X.

A Rákos-utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is, akik

rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most

lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt. A cselédek hátra

vitték porolni a ruhát, meg a szőnyeget az udvar legvégébe és ott is

csak kíméletesen bántak velük, csakhogy a beteg meg ne hallja a lármát.

Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak volna

azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van részük…

És be-benéztek a lakók az üvegajtón:

– Hogy van a kis fiú?

Mindenik ezt a választ kapta:

– Rosszul, nagyon rosszul.

A jó asszonyok hoztak egyet-mást:

– Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort…

Vagy:

– Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle…

A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a

jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony nem

nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:

– Nem eszik szegényke, már két napja alig hogy belé tudjuk önteni azt a

pár kanál tejecskét.

Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott

haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába és nem is kérdezett

semmit a feleségétől.

Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten

értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó le se

tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.

Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kis fiú

feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál-utca egykor vidám

közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az

arca beesett. Nem volt halavány és talán éppen az volt a dologban

szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság

volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül

égette.

Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik sok

bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem

sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel és a földet nézték. Aztán

nagycsöndesen megkérdezte a szabó:

– Alszik?

Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent.

Mert most már úgy feküdt az ágyban a kis fiú, hogy még azt se lehetett

tudni: alszik-e vagy ébren van.

Szerény kopogtatás hallatszott kívülről, az udvari ajtó felől.

– Talán a doktor, – súgta az asszony.

A férje küldte:

– Nyiss ajtót.

Az asszony kiment és ajtót nyitott. Boka állott a küszöbön. Az asszonyka

arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját meglátta.

– Bejöhetek?

– Be, fiam.

Bejött.

– Hogy van?

– Sehogy.

– Rosszúl?

Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána. És

most hárman állottak az ágy mellett és hárman nem szóltak egy szót sem.

S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg mintha megérezte volna,

hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen, lassan kinyitotta a

szemét. Előbb az apjára nézett nagyszomorúan, aztán az anyjára. Mikor

azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott. Alig hallható, gyönge

hangon mondta neki:

– Te itt vagy, Boka?

Boka közelebb lépett az ágyhoz.

– Itt vagyok.

– Itt is maradsz?

– Itt.

– Egészen addig, amíg meghalok?

Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán

mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor

már háttal fordúlva állott és a köténye csücskét valahova a szeme

közelébe emelte.

[Illustration: «Egészen addig, amíg meghalok?»]

– Bolondot beszélsz, fiam, – mondta a szabó és köszörülte a torkát. –

Khm! Khm! Bolondot beszélsz.

De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott.

Bokára nézett és intett a fejével az apja felé.

– Ezek nem tudják, – mondta.

Most már Boka is megszólalt:

– Dehogy nem tudják. Jobban tudják, mint te.

Megmozdúlt, valahogyan nagynehezen föltápászkodott a vánkosáról és

felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az ujját a

levegőbe és komolyan mondta:

– Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják. Én tudom,

hogy meghalok.

– Nem igaz.

– Azt mondtad: nem igaz?

– Azt.

Szigorúan nézett rá:

– Hát én hazudok talán?

Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal. De

ő ezuttal szigorú volt és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki.

Tekintélyes arcot vágott és kijelentette:

– Hát szavamat adom neked, hogy meghalok.

A házmesterné dugta be a fejét az ajtón:

– Asszonyság… az orvos.

Bejött az orvos és mindenki tisztelettel üdvözölte az orvost. Nagyon

szigorú öreg ember volt a doktor. Egy szót se szólt. Nagy mogorván

biccentett egyet a fejével és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a fiú

kezét, aztán a homlokát simította végig. Majd a mellére hajtotta a fejét

és hallgatózott. Az asszony nem állta meg hogy meg ne kérdezze:

– Kérem… doktor úr… rosszabbul van?

Most szólt először az orvos:

– Nem.

De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá se nézett az

asszonyra. Aztán vette a kalapját és indúlt. A szabó szolgálatkészen

szaladt ajtót nyitni neki:

– Kikisérem, doktor úr.

Mikor a konyhában voltak, a doktor intett a szemével a szabónak, hogy

csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, hogy mit jelent az,

mikor a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót. Most

mintha valami barátságosabb kifejezést öltött volna az orvos arca.

