Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XXI. KÖTET
HANGOK A VIHAR UTÁN
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
HANGOK A VIHAR UTÁN
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
A VARCHONITÁK.
I.
Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen
része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.
Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi
távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a
négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.
E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria
határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.
A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a persák Kafhegynek.
Ezek ama mesés «aranyhegyek», – a földnek öve, melyek a pars
mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt
beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi
bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal áraszsza el a
népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét
fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E
hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad
az égnek azur-kék színe.
Így szól a pars mythologia.
De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága
vas; a vad geoug nép – a hogy e nevet görög classicusok szokták irni – e
bérczek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így
neveznünk a háborút.
Valami tatárfaj volt ez, fényüzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint
a hogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét,
biborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még
fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott,
volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a
fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle.
Ezek voltak a varchoniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi
rabszolgafaj között, melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy
örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a
kényelmet, gyermekeik felnőtt korukig nem jártak ruhában, törvényeik,
isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk,
bornak és kenyérnek még nevét sem hallák; ölhette őket, a ki akarta,
szabadon, mint más akármi vadat, kiket senki sem vesz számba.
És mégis a varchoniták évről-évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak,
életrevalóknak születtek, és hölgyeik szépek voltak, délczegek,
erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még csak
öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi
törvény, de volt erkölcstisztaság.
Egyszer egy varchonita nő geoug vadászoktól üldöztetve, ölében vitt
csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde
futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük.
A durva üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami
kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között.
Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete
kezeskedik; az ismert világrészeken túl, hol Rómának még nevét sem
hallák, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között ismételve
lőn Romulus és Remus regéje.
Egy nőfarkas meghallá a csecsemő sírását s szoptatni kezdé azt. Ez
időtől fogva kezdenek a farkasok mythosi befolyással lenni a
varchonitákkal rokon fajok eseményeire.
Mikor már a gyermek megerősödött s tudott futni és harapni, mint a többi
kis farkasok, akkor ráakadtak nemzetebeli férfiak s magokkal vivék azt
és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra s Bertezena nevet
adtak neki.
De benne volt már a fiuban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és
ifjuvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a
kovácsüllő előtt veré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak
fejében.
– Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi kezünkben, mint azokéban, a kik
ezt velünk készíttetik? monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat
törlő társainak. Hát azért készítünk mi lánczot és kardot, hogy az elsőt
mi viseljük, a másikat ellenségeink? Hát nincs jogunk nekünk megölni
azt, a ki bennünket öl? s használni azt a vasat, melyet magunk
élesíténk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, a miért
drága az élet? Próbáljuk meg, jól metszenek-e a magunk kovácsolta
kardok?
Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is biztatták őket, s a vének még
emlékeztek boldog, rég elmult időkre, mikről apáik diadalmak meséit
regélték nekik.
Ott körülfogták Bertenezát s áhitattal hallgaták szavait.
– Testvérek! Ime parancsolóink ismét kétszázezer kő vasat ásattak ki
velünk, hogy két hó leforgása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk
belőle. Ez terhes munka nekünk; de én tanácsot mondok, miként segítsünk
rajta. Ha negyvenezer kardot készítünk, minden kard leend öt fontos.
Készítsünk csak tizezeret, de legyen mindegyik húsz fontos. Ez egyre
megy, minden kard négygyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne.
A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt,
elkészültek a húszfontos kardok.
A geoug sereg is megérkezék, azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátról
beszélt a félmeztelen bőrkötényes varchonita rabszolgákkal, kiket
rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett.
– Te ősz kutya, monda egy kiszemelt vénnek, lépj elő, hadd beszéljek
veled!
– Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena, szólt az agg, az ifjura
mutatva.
– Mit? ti nektek vezértek van, kutyák? mióta választanak a farkasok
maguknak fejedelmet? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, a kik
mindnyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neveket adni, hogy
egyiket a másiktól megkülönböztessétek, holott mindnyájan egyenlők
vagytok? – No tehát lépj elő, te első kutya! Hol a negyvenezer kard?
Bertezena kinyujtá izmos karjait, melyek vastagok voltak, mint egy
cserfa-ág, fölemelé nagy, büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt
gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.
