követ, sokszor láttam e fiatal gyermeket, s ha többi kortársaival
összehasonlítám, sokkal gyöngédebbnek találtam vonásait, karcsúbbnak
termetét, bőrét simábbnak, mint férfiaké szokott lenni. Egyszer
harczjátékon tréfából azt mondám neki: «mily szép leány lett volna
belőled, kár, hogy nem vagy az». Dalma vérpiros arczczal szökött fel e
szóra helyéről. «Szeretnéd megtudni, ha férfi vagyok-e?» kiálta rám
büszke tekintettel. «Jer, mérkőzzél meg velem.» S azzal a harczsíkra
szólított, s a mint ott paripáinkkal egymásnak rohantunk, úgy megöklelt
dárdájával, hogy három ölnyire estem le lovamról. Három oldalbordám
törött be s én sajnosan kényszerültem megvallani, hogy e kar nem
asszonyé!
– Miről beszélsz hát? kiálta boszús türelmetlenséggel Disabul.
– Csak hallgasd tovább. Itt rosszul ütött ki a kisérlet, más térre
kellett vinnem gyanúmat. Közel nem lehete férni senkinek, embert nem tűr
maga körül. Egyszer nők társaságában láttam meg őt. Az ország legszebb
hölgyei voltak együtt: egy-egy nap mindegyik, oly bájolók, hogy láttokra
maga a vénség is lángokra gerjed, hogy képesek volnának egy győztes
hadsereg kezéből kiragadni a diadalmi zászlót. Dalma véletlenül jött a
társaságba. Egy tizenhatéves ifju meglepetve lett volna ennyi szépség
láttára. Arczának lángba kelle jönni, szemeit zavartan kelle lesütnie,
szemérmesen fordulni erre, arra s egy-egy tétova szót rebegni ahhoz, kit
legelébb meglát… A mi herczegünk e helyett közönyösen lépett a
hölgykoszorú közé, mindeniket külön nyájasan üdvözlé, bátran társalgott
velök s tekintetében nem volt semmi sovárgás, arczán semmi melegség. Ez
árulá el előttem! Ez nem lehet férfi szive, így csak asszony nézhet
asszonyok szemei közé.
Disabul kedvetlenül mordult reá:
– Tehát ebből áll egész fölfedezésed? Ha titkodnak nincs egyéb
bizonyítéka a szemeknél, az kevés tanuság.
– Oh uram, szólt Kubláj ravasz értelmességgel, a szemekből biztosabban
lehet olvasni, mint a csillagokból. Nem figyeltél-e még menyasszony
szemeire, midőn fejére tették a nászkoszorút s aztán egy nappal később,
midőn azt a főkötővel cserélték fel? Minő különbség a szemek között?
Amaz még leányé volt, ez már asszonyé. Amaz félig csukott, rejtett
világú, ez már nyílt és felragyogó. Avagy száz becsületes ember közül
nem ki tudnád-e ismerni a gyilkost – szemeiből? Amazoknak nyugodt
tekintetével ellenkezőleg nem megtalálnád-e imennek szemeiben azt a
zavart, ijedős gondolatot, mely a bűntudatos lelket elárulja?
– Tudományodért sokat adhatna valami bolond bölcs; mit ér az nekem, ha
nem lehet bebizonyítani?
– Ez csak ok a gyanúra, más azonban a mód azt napfényre hozni.
– Mondjad.
– Nőt kell neki adni.
– S ki kényszeríthet arra valakit, ki kényszeríthet arra egy fejedelmet,
hogy megházasodjék? s még ha tehetnők is ezt, meglehet, hogy ő elárulná
magát a nő előtt, de a nő elárulná-e őt mi előttünk?
– Két kérdésedre egygyel felelek. Leányodat kell hozzá nőül adni.
– Bölcsen beszélsz.
– Őt nőül ajánlva neki, ezt nem utasíthatja vissza. A leány szép,
erényes és szelid; királyi szülött. Semmi ok sincs őt el nem fogadnia.
