Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot,
annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán
egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül,
egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére. Sietett,
hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát az ő
birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét
elárasztotta. A Mária-utcában már oly tisztán érezte ezt s hogy szaladni
kezdett, csakhogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre sötétedő
alkonyatban a sarokra ért és meglátta a jól ismert szürke palánkot,
megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt miért sietnie,
most már itt volt. Lassú léptekkel közeledett a grund felé, melynek kis
ajtaja nyitva volt. Az ajtó előtt, a deszkapalánkhoz támaszkodva
pipálgatott Janó. Mikor Bokát meglátta, vigyorogva intett feléje:
– Megvertung őket!
Boka szomorú mosollyal felelt. De Janó tűzbe jött:
– Megvertung… Kidobtung… Kikergetung…
– Igen – mondta csöndesen a tábornok.
Aztán megállt a tót előtt, kis ideig hallgatott, majd ezt mondta:
– Tudja-e, Janó, mi történt?
– Mi?
– Meghalt a Nemecsek.
A tót nagyot nézett. Kivette a pipát a szájából.
– Melyik az a Nemecsek? – kérdezte.
– Az a kis szőke.
– Aha! – mondta a tót és visszatette a pipát a szájába. – Szeginy.
Boka bement az ajtón. Most csöndesen nyugodott előtte a nagy, üres darab
városi föld, mely annyi vidám órának volt már tanuja. Lassan végig ment
rajta és elérkezett a sáncárokhoz. Még látszottak a sáncon a harc
nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhányás egyes darabjai
leomlottak, mikor másztak elő az árokból a fiúk.
És sötéten, feketén állottak egymás mellett a farakások, tetejükön az
erődökkel, melyeknek oldalfalai végig voltak öntve az ő saját külön
puskaporukkal: homokkal.
Leült a földhányásra a tábornok és a tenyerére támasztotta az állát.
Most csönd volt a grundon. A kis vaskémény így estére kihűlt, s várta a
reggelt, amikor a szorgalmas kezek megint alája fűtenek. A fűrész is
pihent és a kis ház aludt a rügyező vadszőlő-indák között. Messziről,
mintha álomban hangzott volna, ide hallatszott a város robaja. Kocsik
robogtak, emberek kiáltottak innen-onnan és egy szomszéd ház valamelyik
hátsó ablakából, ahol talán a konyha volt s ahol már égett a lámpa,
vidám énekhang szállott feléje. Valami cseléd énekelt.
Felállott Boka és oldalt került, a kunyhó felé. Megállt azon a helyen,
ahol Nemecsek leterítette Áts Ferit, mint hajdanta Dávid Góliáthot.
Lehajolt a földre és úgy kereste a drága lábnyomokat, amelyek épp úgy el
fognak tűnni a homokból, mint ahogy az ő kis barátja eltűnt ebből a
földi világból. Fel volt túrva azon a helyen a föld, de lábnyomokat nem
látott benne. Pedig megismerte volna a Nemecsek kis lábának a nyomát,
hiszen olyan kicsi volt, hogy még a vörösingesek is elbámultak, mikor a
fűvészkerti romban meglátták a cipője nyomát, amely még a Wendauerénél
is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon…
Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz, amelyen először
látta meg a kis szőke Áts Ferit. Mikor az ránézett és lekiáltott rá:
– Félsz, Nemecsek?!
Fáradt volt a tábornok. Testét-lelkét elgyötörte ez a mai nap.
Támolygott, mintha erős bort ivott volna. Nagynehezen felkapaszkodott a
második számú erődre és meghúzódott benne. Itt legalább senki sem látta,
senki sem zavarta, elgondolkozhatott a kedves emlékeken és talán ki is
sírhatta volna magát, ha ugyan tudott volna sírni.
Hangokat hozott feléje a szellő. Lenézett az erődről és két kis sötét
alakot látott meg a kunyhó előtt. A sötétben nem ismerte meg őket s
figyelt, hogy vajjon közéjük tartoznak-e, rájuk ismer-e a hangjukról.