– Dicső vezér, a kardok készen vannak, a kétszázezer font vasat mind
kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból
készíténk egyet, húsz fontosat tízezeret, ekként tízezer karddal annyi
munkát lehet tenni, a mennyit máskor negyvenezerrel.
A tatár oda volt bámulatában.
– Te nagy kutya! Tréfálni akarsz velem ugy-e, hogy így beszélsz? mutasd
azt a kardot.
Bertezena oda nyujtá a nehéz pallost a tatárnak, ki a mint egyet vágott
vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjura.
– Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harczolni ez idomtalan
vassal?
– Azt majd mindjárt be is bizonyítom előtted, monda Bertezena, fölemelve
a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálczát megforgatá azt a feje
fölött, s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra,
fele balra hullott.
Erre általános csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak
fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt
a tatárok fejének; igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy
napon tízezer varchonita harczos negyvenezer geougot vert agyon az erdők
közt.
E naptól fogva nem készített a varchonita nép lánczot magának és kardot
az idegennek.
Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé magát észre,
hogy megszünt az Imausnak ura lenni.
Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mindaddig, míg
Bertezena a khán egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte.
E vakmerőség haragra gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett
fejedelem, kinek király korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni
szemeit! Ezt nem lehete boszúlatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait s
kétszázezer lovassal megindult Bertezena nősülési kedvét elvenni.
A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját
sokaságától nem bírt mozogni, bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig
tartó harczban kiírták hadát az utolsó emberig.
A tatárfaj e csapástól fel nem bírt üdülni egész Dsingiszkánig.
Leszorult saját határai közé, tért engedve a varchonita nép
kifejlődésének, s bár örökké harczot viselt vele, soha sem bírta azt
többé legyőzni.
E szittyafaj azután évről-évre szaporodott, kibocsátott rajai majd hun,
majd török, majd avar név alatt megismerteték magukat Persiával,
Chinával és Európával; a chinai olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt
türelmesen, mint a lekaszált fű, s a chinai bölcsek nem győzik
magasztalni császáraik jóvoltát, kik vassal nem bírván többé, arany
lándzsákkal űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.
A varchonita nép megnagyobbodva, lassankint két részre kezde bomlani;
az, mely Chinához közelebb volt, nevezte magát töröknek, a melyik
Perzsiához esett, ogurnak.
Helyzet, életmód és vallás lassankint különbözőkké tették őket; az
ogurok a pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok imádatát;
amazok maradtak durvább jelképeiknél, miket szinte nem igen nagy
buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső
viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel, hosszú
hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt viseltek;
amazok sátrak alatt laktak, statusbölcsészetük alapja levén, hogy oly
nép nem harczolhat, melynek városai vannak; a melegebb éghajlat
kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre a
különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté
egymástól, hogy utóbb alig maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös
emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi zászlója egy
gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény, melyet egykor
Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és
drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek
eredetükről, mindkét népnél volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a
fejedelmek és vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy
megtüzesített vasdarabból kardot kovácsoltak.
Az ogurokat különbözőkké tették elvált rokonaiktól a szelidebb hajlamok,
költőibb vallás, nemesebb éghajlat, szabadabb szellem, békésebb
foglalkozások, lovagiasabb harczok és leginkább irásismeretük, melynek
sajátságos rúnáit maig is mindenütt feltalálni, a merre valaha jártak,
az Irtis és Jenisei mellett, durva obeliskokra vésve, a sírokba elásott
kardokon, aranynyal kiverve, s nehéz pénzeiken.
Ezek voltak amaz avarok, kiknek követei a hatodik század második felében
megjelentek Justinián trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha
számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a
hetvenötéves császár jó szóval és jó aranynyal vásárlá meg, megtelepítve
őket Pannonia rónáin, védfalul a longobard foglalók rohanó árja ellen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miért hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a
vastermő bérczek országát? miért hagyták el a hont, melynek vaslánczait
Bertezena vasnál keményebb kezei összetörték? Miért vándoroltak idegen
földre hazát keresni maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bérczek,
hogy megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…
II.
Alkonyodva tekinte vissza a nap Irgana-Kon bérczei mögül, a kék Túla
partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok esti hymnusaikat éneklék.
Az avar chagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt sátorában.
