A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell
lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy kék
bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a
nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé
ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti
gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a
végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldaláról
düledező palánk határol s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek
az ég felé. Most már a Pál-utcai _grundon_ is nagy, négyemeletes ház
szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a
darabka föld néhány szegény pesti kis diáknak a fiatalságát jelentette.
A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja
a Pál-utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolta s
hátúl… igen, hátúl volt az ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette.
Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket
egy gőzfürészelő cég bérelte s a telek telisteli volt farakásokkal.
Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa s a hatalmas kockák közt kis
utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca
keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt s nem volt könnyű dolog
ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis nagynehezen
keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott, amelyen kis házikó
állt. Ez a házikó volt a gőzfürész. Furcsa, titokzatos, félelmes kis ház
volt. Nyáron a vadszőllő véges-végig befutotta s a zöld lomb közül
pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény, amely az óramű pontosságával,
szabályos időközökben köpködte a tiszta fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte
volna az ember, ha messziről hallotta, hogy a farakások közt valahol egy
gőzmozdony kínlódik, amely nem tud elindúlni.
A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről-időre az egyik
kocsi odaállott a ház eresze alá s akkor recsegés-ropogás hallatszott. A
házikó eresze alatt volt egy kis ablak s az ablakból deszkavályú nyúlt
ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá, egyszerre csak potyogni
kezdett a deszkavályúból az aprófa s szinte csurgott a nagy kocsiba,
olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele lett aprófával, a kocsis
kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény pöfögése, egyszeribe nagy
csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a lovakra és a lovak
elindúltak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt az eresz alá, éhesen,
üresen s akkor megint puffogni kezdett a gőz a fekete vaskéményben és
megint potyogott az aprófa. És ez így ment évek óta. Ami fát a kis
házban felaprózott a masina, ahelyett nagy szekerek újat hoztak a
telekre. Így azután sohse fogyott el a farakás a nagy udvarról és sohse
szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány csenevész eperfa állott a kis ház
előtt s az egyik eperfa tövében fakalyiba volt összetákolva. Ebben
lakott a tót, aki éjszaka a fát őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne
gyújtsák.
Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak
bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudunk
képzelni. A Pál-utcai telek gyönyörű síkföld volt s ez volt az, ami az
amerikai prairieket helyettesítette. A hátúlsó rész, a fatelep, ez volt
minden egyéb: ez volt város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval
mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne
higyjétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások
tetejében várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell
megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg
Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd és minden erődnek megvolt a
maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg.
Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon, a kapitányok,
főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen
közlegényt execiroztattak, egyetlen közlegényt itéltek holmi
kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt,
a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy
kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is
találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a
sapkájukhoz és azt mondták egymásnak:
– Szervusz!
Csak a szegény Nemecseknek kellett magát mindúntalan haptákba vágnia és
némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:
– Hogy állasz?!
– Össze a sarkot!
– Ki a mellet, be a hasat!
– Hapták!
És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak,
akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis
parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog
az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a
közlegény.
Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kalyiba előtt
lópokróc volt a földön és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal
aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült az egyik
erődben és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete
kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket és az aprófa potyogott a nagy
kocsiba.
Fél három után néhány perccel megcsikordúlt a Pál-utcai kis ajtó és
bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből,
körülnézett s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen
majszolni kezdte a kenyérhéjját. De előbb gondosan bereteszelte az
ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak,
hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt
elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai
fegyelem.
Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjjat és várta a többit. Ma
nagyon érdekesnek igérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy
dolgok fognak történni s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon
büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál-utcai fiúk híres
társaságának. Majszolta egyideig a kenyeret s aztán unalmában sétálni
indúlt a farakások felé. A kis utcákban mászkált s egyszer találkozott a
tót nagy fekete kutyájával.