[Illustration: «Ez a kis fiú nem éri meg a reggelt.»]

– Nemecsek úr, – mondta neki, – maga férfiember, én magával őszintén

fogok beszélni.

A szabó lehajtotta a fejét.

– Ez a kis fiú már nem éri meg a reggelt. Talán még az estét se.

Meg se mozdúlt a szabó. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán

bólingatni a fejével.

– Azért mondom, – folytatta az orvos, – mert maga szegény ember és baj

volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát… jó lesz, ha… ha gondoskodik… ha

gondoskodik arról… amiről ilyenkor gondoskodni szokás…

Nézte még egy kicsit, aztán hirtelen a vállára tette kezét.

– Isten áldja meg. Egy óra mulva visszajövök.

A szabó már nem hallotta ezt. Csak bámulta maga előtt a konyha tisztára

súrolt tégláját. Észre se vette, hogy az orvos kiment. Csak egyre az

kavargott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valami olyanról kell

gondoskodni, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Mit értett ez alatt az

orvos? Csak nem koporsót?

Betámolygott a szobába és leült egy székre. Nem lehet szavát venni,

hiába ment hozzá a felesége:

– Mit mondott a doktor?

Csak bólogatott, bólogatott.

Most mintha valami vidámság ömlött volna el a kis fiú arcán. Bokához

fordult:

– Te, János. Gyere ide.

Odament hozzá.

– Ülj ide az ágyam szélére. Mersz?

– Hogyne mernék! Ugyan miért ne mernék?

– Mert esetleg félsz attól, hogy meg találok halni, amikor te éppen itt

ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni, mert ha én érzem, hogy

meghalok, akkor én előbb szólok.

Odaült mellé.

– No, mit akarsz?

– Te, – mondta a kis fiú, átölelve a nyakát és a füléhez hajolva, mintha

valami nagy titkot mondana neki, – mi lett a vörös-ingesekkel?

– Megvertük őket.

– De aztán?

– Aztán hazamentek a fűvészkertbe és gyűlést tartottak. Vártak egészen

késő estig, de Áts Feri nem jött. Aztán megunták a várást és elmentek

haza.

– Hát mért nem jött Áts Feri?

– Mert szégyelte magát. És tudta, hogy le fogják csapni a vezérségről,

mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak.

Erre már eljött Áts Feri. Tegnap itt láttam éjszaka a házatok előtt.

– Itt?

– Igen. Megkérdezte a házmestertől, hogy jobban vagy-e.

Erre nagyon büszke lett Nemecsek. Nem hitt a füleinek:

– Ő maga?

– Ő maga.

Jól esett neki. Boka folytatta:

– Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten és nagy lármát csaptak.

Borzasztó veszekedés volt, mert mindenki le akarta csapatni Áts Ferit és

csak ketten voltak az ő pártján: a Vendauer meg a Szebenics. És a

Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér

lenni. És az lett a vége, hogy le is csapták a vezérségről és vezérré

választották az idősebbik Pásztort. De tudod, mi történt?

– Mi?

– Az történt, hogy mikor végre lecsöndesedtek és megvolt az új vezér,

akkor odament a szigetre a fűvészkerti őr és azt mondta nekik, hogy az

igazgató ezt a lármát nem tűri tovább és kidobta őket a kertből. A

szigetet meg bezárták. Ajtót tettek a hídra.

Ezen szívből nevetett a kapitány.

– Na ez jó, – mondta. – És honnan tudod.

– Kolnay mesélte. Most, mikor ide jöttem, találkoztam vele. Ment a

grundra, mert megint közgyűlése van a gitt-egyletnek.

Erre a szóra elfintorította az arcát a kis fiú.

Halkan mondta:

– Ezeket már nem szeretem. Ezek kis betűvel írták a nevemet.

Boka sietett megnyugtatni:

– Már kijavították. Nemcsak hogy kijavították, de csupa nagy betűvel

írták be a nagy könyvbe a nevedet.

Nemecsek tagadólag rázta a fejét:

– Ez nem igaz. Ezt te nekem csak azért mondod, mert beteg vagyok és meg

akarsz vigasztalni.

– Dehogy azért mondom. Azért mondom, mert igaz. Szavamra mondom, hogy

igaz.