Országnagyjai, a gyulák, rhabonbánok és vezérek könyezve álltak ágya
mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit,
arczán csak a leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen
állt már.
– Lelkem könnyebbül és testem súlyosabb lesz, monda halk szóval az agg.
Adjátok kardomat, hadd támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon,
most emeljen engem az utolsó csatámban.
S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna az utolsó
gondolaton, perczek mulva ismét e gondolatnál sohajta fel.
– Csata, csata! Milyen szép lett volna meghalnom ott! Ott! a kardok
csattogása között, a harczi kürt rivallása mellett, a paripák
dobogásainál. Hijába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel fogok
ülni, őseim között legutolsó.
A rhabonbán csillapítva hajlott a haldokló ágya felé.
– Ne zúgolódjál Oldamúr. Még nem zöldült ki a tubafa ajtód előtt, mely a
halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni honáért, neked
dicsőbb volt érte élned. Nem is leendesz őseid sorában utolsó. Fiad,
dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni fogja nemzetünk történetét;
adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.
– Igaz. Fiam, Dalma fiam, sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még
halványabb lett mint azelőtt.
E pillanatban fölnyiták a sátor szőnyegeit s beléptek a jósló táltosok.
Hivataluk valami közép volt pap és orvos között, ők voltak a nép jósai
csaták előtt, énekesei csaták alatt és historia-irói csaták után.
A vén Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint maga
a chagán, sok jó és rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.
– Mi hírt hozál a jóslatokból? kérdé a chagán.
– Légy készen halálodra Oldamúr, szólt fejét meghajtva a táltos. Rövid
időd van még csak élni. Ezt izeni Isten neked.
– Meghajtom fejemet, szól Oldamúr átszellemült arczczal. Mint fogadá az
ég áldozatod füstjét?
– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel
egyesült, minek képleteiben mindenütt rád váró hősök alakját láttam.
– Megkérdezéd-e a jósló szüzet a túlvilág felől?
– Épen most beszélte el álmát. Hét nap, hét éjjel feküdt aludva,
eltemetve a sírban. Heted napon fölébrede, s a mit ezalatt a túlvilágon
járt lelke látott, megdicsőült arczczal beszélte el.
(Ez egy sajátságos jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal
szüzek, képzelethevítő szerek és szigorú bőjt által bizonyos nemébe a
lethargiának merültek, hüvelykujjaikat összeszorított kezükbe fogták, s
hanyatt fekve visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben
elhagyák magukat temetni, s néha hetek mulva ásatva fel, arczukra és
keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s
beszéltek a sírban álmodott dolgokról. E jóslat nemét hítták «az
elrejtőzésnek».)
– Mi hírt hozott a szebb hazákból? kérdé Oldamúr.
– Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó
mezőkön, hol a csatákon elhullt hőseink hófehér méneken nyargalva űzik a
futócsillagot s uralkodnak mindazon ellenségeiken, kiket a csatákban
megöltek. Ott űltek őseid a szivárványok felett, arany királyi székeken,
homlokaik körül csillagokból font koszorú. És íme, nyugot felől egy
napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos ködéből egy hófehér alak
támadt elő, legtöbb csillaggal ősz feje körül; ki előtt mind fölkeltek a
királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék. E csillagok
a nagy és nemes tettek, oh király, és ez új alak te vagy.
Oldamúr megdicsőült arczczal rebegé: «oh öröm, oh gyönyör!»
A rhabonbán és Fellengúr érzékenyen fogák meg a chagán kezeit.
– Mit mondjak ősz apádnak oda fenn? szólt Oldamúr az elsőhez.
– Mondd meg neki, hogy halálát száz ellen vérével boszultam meg, kiket
hozzá felküldék raboknak.
– És fiaidnak mit mondjak, Fellengúr, kik előtted sírba szálltak?
– Azt, hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull
annak könyje gyermekei sírján.
A chagán megszorítá barátai kezét.
– Most menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele
magamra, míg ismét hívni foglak, – e földön utoljára…
A vezérek, országnagyok és vének mind kitakarodtak a sátorból, s utánuk
belépett Dalma.
Szép, karcsú, daliás alak, a fiatalság rózsaszínével arczán, minő
tizennyolcz éves gyermekeké szokott lenni. Nagy, bátor szemeiben királyi
tűz heve lángolt, szabályos, nemes vonásain fájdalmas ihlettség honolt,
bár a megilletődés gyöngébb vonalmait eltiltá arról a szigorúbb
tekintet.
