A könyvnyomtatáshoz szükséges betüket ólomból,--ólom, antimon és
cink keverékéből--öntik. Az öntést eleintén kézi szerszámmal
végezték, de most már ezt a munkát is gépek végzik el. Amikor az
egyes, különálló ólombetü öntésének módját feltalálták,
voltaképpen ezzel egyidejüen találták fel a könyvnyomtatást is.
Mert a könyvnyomtatásnak valójában az volt az alapja, hogyan
lehetséges olyan betükből kiszedni a sajtóba kerülő szöveget,
amelyeket a nyomtatás után külön széjjelszedve, más könyvekhez is
felhasználhassanak.
Azelőtt fába vagy vékony cinklemezbe vésték a könyvek és egyéb
nyomtatványok sorait. Ezt azután máshoz, mint ugyanazon könyv
vagy nyomtatvány második vagy harmadik kinyomtatásához, nem is
használhatták. A különálló ólombetü volt tehát a megindítója a
könyvnyomtatás fejlődésének, ez tette lehetségessé már abban a
régi időben a könyvnek az elterjedését. Mivel pedig az ólombetü
nem is volt drága, a nyomtatott könyvhöz meglehetősen olcsó áron
sok ember hozzájuthatott.
A könyvnyomtatás feltalálása után vagy háromszáz esztendeig maguk
a könyvnyomtató mesterek űzték a betüöntés mesterségét is.
Legalább száz esztendeig az öntéshez való betüformákat is maguk
metszették és csak azután vált a betümetszés különálló
mesterséggé. Ezt azután olyan tanult mesterek mívelték, hogy a
betümetszést az idők folyamán igazi művészi tökéletességre
emelték. Évszázadokkal ezelőtt Magyarországon híres betüöntők és
betüvésők voltak Tótfalusi Kis Miklós és Kaproncai Nyerges Ádám.
Tótfalusi Kis Miklós Hollandiában tanulta a betümetszés és a
könyvnyomtatás mesterségét és az elsők között volt, akik az
újfajta ipart hazánkban meghonosították.
A kezdetleges kézi betüöntő szerszám alakja harapófogóhoz
hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ahol a harapófogó éles
hegyben végződik, ott a betüöntő szerszám két négyszögletes,
lapos formában csukódott össze. Elől kis lyuk volt a szerszámon,
ahol kis kanalakkal a folyós ólmot öntötték a szerszámba és az
oldalában erősítették meg azt a kis formát, amelybe a betünek
homorú képe volt bevésve. Ezt a homorú formát betüodornak hívták,
a másik formát pedig, amelyre a betünek domború képét vésték és
amellyel a homorú formát ütötték a rézből készült odorba,
betükölyünek nevezték. A betümetszők vésték kemény vasszeg tompa
hegyére a betü domború formáját és azon készítették a betüodort
is. Az öntésnél a folyós ólom a betüodor homorú formájában
megszilárdult, az ólmon a betü formája domború alakot kapott és
miután lecsiszolták róla az öntésnél kapott ólomcsapocskákat,
készen volt az ólombetü. Ezzel az eljárással igen lassan ment a
betü öntése. Minden egyes betü kiöntése után fel kellett nyitni
az öntő-szerszámot, ki kellett belőle venni a kiöntött betüt és a
kis homorú formát, az odort is. Azután az odort újra
belehelyezni, a szerszámot újra becsukni ... így folytathatták
lassan az öntést. Ilyen lassú eljárással a legügyesebb
betüöntőmester sem önthetett egy nap alatt 1500 betünél többet, a
betüöntésnek ez a módja mégis igen sok ideig életben maradt.
[Illustration: A teljes betüöntőgép: Johnson és Atkinson
szerkezete
Ez az öntőgép önműködően, emberi beavatkozás nélkül, önti,
csiszolja, tisztítja, egyenletes magasságúra gyalulja és sorba
szedi a kész betüanyagot. Naponként húszezer, de esetleg
harminc-vagy negyvenezer betüt is lehet készíteni rajta.]
[Illustration: A betüöntögyár műhelye
A műhelyben a különféle szerkezetű öntőgépeken kívül csiszoló- és
mérőeszközök és magasságszabályozó gyaluk is vannak.]