A kis szőke megint fölemelte sovány ujjacskáját a levegőbe:

– Most még a szavadat is adod a hazugságra, hogy megvígasztalj.

– De…

– Ne beszélj!

Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! A szó szoros értelmében

rákiáltott, ami a grundon rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt az.

Boka mosolyogva tűrte.

– Jó, – mondta, – ha nem hiszed nekem, majd meglátod mindjárt magad.

Külön díszokiratot csináltak a számodra és mindjárt itt lesznek vele.

Elhozzák neked. Eljön az egész egylet.

De a kis szőke még most se hitte:

– Ha majd látom, akkor elhiszem!

Boka vállat vont. Azt gondolta magában: «Még jobb is, hogy nem hiszi,

legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket.»

De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Nagyon bántotta

szegényt ez az igazságtalanság, amit a gitt-egylet vele szemben

elkövetett. Önmagát ingerelte.

– Látod, – mondta, – amit ezek velem elkövettek, az csúnyaság volt!

Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy még izgatottabbá lesz. Sőt

mikor megkérdezte tőle:

– Úgy-e, igazam van?

Ráhagyta:

– Igazad van.

– Pedig, – mondta Nemecsek és felült a párnájára, – pedig én úgy

harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a

grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé

úgyis soha nem látom a grundot.

Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem

látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent

ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az «édes grundot» ne kellett

volna itt hagynia.

És ami az egész betegsége folyamán nem történt meg vele, most erre a

gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg,

hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem

engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál-utcába, az erődök alá, a kunyhó

mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy eperfa,

amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének nagy

selyemhernyó-tenyészete volt otthon és azoknak kellett az eperfalevél és

Csele gigerli volt és Csele sajnálta a finom ruháját fáramászással

tönkretenni és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a

közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan pöfögött s fújta

a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket, melyek gyorsan, pillanat

alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig hallatszott volna az az

ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad, mikor neki megy a hasábfának

és apróra metéli.

Kipirult az arca, felragyogott a szeme. Felkiáltott: A grundra akarok

menni!

És mivel senki se felelt erre a kiáltásra, megismételte, de most már

dacosabban, követelő hangon:

– El akarok menni a grundra!

Boka megfogta a kezét:

– Majd eljösz, a jövő héten, ha meggyógyulsz, megint eljösz.

– De nem! – erősködött. – Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok rám

a ruhámat és én fölteszem a fejemre a Pál-utcai sapkát.

A párnája alá nyúlt és diadalmas arccal kotorászta onnan elő a laposra

nyomott piros-zöld sapkát, amelytől egy pillanatra se vált meg. Föltette

a fejére.

– Adjátok rám a ruhámat!

Az apja búsan mondta:

– Majd ha meggyógyulsz, Ernő.

De most már nem lehetett bírni vele. Ahogy beteg tüdeje bírta, kiabált:

– Én nem gyógyulok meg!

És miután ezt parancsolólag mondta, senki se mondott neki ellent.

– Nem gyógyulok meg! – kiáltotta. – Ti hazudtok nekem, mert én jól

tudom, hogy meghalok és én ott halok meg, ahol nekem tetszik! Én ki

akarok menni a grundra!

Persze erről szó sem lehetett. Odasiettek mind hozzá rábeszélték,

csitították, magyarázták neki:

– Most nem lehet…

– Csúnya az idő…

– Majd a jövő héten…

És most visszatért mindig a szomorú szó, amelyet már alig mertek az okos

szemébe mondani:

– Majd ha meggyógyulsz.

De minden szóra rájuk cáfolt. Mikor a csúnya időről beszéltek, melegen,

fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős sugarú tavaszi

nap, amitől minden életet kap s amitől csak éppen Nemecsek Ernő nem

tudta visszakapni az életet.

És valósággal elöntötte a láz a kis fiút. Bolondul hadonászott, piros

volt, kitágultak finom kis orrlyukai. És szónokolt:

– A grund – kiáltotta – az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok,

mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!

Künn kopogtattak. Az asszony kiment.

– Kérlek, – mondta az urának – Csetneky úr van itt.

A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok volt, a

ki a ruháit Nemecseknél csináltatta. Mikor a szabót meglátta, idegesen

szólt:

– Mi van a dupla-sorgombos barna ruhámmal?

Belülről hallatszott a szomorú szónoklat:

– Harsogott a trombita… és csupa por volt a grund… Előre! Előre!