Termetét, mely nyulánk és karcsú volt, mint egy leopardé, kettős
selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt, sárga
aranyvirágokkal, a felső rövidujju, hasított, biborpiros
aranyzsinórzattal; sűrű jaspisfekete hajfürtei három tömött tekercsbe
voltak fonva, fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva, s
még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak,
izmai oly gömbölyűek, idomzatosak, piros telt ajkai felett valami alig
észrevehető hamv.
Oldamúr oda inté őt magához.
– Jer közelebb, jer közelebb, fiam.
– Meddig fogsz még fiadnak nevezni engem? szólt Dalma, én leányod
vagyok.
A chagán szomorúan felsóhajtott.
– Terhedre van, hogy férfinak neveltelek?
– Nincs terhemre, apám. Karom megszokta forgatni a kardot és kelevézt, s
ha kell küzdeni hozzám illő lovaggal a harczjátékon, vagy az oroszlánnal
a vadászaton, vagy ellenséggel a csatamezőn, szivem sem gyöngébb, mint
karom; de nem szokás ez: nem látom sehol, hogy nő férfi alakját viselné.
Én nem irigylem a többi hajadonoktól sem mulatságaikat, sem öltözetüket,
sem guzsalyaikat, de szeretném tudni mégis: miért vagyok én tőlük
különböző?
– E rejtély okának titokban kellett maradnia halálom órájáig. Im vedd át
tőlem e titkot és őrizd tovább, mert halálom órája jelen van.
Dalma összerezzenve rogyott e szavakra atyja nyugágyára. A szót elfojtá
ajkain a fájdalom.
– Dalma, ne sírj; szólt intve a chagán. A halál napja örömnap, s férfit
siratni dísztelen. A titok, melyet rád bízok, két nemzet életének a
titka. Az avar és török nép, a mióta Bertezena meghalt, kétfelé
szakadva, átkos meghasonlásban, örök harczokkal rongálta egymást. Ma
győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték bár
fejedelmeik hirét, de fogyaszták népeit. Egyszer úgy kifáradt mindkét
nép a harczban, hogy nem volt a ki eltemesse halottait, s a diadal-útról
hazatérő fejedelmek egyike sem talált saját országában egy ép házat,
melyben éjszakára megszálljon. Itt lelkébe szállt mind a kettő,
megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött, mely megtiltá a további
harczolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy a melyik e kötés
ellenére hadat gyüjt, arra közerővel rárontsanak. A kötés vége az, hogy
ha e két nemzet közül egyik fejedelmi családjának férfi ága előbb kihal,
annak országa szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét egy
Bertezena-ivadék alatt egyesüljenek. E kötés óta harmadik ivadék ül a
fejedelmi széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten utolsó
férfiai vagyunk családunknak. Sokáig nem született gyermekünk, sem neki,
sem nekem s az volt a kérdés, melyikünk éli túl a másikat? Ha én élem
túl őt, népem szabad marad, ha ő él túl engem, népem rabszolga lesz. Ah
azok, kik e szerződést kötötték, nem gondoltak arra, hogy a rokonokból
támadt ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három
emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól, hogy örömestebb látnók a
tatárt, a persát urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó
vallásával, s zsarnoki szokásaival. Ime azonban a férfikor delén túl
valánk már, midőn egyszerre mindkettőnknek gyermekünk született; –
mindkettőnknek leány. Disabul e fölötti dühében minden leányt, ki azon
évben született, a vízbe hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, a mit
Isten adott, s ime a midőn még senki sem tudott létedről, egyedül nőm,
álomlátásban egy tündér szállott le hozzá, ki e szavakat mondá neki: «a
mit a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja:
gyermeked nem született férfinak, legyen férfivá lelke által. Hireszteld
el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon,
eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég
adand neki hírt, hatalmat, hős tetteket s megengedi, hogy túlélje
ellensége családját és nemzete megszabadítójának neveztessék.»
Dalma kegyeletteljes ihlettel hallgatá atyja szavait, szemei
emberfölötti erő lángjaitól látszottak sugárzani.