De van az ellenkezőre. A két fejedelmi család egyesítéseért ezt még a
közjó is kivánni fogja. A varchoniták, kiket a gyűlölet annyi
emberéleten keresztül elválasztott, a szeretet által újra egyesülnek.
Saját országnagyjai fogják őt erőszakolni e házasságra.
– Új vért öntöttél belém, szólt büszkén föllélekzve Disabul. Meg nem
menekülend kezeim közül.
– E titkot senkinek se hagyd gyanítani, nehogy észrevegyék s bennünket
kijátszanak.
– Még álmomban se hallja tőlem senki, monda a király s leányához
fordult.
– Szelíden bánj vele, súgja az emir, hogy ellenünk ne szegüljön.
Hadsereged nincs. Leányod szemeiben van minden fegyvered.
Disabul megfogta leánya kezét s szelíd arczot iparkodék ölteni s
beszédét gyöngéd hangokra erőszakolta.
– Te jó, te szelíd leány. Ne térdelj lábaimnál. Jer keblemre és ölelj
meg. Én jó, szerető apád vagyok. Ha szenvedtél eddig, az csak próbatét
volt, melylyel szived érzelmeit kisértém; ha úgy bántam veled, mint
gyűlöletem elvetett tárgyával, azt csak erényed tisztító tüzének
tekintsed: te tisztán jöttél ki belőle; midőn a halál torkába
taszítálak, még akkor is szerettél; midőn mindenki elhagyott, még akkor
is ragaszkodál hozzám; midőn szabadon bocsátálak, hogy mehess, hová
akarsz, még akkor is visszajöttél hozzám, hogy mellettem maradj.
Jobbomon fogsz ezentúl ülni, trónomon és szivemben első helyen. Minden
szenvedésedet százannyi örömmel pótolom vissza. Felmagasztallak úgy,
hogy a mint került eddig még a leghitványabb is, ezentúl örüljön a
legmagasabb úr is, ha lábaid porát csókolhatja.
Szegény leány, úgy örült ez édes szavaknak! örömének terhét alig bírta
elviselni. Zokogva borult atyja keblére.
– Te engemet szeretni fogsz?
– Szeretni nemcsak én, hanem azok is, kik előtt népek hajlongnak. Ha egy
óra előtt a legutolsó rabszolgának sem volt kedve kezedet elfogadni,
örüljön most a legnagyobb király, ha azt elnyerendi. Álmodjál szépeket.
Álmodd azt, a mi legmagasabb, legmerészebb gondolatja lehet a léleknek
és én valósítani fogom ez álmodat.
– Oh én most is álmodom, álmodom és boldog vagyok, rebegé reszkető
szóval a leányka, s gondolatjai az eltávozott leventét kisérték.
Jobb lett volna nem álmodnia oly boldogan.
IV.
«Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját
boldogtalanságod!»
Ezzel áldá meg a haldokló Oldamúr utódát. Az áldás megfogamzott.
Naponkint új öröm várt az ifju uralkodóra; s az öröm, melyet mint
fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt.
Elemér távolléte által biztosítva érzé magát szenvedélye ellen s erős
határozata volt, őt sohasem hívni maga elé. Bármihez fogott, tetteit
siker követte. A kard aranydicsőséget, kalapács és szántóvas aranypénzt
és aranykalászt termeszte országának. A rokonfajok földére húzódtak
megtelepülni, egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a
kereskedők karavánjai bátorságos vidékein keresztül vették útjokat, s
midőn ez idő szerint a kerek világ minden országait Isten sűrű csapásai
látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát
felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó szelek, izgatott
népvándorlások éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom
volt, mely a körüllevő országokat is táplálta, nem volt szegény az egész
hazában, s mintha még a lelkeken is áldás volna, még a bűn is
elenyészett határairól, úgy, hogy midőn a rhabonbánok egyszerre három
bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset elitélésére az
országnagyok gyűlése hivatott össze s előre beszéltek róla az emberek,
mint valami gyászünnepről.
Az egyik egy harczos volt, ki a csatából megszökött.