– Kérem, – mondta a szabó, – ha tetszik, most felpróbálhatja a nagyságos

úr, de arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék… ezer bocsánat…

mert a kis fiam nagyon beteg… benn fekszik…

– Előre! Előre! – hangzott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang. –

Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elől megy Áts Feri

az ezüst lándzsával… most mindjárt a vízbe fognak dobni!

Csetneky úr figyelt:

– Mi az?

– Kiabál szegényke.

– Hátha beteg, minek kiabál?

A szabó vállat vont:

– Már nem is beteg az, kérem… a végét járja… lázában beszél az

istenadta…

És kihozta a szobából a dupla-sorgombos barna kabátot, mely fehér

szálakkal volt összefércelve. Mikor az ajtót nyitotta, kihallatszott:

– A sáncárokban csönd! Vigyázz! Most jönnek… már itt is vannak!

Trombitás, fújd meg a trombitát!

Tölcsért csinált a kezéből:

– Tratá… trará… tratatá!

És rákiáltott Bokára:

– Te is fújjad!

És Boka is kénytelen volt tölcsért csinálni a kezéből és most már ketten

trombitáltak: egy fáradt, rekedt, gyönge kis hang, meg egy másik,

egészséges hang, amely azonban oly szomorúan hangzott. Bokának már a

torkát fojtogatták a könnyek, de azért bírta, emberül állta és úgy tett,

mintha neki is örömet okozna, mikor fújja.

– Sajnálom, – mondta Csetneky úr, miközben ingujjra vetkőzött, – de

nekem nagy szükségem van a barna ruhára.

– Tratá! Tratá! – hangzott a szobából.

A szabó ráadta a kabátot. És csöndesen kezdett beszélgetni:

– A hóna alatt vág.

– Igenis kérem.

(– Tratá! Tratá!)

– Itt ez a gomb magasan van, ezt varrja majd lejebb, mert szeretem, ha a

vasalás szépen kifekszik a mellre.

– Igenis, nagyságos úr.

(– Teljes roham! Előre!)

– És az ujja mintha egy kicsit rövid volna.

– Nem gondolom.

– De nézze csak jól meg. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját, ez a

maga baja!

– Dehogy ez az én bajom! – gondolta a szabó és megjegyezte a krétával a

kabát ujját.

Benn pedig nőttön-nőtt a lárma.

– Haha! – kiáltott a gyerekhang – hát itt vagy? Most itt állsz előttem!

Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most! Lássuk, ki az

erősebb?

– Vattát tegyen bele, – mondta Csetneky úr. – A vállába egy kicsit és a

mellre egy kicsit, jobbról-balról.

– Puff! (Földhöz vágtalak!)

Csetneky úr levetette a barna kabátot és a szabó rásegítette azt, amiben

jött.

– Mikor lesz készen?

– Holnapután.

– Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét mulva kapjam meg.

Van most egyéb dolga is?

– Csak a gyerek ne volna beteg, nagyságos uram.

Csetneky úr vállat vont:

– Az szomorú dolog, én nagyon sajnálom, de mondom, nekem a ruhára

szükségem van és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal.

A szabó sóhajtott egyet:

– Hát majd hozzálátok.

– Ásszolgája! – mondta Csetneky úr és vígan távozott. Még az ajtóból

egyszer visszakiáltott:

[Illustration: «Sajnálom, de nagy szükségem van a kabátomra.»]

– De rögtön üljön neki!

A szabó megfogta a szép barna kabátot és arra gondolt, amit az orvos

mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Hát

jó, nekiül azonnal a munkának. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit majd

ezért a barna kabátért kap. Talán az asztaloshoz vándorol ez a néhány

forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És Csetneky

úr büszkén fog feszíteni a dunaparti korzón az új ruhájában.

Visszament a szobába és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már oda se

nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy hamarosan

végezzen a munkával, mert a munka mindenképen sietős volt. Csetneky

úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett.

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott és

felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején

kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most már

hörögve beszélt és a tekintete valahol a semmiben révedezett:

– Jelentem alásan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért,

kérem az előléptetést! Úgy nézzenek rám, hogy én most már kapitány

vagyok! Én harcoltam a hazáért és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará!

Fújjad, Kolnay!