– Az ég mondá és én esküszöm, hogy úgy lesz, monda fölmagasulva, mint
egy pálma vihar előtt.
– Ne esküdjél korán.
– Mindenki férfinak hisz. Kiálltam a próbákat csatákban és
tanácskozásban. Ütközet hevében szereztem babért homlokomra,
törvénytételben pálmaágat kezembe.
– A legnehezebb próba még hátra van. Karodnak erejét megpróbálta a
harcz, eszed hatalmát a tanácskozás, még szived van hátra: azt meg fogja
próbálni a szerelem.
– Nem tudom, mi az?
– Még nem. De eljön az hivatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a
sors, szivet mindenkinek. Hiába mondja a virág: én nem akarok virágzani;
a tavasz eljön és a szív virágai kinyílnak.
– Én ki fogom tépni e virágokat, még bimbókorukban.
– Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni vagyont, nyugalmat,
feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, a mi a
szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz
képest.
– Semmi áldozat sem nagy, ha a hon élte van mérlegbe vetve.
– Nemesen szóltál. Irasd fel e mondatot palotád minden ajtaja fölé, hogy
olvashasd, akármerre tekintesz, mert egykor szükséged leend rá, hogy
mindig szemeid előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag,
de majdan óriási pálmatörzszsé fog felnőni, melynek viharokkal leend
örök küzködése.
– Legyen bárminő nagy, a mit fogadék, megtartom azt. Én a mióta éltemet
tudom, csak egy szabályt tanultam ismerni: «első a haza!» – Semmi sem
elég nagy, hogy e névvel mérkőzhessék, nincs gondolat, mely mellette el
ne veszszen: s ha megmentésére kell, hogy meg ne tudja senki női
létemet, esküszöm, hogy a mennyi tért kardom hegyével magam körül
keríthetek, annyira közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok,
átok alatt hagyom meg, hogy alakomat, úgy a hogy meghült, porrá égessék.
Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.
– A ki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni. Én óhajtom, hogy
eskűdjél és mégis félek tőle. Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem
veled, midőn kész vagy reá. Homlokomon izzadság gyöngyözik: oh, az nem a
halál veritéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz ott, hol a
harcz bizonyos és a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt,
melyre gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte
Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá a
nőt, Isten szeretni alkotá a szivet; a természet legszentebb törvénye
az, mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.
– Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért volna a fejedelem
a legmagasabb az emberek között, ha nem azért, hogy csupán nemzetét
szeresse? Miért állana legfelül, ha nem azért, hogy tudjon egyedül
állani? Embereknek törvényt írt a természet: nekünk törvény a hon java.
Én e törvényen kivül mást nem ismerek. Hivasd a gyulákat, én esküdni
akarok.
– Erős lelked megdöbbent. Jobb szeretném, ha szomorúan, ha csüggedt
lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük a sors: a
villám mindig a legmagasabb bérczeket sujtja.
– Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd,
hogy hivhassam vezéreidet.
– Isten segítsen. Óhajtom e harczodat, pedig tudom, hogy a sorssal nincs
fegyver küzdeni.
– Van: – az erős akarat. Isten megirta útját a csillagoknak; embernek
megengedé, hogy irja azt maga. Viharnak, tengernek, angyalnak és
ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Érezve a terhet, melyet
vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.
E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arcza, szemei villámokat
szórtak, szilárd léptekkel járult a sátor szőnyegéhez s a künn várakozó
vezéreket és gyulákat behívta.
Azok körülállták a haldokló chagán ágyát, a vénebbek legközelebb hozzá,
az ifjabbak leghátul maradva.
Oldamúr megfogta Dalma kezét. Nem reszketett az.
– Vezérek, gyulák, rhabonbánok, szólt az agg meglassult, de meg nem
törött hangon, az idő végihez közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra
kezdődjék a másik. – A haldokló ne gondolkozzék sírhalmáról, hanem
azokról, a kik élve maradnak itt. – Éltem nagy része országomé volt,
utolsó órám egészen övé. A hon ege sohase maradjon naptalan. Midőn
leszállok én, fiam helyembe kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a
trónra lép; – leáldozó hold hadd lássa meg, mint kél utána a hajnalodó
nap. Kiáltsátok, hogy «éljen a chagán!» midőn tudom, hogy ez nem nekem
szól többé.