– Hektor! – kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem
mutatott arra, hogy a köszöntést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást
jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi
siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal tovább vágtatott és
dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utána szaladt. A Hektor egy
farakás alatt állott meg s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt
azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején
védőfal volt hasábfákból és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló
lengett. A kutya körülugrálta az erődöt és szünet nélkül ugatott.
– Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy
barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor
volt az egyetlen közlegény a hadseregben.
Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki
motoszkál az ölfák közt. Hát neki indúlt és fölkapaszkodott a kiálló
végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy
valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve s most
kedve lett volna visszafordúlni. De mikor lenézett és lenn meglátta
Hektort, megint nekibátorodott.
– Ne félj, Nemecsek, – mondta magának és óvatosan kapaszkodott tovább.
Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta:
– Ne félj, Nemecsek. Ne félj, Nemecsek.
És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó «ne félj Nemecsek»-et
mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a
levegőben maradt az a lába, amelyikkel lépni akart.
– Jesszus! – kiáltotta.
És hanyatt-homlok kapaszkodott vissza lefelé a fokokon. Mikor a földre
ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett,
jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts
Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő vörös ingét
lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott. Csendesen szólt le a kis
fiúnak:
– Ne félj, Nemecsek.
De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utána rohant s
együtt kanyarogtak a farakások közt vissza a grund felé. A szél szárnyán
utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:
– Ne félj, Nemecsek!
[Illustration: «Ne félj, Nemecsek!»]
De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn az Áts Feri
vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld
zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltünt a farakások
közt. Talán kiment a Mária-utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet,
hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor-fiúkkal.
És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végig ment a hideg
Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts
Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén
megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt s pompásan
illett rá a bő vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének.
Valami «garibaldis» volt abban a vörös ingben. A fűvészkertiek különben
mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit.
A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak.
Nemecsek föllélekzett. A négy koppantás a Pál-utcai fiúk jele volt.
Odarohant a bereteszelt ajtóhoz és kinyitotta. Boka jött Cselével meg
Gerébbel. Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes
újságot, de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény s hogy
mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba
állott és feszesen szalutált.
– Szervusz! – mondták az újonjöttek. – Mi ujság? Nemecsek a levegőbe
kapkodott és szeretett volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani.
– Borzasztó! – kiáltotta.
– Micsoda?
– Rettenetes!
– Nem fogjátok elhinni!
– De micsoda?
– Áts Feri itt volt!
Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.
– Nem igaz! – mondta Geréb.
Nemecsek a mellére tette a kezét:
– Isten bizony!
– Ne esküdözzél, – szólt rá Boka s hogy nagyobb nyomatékot adjon a
szavának, rákiáltott:
– Hapták!
Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá:
– Részletesen mondd el, mit láttál.
– Mikor odamentem az utcák közé, – mondta – a kutya ugatott. Utána
mentem és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Fölmásztam
rá és fönn állott Áts Feri vörös ingben.
– Fönn állott? A citadellán?
– Fönn! – mondta a kis szőke és majdnem megesküdött megint. Már a mellén
volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta. És hozzátette:
– A zászlót is elvitte.
Csele fölszisszent:
– A zászlót?
– Azt.
Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul szaladt, részben
azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem lehetett
tudni, hátha ott bújkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd előtt
megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt ott.
Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a
hidegvérét.
– Mondd meg a nővérednek, – fordúlt Cseléhez – hogy holnapra csináljon
új zászlót.
– Igen ám, – szólt Csele – de már nincsen több zöld szövetje. Piros még
van, de zöld már nincs.
Boka nyugodtan intézkedett:
– Fehér van?
– Van.
– Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz
a színünk.
Ebben megnyugodtak. Geréb rákiáltott Nemecsekre:
– Közlegény!
– Jelen!
– Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a
színünk, hanem piros-fehér.
– Igenis, főhadnagy úr.
És Geréb kegyelmesen vetette oda a feszesen álló kis szőkének:
– Pihenj!
A kis szőke pedig «pihent». A fiúk felmásztak a várba és konstatálták,
hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve s az a
kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott.
