Ami a munkanélkülieket segélyző intézetet illeti, ennek az ügye
éppenséggel nem haladt előre. Annyira, amennyire – megállapodtak abban,
hogy az intézet a Lágymányoson lesz. Hatalmas telepet fognak építeni
lakóházakkal és műhelyekkel, s akinek nincs munkája, az lakásért és
kosztért itt dolgozhatik addig, amig munkát kap. Ezt a külföldi mintájú
intézményt Iványi hozta Franciaországból, de amikor Orsovai megjelent a
láthatáron, a miniszter kivette a kezéből az ügyet. Az intézet kitünő
fejős tehén volt a kis öreg számára – amig föl nem épül. Ha készen lesz,
többé semmi hasznot nem húzhat belőle. Tehát addig ütötte a tehenet,
amig meleg volt, s minden erejéből azon igyekezett, hogy a
munkanélküliek minél későbben kapjanak intézetet.
Zrinyi, aki az utóbbi időben elmaradt Orsovaitól, most újra járni
kezdett hozzá. Addig beszélt a milliomosnak, mig végre elérte a célját.
Nagy titokban, a főváros egyik legelőkelőbb nyomdájában nyomtak egy
röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York
kávéházban, de amelynek merített papirból készült címlapján szecessziós
betűkkel ez állott: _Munka nélkül! – Irta: Orsovai Pál._ A röpiratban
hangulatos szószba mártva tálalta fel a szerző a munkanélküliség nagy
kérdését. Hímnuszt zengett a munkának, a modern század e leghatalmasabb
tényezőjének – mint találóan nevezte. Aztán ismertette azt az intézetet,
amelyet fel akar állítani. Célját, működésének módját költői lendülettel
magyarázta meg. Sűrűn idézte a külföldi költőket egy huszonnégykrajcáros
Citaten-Lexikon segítségével, s az egészet néhány hangulatos, pátosztól
dagadó kikezdéssel fejezte be. A munka merített papiron jelent meg a
Washington-társaság kiadásában. Belekerült vagy hatszáz forintba a
nyomása, s azonkivül Zrinyinek is kellett a mű megírásáért kétszáz
forintot fizetni. De megérte, mert gyönyörű munka volt; a társaság,
amely állítólag „kiadta“, de amelynek Orsovai előre kifizette a nyomás
árát, nagy ambicióval feküdt bele ebbe a munkába. Hogy ő kapja meg,
magát a részvénytársaság igazgatóját, a híres és mogorva öreg kritikust
és akadémiai portentumot küldte a milliomos nyakára. Az öreg méltóságos
úr el is ment, s nagyon szivélyes volt Orsovaival szemben. Még a
stílusát is megdicsérte, amit nem tett meg Vörösmarty óta senkivel. Ez
annak tudandó be, hogy a Washington-társaság is részvényeket akart sózni
Orsovai nyakába. Egy nagy, ötvenkötetes díszmunka kiadása előtt állott,
s erre töméntelen pénz kellett.
A röpiratot, aznap, hogy megjelent, szétküldték az összes lapoknak és az
összes előkelőségeknek. Zrinyi megpróbálta barátainál kivinni, hogy
megdicsérjék, de mire fiakkeren bejárta a szerkesztőségeket, már
mindenütt készen voltak a hasábos kritikák, aminőket soha élő magyar író
nem kapott. Orsovai maga is elképpedt, amikor ezeket olvasta. Dícsérték
hatalmas erejű stílusát, éles logikáját. A hülyébb fejezetekre azt
mondták, hogy nemes egyszerűséggel vannak megírva. Ahol a legbitangabb
banalitások ordítottak a merített papirról, ott – azt mondták a lapok –
„mély gondolatok vannak ragyogó köntösbe öltöztetve“. Ahol sok volt a
kikezdés, ott Carlyle rapszodisztikus stíljét emlegették. Általában
pedig ez volt a statisztika: magyar Ruskinnek nevezte két ujság,
Rousseaunak három, Colbertnek egy, Voltairenek kettő, Turgotnak egy,
Marxnak és Lassallenak négy, Smith Ádámnak egy, Herbert Spencernek
kettő. Valamennyi csodálkozását fejezte ki, hogy ily csodás készséggel
forgatja a tollat, s valamennyi remélte, hogy ezentul gyakran fogja a
nevét látni mély és okos gazdasági könyvek borítékján. „Ilyen penna
vezesse a vitát az agrárius és merkantilis irány közt!“ – kiáltott fel
vezércikkében a _Közvélemény_, amely most már oly fennen kinálta magát
neki, mint valami konfortáblis kocsis. A _Közvélemény_ egyébként már
majdnem az ő tulajdona volt; a tárgyalásokat igen diplomatikus módon
vezette Salgó főszerkesztő úr.
