karzaton parfüm áradt, s mindenkinek
volt egy-két ismerőse. Modern zsúr, angol ruhák, villogószemű félszűzek
egy régi udvarházban, motyogó öreg urak között, akik csöndesen kérődztek
ifjukori fordításaik babérjain. Érezte ezt a fiatal képviselő-novellista
is és oly feszesen ült köztük, mintha valamely idegen állam követe lett
volna. Az öreg urat zajosan éljenezték, különösen a mamák. Kevesebb
figyelmet szenteltek két ujabb fordításnak – istenem, megint fordítás,
mindig fordítás! – és végül egy hosszú versnek, amelyet egy szigorú
fekete ember olvasott fel nagy ambicióval.
– Az ülést bezárom – hallatszott erre az elnök szigorú szava, a
csöngettyű egyet szólt, s a kis öreg hozzátette:
– Kérem a közönséget, hogy távozzék. Zárt ülés lesz.
A karzaton mozgás, suhogás támadt. A közönség kiment, a diákok
udvariasan utat engedtek a kisasszonyoknak. Behallatszott a folyosó
lármája a terembe, ahol magukra maradtak a halhatatlanok.
– Persze, hogy kibukik – mondták az öreg költőről.
– Itt nem kell olyan ember, aki a lapja hirdetéseiből él – mondta az
elnök, a Washington-részvénytársaság igazgatója.
– Zsidó… zsidó… – susogták egy másik csoportban, mert mégis csak ez volt
a legjobb érv az öreg költő ellen.
Az elnök magyarázni kezdte egy harmadik csoportnak:
– Az egy határozott nagy talentum, az az Orsovai. A
Kisfaludy-társaságnak kötelessége, hogy új erőket fedezzen föl. Meg
fogjátok látni, ebből az emberből oly nagy iró lesz, a minő még kevés
volt.
– Bizony, bizony – hagyta rá a püspök. – Irálya előkelő, s helyenként a
nagy költő lendülete csapong benne.
Az Iliász-fordító is megszólalt:
– Eszmemenete világos, logikája erős. Nekem nagyon tetszik ez az ember…
Azzal kérdőleg nézett az elnökre, hogy jól beszélt-e. Az elnök
helyeslőleg bólintott, s az Iliász-fordító meg volt elégedve.
– Ezen férfiú – harsogta most már a klikk többi tagjainak a püspök –
valamikor dicsőséget fog hozni ezen érdemes gyülekezetre!
A hallgatók mind bólongattak a fejükkel. A fiatal képviselő-novellista
nagyon utálta ezt a jelenetet, s beszédbe ereszkedett ujból a pappal,
csakhogy ne hallja ezeket a dicséreteket.
A kegyelmes úrról is esett szó. A társaság fiatalabb tagjai középiskolai
tanárok voltak, idősebb tagjai pedig egyetemi tanárok. A kegyelmes úr
már féllábbal kultuszminiszter volt, tehát oly nagy volt a pártja, hogy
biztosra vehette beválasztatását.
– Megnyitom a zárt ülést – recsegett a pódiumról az elnök hangja.
Mindnyájan helyeikre ültek, s valami kis izgatottságot is éreztek, mert
az öreg költő bukása nem volt a lehető legbiztosabb.
– A megüresedett két helyre – szólt az elnök – három jelölés történt. Az
első jelölt Fehér József alanyi költő, a második Szentessy Antal
valóságos belső titkos tanácsos, országgyülési képviselő és iró, a
harmadik Orsovai Pál iró.
Elmormogta azután az ajánlásokat is. Az öreg alanyi költőt a
képviselő-novellista ajánlotta, a kegyelmes urat a püspök, Orsovait
pedig az elnök egy leghívebb embere.
– Kérem a szavazatokat Fehér József költőre.
Huszonkét kis papirlap gyült össze. Kirakta maga elé az asztalra és
sorban felolvasta: igen, nem, igen, nem. De nagyon sok volt a _nem_ és
az eredmény az lett, hogy az öreg költő tizenöt szavazattal négy ellen
kibukott. Három papirlapot üresen adtak be, bizonyára olyanok, akik
szégyelték maguk előtt a költő ellen szavazni, de azért mégse akarták
maguk közt látni. A második jelölt, a kegyelmes úr, húsz szóval lett
halhatatlan, ő nála csak két üres cédula volt. Orsovai Pálra az elnök
rendes többsége leszavazott s ugyanaz a tizenöt választotta be, aki az
imént az alanyi költőt kibuktatta. Üres cédula nem volt, mert a többi
hét ellene szavazott.
A titkár még valami jelentést darált a szakállába s azzal vége volt a
zárt ülésnek.
A mamák és a lányok már vacsoránál ültek otthon s a családfőnek mesélték
a szép délután eseményeit, amikor a halhatatlanok belebujtak prémes
kabátjaikba. A kőnyomatos ujság munkatársa, aki a folyosón didergett,
följegyezte noteszébe a beválasztottak neveit s elszaladt. A költők és
szépírók lassan mentek lefelé s a művelt öreg szolgák eloltogatták a
gázlángokat a költészet szentelt hajlékában.
Az elnököt egy szikár úr várta az utcán. A Washington-társaság
művezető-igazgatója volt.
– Beválasztottuk – mondta neki az elnök felgyűrt prémgallérja mögül –
most már hagyjanak nekem békét ezzel az emberrel…
Köszönés nélkül hagyta ott az igazgatót, olyan arccal, mintha ezt az
egész esetet szívből utálná.