A vezérek egyhangúan kiálták: «éljen a chagán!» s Dalmát térdeikre
fektetett paizsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. –
Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló sátorában.
– Harmincz év előtt hallám e kiáltást, szólt Oldamúr Dalmához fordítva
arczát. Akkor nekem szólt az, most te neked. A te lépcsőid a trónhoz
vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba le.
Ekkor a rhabonbánok közől egyik lépett Dalma elé.
– Ifju chagán, trónra lépted előtt, ősi szokásaink szerint mondd
jelszavad, melyet palotád homlokára irassunk fel arany betükkel. Apád
jelszava ez volt: «Többet észszel, mint erővel». Egy óra mulva a tiéd
álland helyén; mi legyen az?
Dalma komoly, ihletéstől áthatott arczczal viszonzá:
– «A hazáért semmi áldozat sem nagy.»
A rhabonbán vevé kését s egy négyszögű pálczára felrótta a mondatot, az
ogur irás saját egyszerű betüivel, mik egymáson keresztül-kasul vágott
egyenes vonásokból álltak.
– E jelszó esküvés, melyhez uralkodásod napjai vannak mérve.
– Hivjátok Istent! Esküszöm szavamra.
Ekkor két gyula állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe
tartottak, s azokat hétszer összecsapva, csendesen kiálták:
– Isten. Ormuzd. Jóél. Kinek jelképe kard, tűz és napvilág, légy jelen
és halld meg a nevedre tett esküt.
Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s
reszketéstelen hangon, elfogulatlan kebellel esküdött.
– Esküszöm reád, Isten, Ormuzd, Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok,
a mi enyém: éltet és halált, gyülöletet és szerelmet. – Utáljam
bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem kivánja, hogy éljek,
élni fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem javáért
kell, hogy meghaljak, meghalok. Gyülöljek bár, mint tűz gyülöli a vizet,
ha népem java kivánja, hogy megbocsássak: megbocsátok; és szeressek bár,
mint ég szereti a földet, ha népem java kivánja, hogy feledjek, feledni
fogok… Halld eskümet és légy tanum örökké. Isten, Ormuzd, Jóél.
– Én is hallottam azt, szólt Oldamúr, s a túlvilágon emlékezni fogok
reá.
– Vigyázz reám onnan felül, – segíts, ha ingadozom; sujts le, ha
elbukom.
A rhabonbánok kimentek s kürtszózat között adák hirűl a népnek az uj
fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek
aljából.
– Most járuljatok a vérszövetséghez vezérek, szóltak a gyulák, s a
középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendió-kelyhet, melybe
fejedelemválasztáskor egyesülni szokott a hét vezér vére, annak
jelképeül, hogy ők is így egyesülendenek egy vérré, egy akarattá a
nemzetért.
A vezérek egyenkint odaléptek, késeik hegyével megszúrva karjaikat, a
kehelybe csorgaták a kifolyó vért, ünnepélyes hangon mondva a hulló
vércseppek felett: «a mint e vér kicsordult, akként omoljon vére annak,
ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz».
Már hat vezér vére omolt a serlegbe, ekkor a hetedik lépett elő, egy
délczeg levente, sötét szemölde, szakálla úgy illett halovány arczához,
melyet csak a csatában lehetett látni pirosnak.
Most is épen a persa határokról jött vissza, hol négy év óta járt a
seregekkel, és sietve jött jelen lehetni az új chagán beiktatásán.
Odalépett a serleghez ő is, s a mint fehér karját megszúrta, s a bibor
vér felszökellt belőle s ő szilárd érczhangon ismétlé a véresküt, Dalma
egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s a mint meglátta
a vezért, vére arczába szökellt egyszerre, reszkető ajkakkal, tétovázva
szólítá meg: «Ki vagy te? hetedik vezér.»
Az ifju fölveté sötét, búskomoly világú szemeit Dalmára.
– Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok. Arczom változott-e, vagy szived?
hogy elfeledéd, ki gyermekkorodtól fogva leghűbb barátod volt.
Dalma nyugtalan kebellel tudta rebegni: «emlékezem, emlékezem».
Elemér gyöngéden közelíte hozzá.