Az idő haladásával mind több és több ember vásárolt könyveket, több
betüre volt szükségük a könyvnyomtatóknak és a kézi betüöntőszerszámmal
nem tudták elég gyorsan és megfelelő mennyiségben kielégíteni a
betüszükségletet. A szükség több embert olyan gépnek a feltalálására
buzdított, amely a kézi eljárás fölöslegessé tevésével, alaposan
meggyorsítja a betüöntést. Wing Vilmos és White Éliás angol gépészek már
az 1805. esztendőben szerkesztettek betüöntőgépet, de az első, valóban
használható betüöntő-gépet csak 1838-ban találta föl Bruce Dávid az
északamerikai Brooklynban. Ez a betüöntőgép a kéziöntéstől azzal
különbözött, hogy az öntést gyorsabbá tette, de a betü ebből sem jött ki
használható, kész állapotban. Ezeken a betükön is megmaradtak az
ólomcsapok és a csingák, nem voltak egyforma magasak, amikor a gépből
kipotyogtak és csak hosszas mérés és gyalulás után kerültek használható
állapotba.
[Illustration: A Foucher-féle öntőgép
A gép motoros hajtásra és gázfűtésre alkalmas: nagyobb betüalakok
tömeges öntésére való.]
A tökéletes betüöntőgépet, amely a betüket önmagától önti, a
csingákat letördeli, a betüket csiszolja, legyalulja és
sorrendbeszedi, 1853-ban Johnson és Atkinson nevű mérnökök
találták föl Angolországban, utóbb pedig a szerkezetén az
amerikai Hepburn javított egyetmást, amivel a gépet
egyszerűsítette. Ez a gép hamar elterjedt egész Európában. A
legutóbbi időben, még tökéletesebbé, használhatóbbá és
szerkezetét egyszerűbbé tette Foucher Parisban és Küstermann
Berlinben. Ezekkel a gépekkel naponként 30 ezer betüt is ki lehet
önteni, annál többet, mennél kisebb alakúra öntik.
Az emberi elme azonban nem nyugszik, folyton újat és jobbat akar
és ezért különféle módszerekkel egyre tökéletesítik a géppel való
öntés módját is. Az újabb gépek között említésre méltó az
úgynevezett körforgó (rotációs) betüöntőgép, amelyet Wicks nevű
angol tökéletesített és amely 60 ezer betüt is kiönt óránként. A
gép főrésze egy kerék, amelynek kerületén száz betünek a homorú
lenyomata van meg és a nyomó szivattyú folytonosan fecskendi az
ólmot a kerék homorú betüformáiba. Mikor a folyékony ólomanyag
lehül és megszilárdul, a gép önműködően löki ki a kész betüket.
A nyomdaipar az utóbbi évek során úgy fejlődött, hogy a
könyvnyomdákban a betüszedést már nem kézzel végzik, hanem
javarészt szedőgépeket használnak. A szedőgépek szerkezete első
pillantásra az írógépekhez hasonlít: a szedő a gép előtt ül és az
egyes betüknek megfelelő billentyűket leüti. A billentyűk leütése
után a szükséges betük egymás mellé állanak. Minden egyes
billentyű leütésekor más-más betüodor (vagy amint a nyomdászok
mondják: matrica) kerül elő. A matrica kis rézlapocska, amelyen a
megfelelő betü bemélyített képe látható.
A szedőgéppel külön öntőgép van kapcsolatban, amely a
betümintáknak megfelelő betüalakokat ólomanyagból kiönti. Ha
ugyanis a szedőgépen már annyi rézlapocska sorakozott egymás
mellé, amennyit egy-egy sornak megszabott szélessége megkíván,
akkor a »matricasor« az öntőszerkezet elé jut. Az öntőszerkezet a
rézlapocskák bemélyített mintáinak megfelelő betüalakokat egy
tömör darabban ólomból kiönti és egyúttal kellő magasságúra
gyalulja, lecsiszolja. Némelyik betüszedőgép olyan, hogy a
betüöntőszerkezet együtt van vele, némelyik pedig olyan, hogy
külön van a szedőgép (ez szedi ki a betümintákat) és külön az
öntőgép (ez önti ki a betüminták szerint a betüket).
[Illustration: A szedőgép
a jobboldalon látható billentyűk leütése után a kívánt szöveget
mindjárt sorokban önti ki. A billentyűk megnyomására a megfelelő
betüminta az öntőkészülék elé ugrik, a következő betüminta
melléje kerül, a másik ismét melléje és így tovább. A
betümintákra az öntőkészülék ólmot önt, mire az ólomból kialakul
a betüsor.]
Látnivaló tehát, hogy az új szerkezetű szedőgépek az egyes, kész
betüalakokat feleslegessé teszik, mert a szöveget nemcsak
kiszedik, hanem egy tömör darabban ólomból mindjárt ki is öntik.
A nyomtatás elvégzése után ezeket az ólomsorokat beolvasztják,
tisztítják és új fémmel vegyítve, megint öntésre használhatják.