A grundról kiáltások hallatszottak:
– Hahó, hó! Hahó, hó!
Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is és
keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból:
– Hahó, hó! Hahó, hó!
Csele odaintette magához Nemecseket:
– Közlegény!
– Jelen!
– Feleljen a többieknek!
– Igenis, hadnagy úr.
És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony kis
gyerekhangját:
– Hahó, hó!
Azzal lemásztak és megindúltak a síkság felé. A síkság közepén csoportba
verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay és még
néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert ő volt a
kapitány.
– Szervusztok! – mondta Boka.
Kolnay kiállott a csomóból.
– Alássan jelentem, – mondta – mikor bejöttünk, a kis kapú nem volt
bezárva. A törvény szerint pedig a kapúnak belülről be kell reteszelve
lennie.
Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind
Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze és épp
esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány
megszólalt:
– Ki jött be utoljára?
Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott
mindenki. És ekkor Nemecseknek földerűlt az arca. Megszólalt:
– A kapitány úr jött be utóljára.
– Én? – mondta Boka.
– Igen.
Kissé gondolkozott.
[Illustration: «Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy
úr.»]
– Igazad van, – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az
ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.
Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete notesz-könyvet
és nagy betűkkel beleírta: «Boka János». És hogy tudja is miről van szó,
melléje jegyezte: «ajtó». – Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú
volt. Ez az önbüntetés oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt
még a latin órán se lehetett hallani, pedig a latin óra tele van római
jellemekkel. De Boka is ember volt, Boka se volt ment minden
gyöngeségtől. Feliratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, ki a
nyitott ajtót bejelentette:
– Neked pedig ne járjon mindíg a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt
árulkodásért.
A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt és beleírta
Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csöndes kis
csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert tudni
kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint Nemecsek neve.
Mindíg, mindenért, mindenki csak őt iratta fel. És a törvényszék, mely
minden szombaton ült össze, mindíg őt ítélte el. Hiába, ez így volt. Ő
volt az egyetlen közlegény.
És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc multán mindenki tudta
a nagy ujságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ide
merészkedett, a grund szívébe, felmászott a középső citadellába és
elvitte a zászlót. A szörnyűködés általános volt. Az egész társaság
Nemecseket vette körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta
meg a szenzációs hírt:
– És mondott neked valamit?
– Hogyne! – büszkélkedett Nemecsek.
– Mit?
– Rám kiáltott.
– Mit kiáltott?
– Azt kiáltotta, hogy: «Nem félsz, Nemecsek?»
Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen igaz.
Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott, mintha
ő nagyon is bátor lett volna, úgy, hogy ezen Áts Feri is elcsodálkozott
és rászólt: «Nem félsz, Nemecsek?»
– És te nem féltél?
– Nem én. Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt.
Elszaladt.
Geréb közbekiáltott:
– Az nem igaz! Áts Feri még soha sem szaladt el senki elől!
Boka ránézett Gerébre.
– Ejnye, de véded! – mondta.
– Csak azért mondom, – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb – mert
az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.
Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek
zavartan állt a csomó közepén és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a
középre:
– Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást
hirdettünk. Elnököt fogunk választani, még pedig teljhatalmú elnököt,
akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a
dologból háború lesz és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre
elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő. Hapták. Vágjon
annyi darabka papirost, ahányan vagyunk és mindenki reá fogja írni a
papírra, hogy kit akar elnöknek. A papirokat majd egy kalapba dobjuk és
aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök.
– Éljen! – kiáltottak egyszerre mind és Csónakos a szájába vette két
ujját és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Notesz-könyvekből papírlapok
kerültek elő és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten azon
veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay és
Barabás, akiknek mindíg volt bajuk egymással, már majd hogy ölre nem
mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros.
Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb. Erre
rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás kalapjában
a belső bőrszallagot. De már akkor késő is volt. Csele odaadta a
közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában Cselén nem
tett túl senki.
Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre ahelyett, hogy szétosztotta
volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy
pillanatra feléje terelődött és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat,
előlépett. Haptákba vágta magát és remegő hangon így szólt:
– Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek
közlegény… már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt
lett, csak én vagyok még mindíg közlegény és nekem mindenki parancsol…
és mindent nekem kell csinálnom… és… és…
Itt nagyon elérzékenyedett a szőke és finom kis arcán kövér könnycseppek
kezdtek végigfolyni.
Csele előkelően szólott:
– Ki kell zárni. Sír.
[Illustration: «Ki kell zárni. Sir!»]
Egy hang megszólalt hátul:
– Bőg.
Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt
szegénykének a szíve s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit.
Zokogott és sírás közben ezt mondta:
– Nézzétek meg… a… a… fekete könyvben is… is… én vagyok mindíg beírva…
én… én… én vagyok a kutya…
Boka nyugodtan szólt:
– Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk.
Pockokkal nem játszunk.
A «pocok» szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek
nagyon megijedt és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a
vállára tette a kezét:
– Ha jól viseled magad és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet
belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.
A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai
napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek
parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:
– Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát.
A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók
közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát, könnyes
szemmel, könnyes arccal állt haptákba s aztán elkezdte hegyezni,
hegyezni, egy kicsit szepegve-szipogva, ahogy nagy sírás után szokás és
minden bánatát, kis szívének minden keserűségét belehegyezte ebbe a
kettes számú Hardtmuth ceruzába.
– Me… meg van hegyezve, főhadnagy úr.
Visszaadta és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre le is
mondott az előléptetésről.
Kiosztották a cédulákat. Mindenki félre vonult, mindenki külön ment,
mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a
cédulákat és beledobta valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele
kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt:
– Ez is zsíros.
Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs többé
min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor már igazán
vége a világnak.
Az összegyüjtött cédulákat Boka olvasta fel és mindeniket átadta a
mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta:
Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer ezt olvasta: Geréb
Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt.
Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János
következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb
Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának és három Gerébnek. Geréb
zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyiltan a vetélytársa
volt a társaságban Bokának. És jól esett neki ez a három szavazat.
Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott
azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán
belenyugodott.
– Tehát engem választottatok elnökké.
Megint éljeneztek és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes
volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát
nagyon.
Az elnök pedig intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar.
– Köszönöm, fiúk, – mondta – és azonnal lássunk is hozzá a dolgunkhoz.
Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek el
akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették
a fiúktól a golyókat a Pásztorok és ma itt bujkált Áts Feri és elvitte a
zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket innen
elkergessenek. Már pedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni.
Csónakos közbe bömbölt:
– Éljen a grund!
És fölrepültek a kalapok. Mindenki teli torokkal lelkesen kiáltotta:
– Éljen a grund!
Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az
édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis
darabka földet és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez
a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy «Éljen a grund!» –
mintha azt kiáltották volna, hogy: «Éljen a haza!» És ragyogtak a
szemeik és mindenkinek tele volt a szíve.
Boka pedig folytatta:
– Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk, a
füvészkertbe!
Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk. De a
lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:
– Elmegyünk!
És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt
kiáltotta, hogy «elmegyünk». Ő szegény úgyis hátul fog menni és cipelni
fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a farakások
felől. Az is azt kiáltotta, hogy «Elmegyünk!» Odanéztek. A tót volt. Ott
állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor. A fiúk
nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját és
ordított:
– Elmegyung!
S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik
gőgösen kiáltott:
– Közlegény, menjen a raktárba és hozza elő a lapdát meg a levattát!
És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábujt
és kihúzta a levattát meg a lapdát. A farakás mellett állott a tót és a
tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót
kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté volt
a legzsírosabb.
Boka odament Gerébhez.
– Te is kaptál három szavazatot, – mondta neki.
– Igen, – felelt büszkén Geréb és erősen a szemébe nézett.