A másik egy férfi, kit «névtelen» bűnnel vádoltak.
A harmadik egy házasságtörő asszony.
Az itélőszék sorompói nyílt helyen voltak felállítva a Túla partján,
fehér sátorok köröskörül, mik alatt heverészett a fehérbe öltözött nép;
a fehér szín kedvencze volt az ogúrnak, a fekete gyászt csak a bűnösök
viselték.
A trón menyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal.
E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.
A tárogató-hangok jelenték, hogy a chagán jő.
A nép tolakodva nyomúlt elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma
arcza halovány volt és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig
halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis
visszasugárzott rajta s mentül fehérebb volt az arcz, annál fényesebb
volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. A ki
egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak
bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti
őt oly nagyon? végre levették őt lováról s palotája kapujától kezdve
egész a sorompókig a nép feje fölé tartott paizsain, mint egy érczhidon
kellett végighaladnia.
A könytől nem látta a világot, midőn trónjába ült.
– Uram, erősítsd meg szived, monda neki a rhabonbán, e nap büntetésre
virradt.
– Mindig csak a bűnösöket keresitek föl. Nem tudjátok, hogy a büntetés
jobban fáj annak, a ki adja, mint annak, a ki elfogadja. Miért nem
keresitek fel egyszer az erényt is, s irnátok törvényeket, melyek nem
büntetésről, hanem jutalmazásról szólnak?
– Az erény jutalma önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény.
Nézd e férfit e lealázott homlokkal. Kérdjed bűnét, ő megmondja maga.
A gyászba öltözött vádlott lehajlott fővel lépett Dalma elé.
– Mit vétettél? kérdé Dalma.
– Megszöktem gyáván a táborból egy asszony miatt, felelt az
töredelmesen. Öless meg. Úgy érdemeltem.
– Őszinte vallomásod megmenti éltedet, de bűnöd megtorlásra vár.
Bontsátok szélylyel házát, tegyétek a földdel egyenlővé, ne lakjék fedél
alatt, míg bűnét helyre nem hozza. Ha a legközelebbi harczban bátor
leend, akkor épitsétek fel házát újra.
Ez volt a gyávák büntetése az oguroknál.
A rhabonbán egy másik férfit hozott elő.
– Uram! E férfi az ellenséggel czimborált, honárulással vádoltatik!
– Hazudsz! kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról, e bűn nem
létezik. Átok a hangra, mely annak nevet adott. Ember! mondd, hogy nem
vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd inkább apagyilkosnak, gyermekek
megrontójának magadat, de ne adj példát e bűnre, mely Bertezena ivadéka
előtt ismeretlen.
A férfi nyugodtan felelt:
– Nem ismerem e bűnt, melylyel vádoltatom.
– Szeretem, hogy nevét sem mondod ki. Szólj rhabonbán; ugy-e e bűnre
nincsen törvény közöttünk? mert eset nem volt rá soha.
– Uram. Első honalkotóink, kik törvényeinket megirták, hosszú czédrusfa
oszlopokra egy czikket irtak abba, mely szól a «névtelen» bűnről: – «ha
támad köztetek oly vétek, melynek most nincs neve, bízzátok annak
itéletét az Istenre. Állítsatok a síkra egy törpét egy óriás ellenében.
A törpe a vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik, a
bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos bogárnak, hogy a
míg ember él, undorral mondja ki annak nevét.» A vád íme feltámadt, a
bajnokok a sorompóban állnak.
– E bűnt elhinni is bűn! szólt Dalma elirtózva.
E közben a két bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négyláb magas
zömök, hosszú bajuszú törpe volt, kurta keze, de hosszú dárdája; az
emberek kötekedve kiabáltak utána: «hová viszed te dárda azt a ficzkót?»
Az óriás hét láb magas nyurga siheder volt, egy híres nagyevő, ki
ülőhelyében meg tudott enni egy borjut, s mégis oly sovány volt, hogy a
csontjait meglehetett számlálni a ruháin keresztül.