Azon a napon, amikor ezek a cikkek megjelentek, már jelentkezett nála
egy csomó építész. Az első, aki hirhedt antisemita volt, így érvelt:
– Remélem, nem valami zsidóval fogja csináltatni ezt a gyönyörű munkát…
A második zsidó volt és így szólt:
– Remélem, mint jó zsidó, zsidó emberrel építteti az intézetet…
Orsovai kénytelen volt előkelő mosolylyal közbevágni:
– Bocsánat, nem vagyok zsidó.
Az épitész elpirult és abban a biztos tudatban távozott, hogy ha ő volna
az egyedüli épitész a világon, akkor se ő építené a munkanélküliek
tanyáját.
Aztán egy egész klikk jelentkezett. Ezek az urak nem a maguk számára
kérték a munkát, hanem azt kérték, hogy _ne_ Lénárt Istvánnal
építtessen. Ez a szegény Lénárt egymaga harcolt ez ellen a nagy klikk
ellen, amelyben országos nevek is voltak. Önálló szellem volt s a klikk
állandó szánalmas röhögése közepette minden erejéből kereste a magyar
stilt. Minden pályázaton elbuktatták, kevés volt a munkája, ellenben az
összes fiatal épitészek prófétájuk gyanánt tisztelték. Zseniális öreg
ember volt, de semmi érzéke nem volt a csalás és a politika iránt, hát
nem boldogult. Ahol zsidók voltak a pályabirák, ott azt fogták rá, hogy
véres antisemita; ahol templomépítésről volt szó, ott öt perc alatt
kimutatták róla, hogy izraelita; ahol nagy épületet kellett csinálni,
ott azt hiresztelték, hogy kis lélegzetű, villaépítő ember; ahol villa
készült, ott azt tanácsolták a tulajdonosnak, hogy ne vele építtessen,
mert monumentális ember és nem tud gyöngéd bájt kölcsönözni egy
nyaralónak. És mindezek fölött az áskálódások és hazugságok fölött mint
éltető, esőt adó felhő terpeszkedett az ő magyar híre. Hogy félbolond,
hogy beleőrült a magyar stílbe, ami nincs, hogy elront és elcsufít
mindent azzal a kalotaszegi varrottasstíllel, amelyben épít. Az öreg
Lénárt pedig ezalatt ősz hajjal folyton tanult, búvárkodott, egy egész
nemzedéket nevelt s egymaga állandóan anyagot szolgáltatott hasábos
szakcikkekre, vitatkozó könyvekre. Azt mesélik, hogy az ellenklikk egy
embere egy ízben olyannyira agitált ellene egy állami épület ügyében,
hogy a saját maga munkájáról, a főváros egyik legéktelenebb kőhalmazáról
azt mondta, hogy az övé.
– Nézze meg – mondta – a Bokor-féle házat a körúton. Ezt a rondaságot is
ő építette…
Orsovait hamar levették a lábáról. Most már biztos volt, hogy nem a
mozgékony, öreg úttörő fogja építeni az intézetet. Nyugodtan mentek haza
ebédelni.