Félkezével belekapaszkodott az ágya fejébe:

– Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány

leszel, Janó! És neked nem fogják kis betűvel írni a nevedet! Pfuj!

Rossz szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet

szeretett és mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész

gitt-egylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből!

Csöndesen tette hozzá:

– Kérem jegyzőkönyvbe venni.

És a szabó a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem

hallott. Fürgén járt csontos ujja a kabát szövetjén, villogott a tű, a

gyűszű. Az ágyra nem nézett volna a világért sem. Attól félt, hogy ha

oda talál nézni, egyszeribe elmegy a kedve mindentől, földhöz csapja a

Csetneky úr finom barna kabátját és odaborul a kis fia mellé.

Most leült az ágyban a kapitány és hallgatagon nézte a paplant.

Boka halkan kérdezte:

– Fáradt vagy?

Nem felelt. Boka betakargatta. Az anyja megigazította feje alatt a

párnát:

– Most maradj csöndben. Pihenj.

Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó

arcot vágott. Azt mondta neki:

– Apa…

– Nem, nem, – szólt fojtott hangon a tábornok, – én nem vagyok az apa…

nem ismersz? Én Boka János vagyok.

Fáradt hangon, értelmetlenül mondta utána a beteg:

– Én… Boka… János… vagyok… Most hosszas csönd lett. A kis fiú lehunyta a

szemét s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha minden szomorú ember minden

fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.

Csönd volt.

– Talán el fog aludni, – súgta a kis szőke asszony, aki már alig állt a

lábán a sok virrasztástól.

– Hagyjuk, – felelt suttogva Boka.

Félre ültek, egy kopott zöld divánra. Most a szabó is abbahagyta a

munkát, letette a térdére a barna kabátot s lehajtotta a fejét az

alacsony asztalra. Mindenki hallgatott. És álmos csönd volt, a légy

röpülését is meg lehetett volna hallani.

Az ablakon át gyermekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek

lett volna künn, amint csöndesen beszéltek egymással. És egyszerre

ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, amint suttogva

mondta valaki:

– Barabás.

Fölkelt és lábujjhegyen kiment a szobából. Mikor a konyha üvegajtaját

kinyitotta és kilépett az udvarra, ismerős arcokat látott. Egy csomó

Pál-utcai fiú állott félénken az ajtó közelében.

– Ti vagytok?

– Igen, – suttogta Weisz. Itt van az egész gitt-egylet.

– Mit akartok?

– Hoztunk neki egy dísz-okiratot, amelyikben piros tintával le van írva,

hogy az egylet bocsánatot kér tőle és hogy a nagykönyvbe csupa nagy

betűvel írtuk be a nevét. Itt van a nagykönyv is. És itt van az egész

küldöttség.

Boka a fejét csóválta:

– Hát nem tudtatok előbb jönni?

– Miért?

– Mert most alszik.

A küldöttség tagjai egymásra néztek.

– Azért nem tudtunk hamarább jönni, mert nagy vita volt, hogy ki legyen

a küldöttség elnöke. És eltartott egy félóráig, amíg a Weiszt

megválasztottuk.

Az asszony jelent meg a küszöbön.

– Nem alszik, – mondta – most félrebeszél.

A fiúk mereven álltak. Mind meg voltak döbbenve.

– Gyertek be, fiúcskák, – mondta az asszony – talán föleszmél szegényke,

ha benneteket meglát.

És kitárta előttük az ajtót. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel,

mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették a

kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó, már

mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán tisztességtudóan, nagyranyílt

szemmel. A szabót nézték, meg az ágyát nézték. A szabó még erre sem

emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott. Nem sírt. Csak már

nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel feküdt a kapitány,

nehezen, mélyen lélegzett, vékonyszélű kis szája nyitva volt. De nem

ismert meg senkit. Ő most már talán olyan dolgokat látott, amiket földi

szemmel nem is lehet látni.

Az asszony tolta előre a fiúkat:

– Menjetek oda hozzá.

Lassan meg is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik bátorította

a másikat:

– Eredj te.

– Te menj előre.

Barabás szólt:

– Te vagy a küldöttségi elnök.

És Weisz erre szép lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak

mögéje. A kis fiú rájuk se nézett.

– Beszélj, – súgta Barabás.