A gyulák feltartott kard alatt megesketék a bajvívókat, hogy Isten
hatalmán kívül semmi bűbáj segítségökre nem leend, s azzal magukra
hagyták őket.
A harczosoknak szabad volt egymással tréfálózni.
A törpe megállt a középen, megvetve lábát, mint egy czövek, s fölemelve
gömbölyű fejét és gömbölyű szemeit, két ökölre fogott dárdával várt
ellenfelére, míg ez hosszú léptekkel ácsorgá őt körül, megforgatva orra
előtt a dárdáját.
– Kis öcsém! kiálta le hozzá fitymálva. Láttál-e már cserebogarat tűre
szúrva?
– Könnyű neked lóhátról beszélni; válaszolt ez, de majd leszállsz te
onnan.
– Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harczoljak veled, hogy
egyenlők legyünk?
– Sőt, hogy egyenlők legyünk, fess czélkarikát a gyomrodra, s a mit azon
kívül találok beléd szúrni, azt vedd úgy, mintha nem történt volna.
E közben a két harczos folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant
döféseket intézett a törpe felé, ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de
midőn ez ismét vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.
A törpe végre hátrálni kezde.
– Ne menj oly messze, mert nem tudlak elolvasni.
– Majd megtanulsz könyv nélkül is, jó léczkirály. Köszöntetem a felhőket
oda fenn.
– Kérlek, nagyon vigyázz, hogy rád ne hágjak. Azt nem venném lelkemre.
Sikolts, ha csizmám orra közel lesz, mert szemeim, tudod, hogy nem
látnak meg minden apró férget.
– Kár, hogy hátadon nincsenek szemeid, hogy hátaddal is nézhetnél az
égre, ha el fogsz esni; csufolódék a törpe, ki szüntelen hátrálva a
sorompó körül, egyszerre hirtelen visszafordult s félre ütve az óriás
kopjáját, elveté a magáét s mint egy kis vadkan sebesen alá futott,
fejét annak térdei közé dugva s vaskos karjaival megkapva lábszárait,
olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végig esett a
fövényen, s nagy tenyerével megüté a földet.
A nép riadalt kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak
nyakára tette lábát.
– Mit izensz fejednek, te hosszú láb.
A gyulák és rhabonbánok erre közbeveték magukat s félrevivék a
bajvívókat.
– A vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs neve, szólt az
ifjú chagán könnyebbült kebellel.
Ekkor a harmadik vádlottat hozták elő, egy nőt lefátyolozva.
– Miért van e nő lefátyolozva? kérdé Dalma.
– Fátyola szégyenét takarja el; bűne házasságtörés.
– E szokatlan bűn szokatlan büntetést igényel. Te rossz asszony vagy.
– Nevezz szerencsétlennek, oh chagán. Én szerettem nagyon.
– Tudtál volna lemondani, szólt Dalma szigorún.
– Az ég tanum, hogy küzdöttem soká. Elrejtém magam elől, kiért tiltott
szenvedélyem hevült, kértem, megesküdtetém, hogy hagyjon el örökre. Ő
elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez, hogy engedje őt
elfelednem. Már győztesnek hittem magamat szivem fölött, nyugodt valék,
kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen elfeledék
Istenhez imádkozni segélyeért, s im az napon a férfi, kit kerülnöm
kelle, esküje ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt
lelkem erejének, elvesztém magamat.
E pillanatban kürtszó hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifju
közeledék lóháton a chagán trónja felé. Ez ifju Elemér volt.
Dalma összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arczába
futott. Azzal lihegő kebellel fordult a vádlott nőhöz s tétova hangon
mondá ki az itéletet:
– Asszony, én értem a kisértő pillanat hatalmát, – mely erődet megtöré,
– s bűnöd vádja alól föloldalak!
Azzal délczeg, haragos tekintettel fordult Elemér felé s indulattól
csengő hangon kiálta:
– Miért jövél vissza, mielőtt hivatálak!?
Pedig szivének oly jól esett őt újra látni.