A két fiú csöndesen beszélt egymással.
– Te, Barabás, – mondta az egyik – hát most itt vagyunk ezen a helyen,
ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.
Hallgattak. Azután ez hallatszott:
– Te, Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme
annak, hogy mi haragudjunk egymásra.
– Jó, – mondta meghatottan Barabás, – én kibékülök veled. Úgyis azért
jöttünk ide.
Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben és mindenik azt várta,
hogy a másik kezdje a békülést. Végre aztán megszólal Kolnay:
– Hát szerbusz.
Barabás elérzékenyülten felelt:
– Hát szerbusz.
Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy
szót se, csak összeölelkeztek.
Ez is megtörtént. Ez a csoda is megesett. Boka felülről, az erődből
nézte őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni, meg
aztán arra is gondolt, hogy mi az ördögnek zavarja meg őket.
Aztán elindult a Pál-utca felé a két kis ember, halkan beszélgetve. Azt
mondta Barabás:
– Holnapra sok van latinból.
– Igen, – mondta Kolnay.
– Neked könnyű, – sóhajtott Barabás, – mert te tegnap feleltél. De én
már régen nem feleltem, én rám a napokban rám kerül a sor.
Kolnay ezt mondta:
– Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig
kimarad. Ki van jegyezve a könyved?
– Nincs.
– Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek
most hozzád és kijegyzem a könyvedet.
– Jó.
Íme, ezeknek már a lecke járt a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Amért
Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, főképpen pedig
életben maradtak ők is.
Elballagtak, eltüntek az est sötétjében. És most végre egyesegyedül
maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt az
idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott.
Lejött az erődből és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót a
Pál-utcai kis kapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva szaladt
mellette a Hektor. Megvárta őket.
– Na? – mondta a tót. – Ifiúr nem hazamegy?
– De már megyek, – felelte Boka.
Megint vigyorgott a tót:
– Otthon jó meleg vacsora.
– Jó meleg vacsora, – ismételte gépiesen Boka és arra gondolt, hogy a
Rákos-utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában a
két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák
égnek. És ott van a Csetneky úr dupla-sorgombos szép barna kabátja.
Úgy véletlenségből bepillantott a kunyhóba. A deszkafalhoz támasztva
furcsa eszközöket látott meg. Kerek piros-fehér bádogtáblát, olyanféle
korongot, aminőt a vasuti őrök tartanak a rúdjánál fogva, mikor a
gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg egy háromlábú alkotmányt,
amelynek a tetején sárgaréz-cső volt. Meg fehérre festett karókat…
– Mi ez? – kérdezte.
Janó benézett:
– Ez? Ez mérnök úré.
– Milyen mérnök úré?
– Építészmérnök úré.
Bokának rettenetesen megdobbant a szíve:
– Építészmérnök? Mit akar az itt?
Janó szippantott egyet a pipából:
– Építeni fognak.
– Itt?
– Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot… csinálnak pince…
fundamentum…
– Mi!? – kiáltott Boka. – Ide házat építenek?
– Házat, – mondta egykedvűen a tót, – nagy háromemeletes házat… akié a
grund, az csináltatja házat. És bement a kunyhóba.
Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szemeiből a könnyek.
Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a
hűtelen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel
védtek meg s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy
bérkaszárnyát vegyen a hátára, örök időkre.
A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el,
örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét
összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás
vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gitt-egylet
bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem,
hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.
És másnap, amikor az egész osztály néma, ünnepi csöndben ült a helyén és
Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a
katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg
Nemecsek Ernőről és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután
három órakor valamennyien fekete, vagy legalább is sötét ruhában
gyülekezzenek a Rákos-utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a
padra és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés
arról, hogy tulajdonképpen mi is az az élet, amelynek mindnyájan küzdő,
hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.