És Weisz remegő hangon kezdte:

– Te… Nemecsek…

De nem hallotta Nemecsek. Lihegett és merően nézett a fal felé.

– Nemecsek! – ismételte Weisz és már a torkán volt a sírás. Barabás a

fülébe súgott:

– Ne bőgj.

– Nem bőgök, – felelt Weisz és örült, hogy ennyit is mondhatott sírás

nélkül. Aztán összeszedte magát.

– Mélyen tisztelt kapitány úr! – kezdte a beszédet és egy írást húzott

elő a zsebéből. – Midőn itt megjelentünk… és én mint elnök… ezennel az

egylet nevében… mert mi tévedtünk… és mi mind tetőled most bocsánatot

kérünk… és ebben a dísz-okiratban… itt le van írva az egész…

Hátra fordult. Már két könycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos

hangot, az ő legnagyobb örömüket, nem hagyta volna el a világ minden

kincséért sem.

– Jegyző úr, – sugta hátra – adja ide az egyleti könyvet.

Leszik szolgálatkészen adta oda. Weisz félénken tette le az ágy szélére

és fellapozta benne azt az oldalt, ahol a «Bejegyzés» volt.

– Ide nézz, – mondta a betegnek – ez az.

A beteg szeme azonban lassan lecsukódott. Vártak. Aztán Weisz megint

szólt:

– Nézd meg.

Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. Az asszony reszketve

tört magának útat a fiúk közt. Ráhajolt a gyermekére.

– Te, – mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének, –

ez nem lélekzik…

A mellére hajtotta a fejét.

[Illustration: «Nézd meg.»]

– Te! – kiáltott most hangosan, nem törődve semmivel. – Nem lélekzik!

A fiúk hátra húzódtak. A kis szoba egyik sarkába állottak, szorosan

egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy

Weisz fellapozta.

Az asszony most már sivított:

– Te! Hideg a keze!

És a nagy, fojtott csöndben, mely ezeket a szavakat követte, hallani

lehetett, amint a szabó, aki eddig némán, mozdulatlanul ült a zsámolyon,

fejét a karjára hajtva, egyszerre zokogni kezdett. Csöndesen, alig

hallhatóan, ahogy komoly, felnőtt emberek szoktak. És a válla

rángatózott a sírástól. És még most is vigyázott szegény a Csetneky úr

barna kabátjára, mert lecsúsztatta a térdéről, hogy a könnyei rá ne

folyjanak.

Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket, aztán letérdelt

az ágya elé, a kis párnába temette az arcát és ő is zokogni kezdett.

Nemecsek Ernő gitt-egyleti titkár, a Pál-utcai grund kapitánya pedig

örök csöndességben, falfehéren, lehúnyt szemmel feküdt hanyatt az ágyban

s most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát és semmit nem hall,

ami körülötte történik, mert a Nemecsek kapitány látásáért és hallásáért

eljöttek az angyalok és elvitték oda, ahol csak az olyanok hallanak édes

muzsikát és látnak fényes tündöklést, mint amilyen Nemecsek kapitány

volt.

– Későn jöttünk, – súgta Barabás.

Boka a szoba közepén állott és lehorgasztotta a fejét. Még az imént,

néhány perccel ezelőtt, mikor az ágy szélén ült, alig tudta

visszafojtani a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a

szemébe, hogy nem tud sírni. Aztán körülnézett, valami mérhetetlen

ürességgel a lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elől Weisz,

kezében a dísz-okirattal, amit Nemecsek már nem láthatott.

Odament hozzájuk:

– Menjetek szépen haza.

És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen,

ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon.

Egymásután somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a

napfényes udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt

utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy mellé

és csöndesen fölvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett az ágyra és

a csöndes kis kapitányra.

Aztán kiment ő is, a többiek után, a napfényes udvarra, amelynek gyatra

fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a

madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy a

pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek

egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon idegen

dolgon, amit most láttak először életükben.

*

Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert

holnap nehéz nap következett. Nagy latin lecke. És már régóta nem

felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem volt

kedve a tanuláshoz. Félrelökte a könyvet meg a szótárt és elment

hazulról.

Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál-utcát meg az

ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy viszont kell

látnia a grundot a mai szomorú napon.

De akármerre is ment, mindenütt emlékeztette valami Nemecsekre.