Elemér elfogódottan járult a chagán elé. Dalma arczának szokatlan
szigora elvevé bátorságát, alig hallható hangon rebegé:
– Uram, a mit rám biztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, melylyel
felruháztál, kezeidbe vissza adom, s többé nincs okom tőled távol lenni.
«De van nekem», gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott örömek alatt
repesett, s a kedves ifjut heves dobogásával üdvözölte, arcza még
szigorubb vonásokat ölte.
– Sajnálom, vezér, hogy szemedbe kell mondanom, miként lelked nem oly
erős, mint karod.
– Szidj, uram, szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arczát. Örömestebb
állok előtted a szégyenpadon, mint tőled távol a diadalszekeren.
– Miért jövél vissza?
– Kérdezd meg a fecskét, miért tér vissza a tavaszhoz.
A jó rhabonbán enyhébb fordulatot akarva adni a kínos jelenetnek, mely a
nép előtt egy vezér arczát megalázta, közbe szólt:
– Tán kedvesed van itt, kitől megválnod rosszul esik.
Elemér nagy, búskomoly szemeit Dalmán felejtve, felsóhajtott:
– Igen.
Dalma arcza kínosan vonaglott e szóra. Elemér valakit szeret! gondolá
magában, s bár meg kelle őt nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki,
hogy ő mást boldogítand.
– Tehát vidd őt magaddal, szólt félre fordítva arczát. Én bele egyezem.
Most távozz előlem.
Elemér tétovázva, elszorult kebellel lépett Dalmához közelebb, s oly
suttogva, hogy más meg ne hallja, rebegé:
– Oh Dalma. Néhány szóm volna hozzád, titokban; hallgass ki engem.
– Mit akarsz? Távozz előlem. Ha országos ügyeim végezém, hivatni foglak.
Távozz előlem.
Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva, hogy Elemér
felrezzenve állt föl féltérdeltéből s zavarodottan hebegé:
– Látni sem akarod arczomat?
– Jelenléted felháborít! kiálta Dalma lángra gyúlt arczczal s inte, hogy
hozzák elé paripáját.
Elemér szótlanul vonult vissza.
Oh igazat mondott Dalma: az ifju jelenléte felháborítá őt, de nem
haraggal, hanem szerelemmel. Szédülni kezde azon magasságban, melyre
felemelkedék. A szerelem még csak akkor szerelem, ha félteni kezd.
Az ég nem élő emberek számára van teremtve, tán a csillagok is
lekivánkoznának onnan, – ha szivük volna.
Dalma feldúlt kedélylyel tért vissza palotájába. Izgatott szíve
reszketett azon gondolatnál, hogy Elemérrel négy szem között titkos
beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara minden nagyjait,
sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok által mentül messzebbre
halaszsza ez időt, s félve attól, a mit óhajtott, sürgeté őket, hogy
dolgaikat siessenek előadni.
Ekkor egyszerre belép egy hirnök, jelentve, hogy Disabultól követ
érkezett, s a chagán elé bocsáttatni kiván.
Dalmának szinte jól esett most e közbejövetel.
Felült trónjára s inte, hogy vezessék elé a küldöttet.
Kubláj volt az, kezén a király egyetlen leányát vezetve, talpig
lefátyolozottan.
Az emir földig hajolva közeledék a chagán elé; már az ajtónál elkezde
hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg a trónig ért.
– Üdvöz légy, ifju fejedelem. Üdvöz légy még egyszer; üdvöz légy
harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek, hajnala a
dicsőségnek. Légy általam köszöntve királyom nevében.
Dalma összeránczolta szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert
hizeleg.
Az emir újra kezdé a virágos szókat, ájtatos kenettel ejtve beszédét:
– Ámde lehet nap hold nélkül? élő fa virág nélkül? hajnal hajnalcsillag
nélkül? oh dicső chagán! neved fényéből csak egy sugár hiányzik még, s
im e sugárt királyom saját koronája ágaiból töré le, itt küldve általam
számodra egyetlen leányát.
S ezzel levevé a halavány, reszketeg leány fejéről a fátyolt.
– Ez árulás! gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen mozdulattal
szorítá össze palástját.
Az emir éles szemei minden vonására figyeltek.
– Jól tudjuk, oh uram, folytatá ravasz alázatossággal, hogy te
dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik
mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a nőarczot kerülöd, s
szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan közeledik feléd;
nem kivánja ő, hogy dicsőségedet megoszd vele, nem kivánja, hogy
trónodra ültesd, elül ő annak zsámolyán is, s boldognak tartandja magát,
ha egy mosolyodban részesülend. Nézd, miként remeg tekintetedtől.
Jobban remegett Dalma az övétől.
– Jer, fejedelmi leány, szólt Kubláj, boruljunk e magas úr lábaihoz, s
könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.
Dalma rendbeszedé lelki erejét.
– Kelj föl, királyi hölgy. Előttem nem szokás térdepelni.
– Oh hagyd őt ott, szólt Kubláj végtelen alázatossággal. Ha tudnád,
mennyire boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult
imádni. Én neveltem őt, kedvenczem, szemem fénye volt, mert általa hivém
a varchoniták ketté szakadt országát ismét összeköthetni. Még névszerint
sem ismer férfit kivüled, hogy téged ismerhessen egyedül. Te vagy
ábrándjainak képe, álmainak neve, szivének egyedüli gondolatja. Engedd,
hadd maradjon lábaidnál.
Az országnagyok, látva, hogy Dalma mily hidegen, mily haraggal tekint a
leányra, elkezdtek zúgolódni, végre oda lépett a rhabonbán.
– Uram, chagán. Emeld föl a leányt. Melletted üljön ő.
– Ki kérdezett? kiálta Dalma szokatlan haraggal.
– Az ajánlat becsületes.
– Ez ajánlat kárhozatos, suttogá fogai közül Dalma.
– Ezt visszautasítni nem lehet. Elfogadása örök béke, elutasítása örök
harcz.
– Nekem nincs kedvem a nősüléshez.
– A leány szép és ártatlan, hozzád ragaszkodik, királyi törzsnek
egyetlen virága. A kerek földön nem találandsz magadhoz méltóbbat.
– A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.
– De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kivánja.
Eddig csendesen beszélt Dalma trónja hátuljába vonultan a rhabonbánnal,
az utóbbi szavaknál hevesen, végre kitört.
– Nem tudod, mit beszélsz, rhabonbán!
Az nyugodtan viszonozza:
– Megszoktam igazat mondani fejedelmem előtt.
– Bolondokkal vagyok körülvéve? kiálta Dalma, türelmetlenül lépve le
trónjából. Oh atyám, segíts onnan a magas égből! Majd erőm hágy el, majd
eszem!
Az országnagyok megzavarva álltak körül, nem is tudva gyanítni a chagán
magaviseletének okait.
– Távozzatok! szólt hevesen Dalma. Vége a kihallgatásnak. Ma kedvetlen
vagyok. Ne jőjjön elém senki semmi kérelemmel. Ma rossz napom van.
Kerüljétek kapuimat.
A vezérek fejcsóválva hagyták el a termet. «Mi lelhette a chagánt? soha
sem voltak ily szeszélyei.»
Kubláj mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát.
Susogva mondá Halilának:
– Te itt maradsz; s ott hagyta a leányt.
A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek be a terembe.
Dalma villámló tekintettel nézett végig rajtok.
– Mit akartok itt? Ki hívott benneteket?
A legéltesebb hölgy, egy ősz tisztes matrona előlépve mondá:
– Országunk szokásai azt parancsolják uram, hogy a chagán menyasszonyát
az országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve,
myrtussal megkoszorúzva hozzák vissza őt férjének. Így lesz rajta ég
áldása.
Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott
menyasszonyt minden áron elidegenítse magától s boszúsan válaszolt a
nőknek:
– Az esetlen szokás. Nincs szükségem kopott babonáitokra. Isten nem
vezérelteti kezeit asszonyok által. Takarodjatok előlem. Én nem
hivattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga
asszonynak ily helyen?
– Uram, chagán, szólt a tisztes agg nő: az ogur népnél az asszony mindig
egyenlő jogú volt a férfival.
– Az akkor volt! kiálta Dalma csattogó szóval, egészen elfeledkezve
magáról. Most másképen lesz. A férj királya nejének, s a nő férjének
rabszolgája! Takarodjatok!
A nők megütődve távoztak el: «Mi lelte a chagánt? soha sem bánt ily
durván asszonyokkal.»
Dalma összefont karokkal állt meg Halila előtt.
A leány reszketve veté fel vad, félénk szemeit.
– Hát én hova menjek, uram? Hát én ki rabszolgája leszek? kérdé
keserűen.
Dalma megfogá a leány kezét s élesen tekintve annak arczába, kérdé:
– S valóban szeretsz te engem?
– Reszketek előtted uram.
– Érzem kezeden. Te félsz tőlem.
– Ez az egy az, mire tanítottak születésem óta.
– Csak félni tanítottak és szenvedni? Látom arczodon.
– Ha látod, légy irántam irgalommal.
– A mit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy boldog, te
szenvedsz.
– Nekem a panasz is tiltva van.
– Tiltva van ajkaidnak, de szemeid elárulnak.
– Én semmit sem mondék.
– Szivedbe látok.
– Ha szivembe látsz, akkor öless meg.
– Mit beszélsz?
Halila összeszedé minden bátorságát.
– Mert akkor azt látod abban, hogy én téged nem szeretlek.
Dalma örömét elrejteni nem tudó arczczal ragadá meg a leány kezét, ki
midőn azt hivé, hogy őt halálosan megsértette, nem is sejtheté, mily
örömet szerzett neki.
– Te engem nem szeretsz? Te iszonyodol tőlem ugyebár? magad sem tudod
miért: valami titkos ösztön azt sugja lelkednek, légy hideg irántam?
Halila nem bírta megérteni a kifejezést Dalma szemeiben; elszántan
térdre bocsátkozék előtte:
– Kivallottam; megölhetsz. Ha elhallgatom, szivem öl meg.
– Te nem szeretsz engem? folytatá Dalma, a leány érzelmeit fürkészve,
mert valakit mást szeretsz?
Halila a kérdező kezét magához vonta le.
– Öless meg, oh Dalma. Inkább te, mint atyám.
– Ne félj, szólt Dalma ragyogó arczczal s keblére voná a leányt. Én
védeni foglak. Szeretlek most, mert nem szeretsz. – Halila csodálkozva
tekinte rá.
– Te nevetve gyilkolsz meg engem.
– E csókra esküszöm, boldoggá teendlek. Szólt Dalma a leány homlokát
megcsókolva. Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy
tieddé teendem őt, bár ki legyen; elrejtelek atyád haragja elől, hol a
gondolat sem találand reád; hadat kezdek miattad a félvilággal, hogy te
boldog lehess azzal, a kit szeretsz. Nevezd meg őt.
Dalma szive repesett azon gondolatnál, hogy félelmes menyasszonyát
elcsábíthatja – más számára. Halila félénken huzódott tőle vissza.
– Mondám chagán, hogy én csak félni tanultam életemben, de azt
megtanultam jól, megbocsáss, ha szavaidban bízni nem tudok. Attól félek,
hogy te csak azért akarod megtudni e nevet, hogy őt ölethesd meg. Nem
fogom őt elárulni.
– Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek, hogy higyj
szavaimnak, de okot adhatok rá. Látod arczomon, mint örülök, midőn
szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hogy iszonyodol tőlem, hogy másért
epedsz, oh mert én sem szeretlek téged, én is mást imádok. Értesz-e már
engem?
Halila szivében új világ derült e szavakra.
– Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy megmenekülj
tőlem.
– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék a nap, kedvesed karjai közt
leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? szép, bátor és nemesszivű?
– Egyike vezéreidnek.