– Nem jut-e eszedbe, midőn gyermek valál, kicsiny kis szőkefürtű angyal,
én már nagyobb, vad, ábrándos fiu: együtt eljártunk jó anyád sírjához,
én letéptem a virágot a szirt fokáról, te koszorúnak fűzted azt a
sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten és az oly jól esett… Emlékezel-e
még?
Dalma suttogva felelt: «emlékezem, emlékezem» s lassan haldokló apja
ágyához huzódék, mintha védelmet keresne nála valami kisértő rém ellen,
s kezével tiltva inte Elemérnek.
Oldamúr biztatva szóla hozzá.
– Beszélj a multakról Elemér. Utolsó időm pillanatjai így múlnak el
legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, a ki
engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek élve.
Elemér rajongó tekintettel fordult Dalma felé.
– Midőn legelőször vadászatra bocsátának bennünket, egymás mellett
lovaglánk a futó dámvadat űzve. Egyszerre egy forrás mellett
oroszlánnyomokra bukkantunk. Mint hagytunk fel egyszerre a dámvad
üzésével, hogy oroszlánra vadászhassunk, mely szembe áll és élet-halálra
küzd méltó tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a
kisérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét. Ez nem futott el,
miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából, megrázta aranyos
sörényét s dörgő ordítással felelt meg szavunknak. Te hevesen vágtattál
felé, én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre fektetve,
farkával kétfelől a földet korbácsolá s azon pillanatban, midőn te
kopjádat hajítád reá, felszökött s lábadat megragadva, a földre ránta;
te lábadat nem birtad hirtelen lovad alól kiszabadítani, én hirtelen
leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel az oroszlán száját,
hátrarántottam azt, s míg te késedet szivébe döféd, én fejét torkig
hasítottam. Emlékezel e még?
Dalma sápadtan rebegé: emlékezem.
Oldamúr gyönyörteljes arczczal inte Elemérnek, hogy szóljon tovább.
– Mikor legelső csatánkba vittek mindkettőnket: ott álltunk egymás
mellett, alig várhatva a csatakürt rivallását; keblünkben zajlott a vér,
szemeinkben eddig nem ismert öröm tüze égett. Végre hangzott a riadó. A
te arczod kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél hátra,
hanem csak előre. Keresztül törtél az ellenség legelső során, keresztül
a másodikon, s egy pillanat mulva ellenségtől voltál körülfogva. Ifjui
heved elragadt, hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem birnak
nyomodba érni. Az ellenség vad orditással özönle körül, a kardok
villogtak fejed körül, a nyílak pattogtak pánczélodon, s a harcz
közepett ősz apád kiáltása hallatszott, ki kétségbeesetten tört feléd
utat harczfejszéjével. – Ki küzdött akkor oldalad mellett? ki volt az,
ki paizsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat, ki
biztatott, hogy ne csüggedj, s a hova gyönge volt a te csapásod, oda egy
erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre megérkezék? Emlékezel-e még?
– Te voltál az, óh jól emlékezem.
– S midőn hosszú táborútakon elesteledve sátorod árnyában pihentél,
fejed ölembe hajtva s karod körülem fűzve; egyik csillag a másik után
letűnt, egyik őrtűz a másik után kialudt, csak én virraszték álmaidnál
ébren, hűségesen, emlékezel-e még?
Dalma atyja keblére rejté arczát, fuldokolva: «Emlékezem, óh hallgass,
óh hallgass!»
– Dalma! Te reszketsz, monda Oldamúr, gyermeke kezét megfogva.
Dalma fájdalmasan rebegé:
– Óh atyám, érzem fogadásom terhét!
– Ily korán! sóhajta Oldamúr. Te küzdelemre híttad fel a sorsot, im az
első szavadra megjelent. Nem gondolád, hogy az ifju, ki négy év előtt
mint jó barát, mint ikertestvér vált el tőled, négy év multával sok lesz
játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt, holnap
szerelem lesz, befogadod, mint barátságot, mint testvér érzelmet
szivedbe, s szenvedélylyé nő fel.
– Már azzá nőtt, rebegé Dalma elfogult kebellel.
– Úgy jaj neked, vagy jaj a hazának.
– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom, sóhajta a gyermek, s könyeit
elfojtva fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult
Elemérhez.
– Vezér! azok után, miket atyám felőled mondott, legmagasabb
becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod erejét, olylyá
tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom veled
fejedelmi hatalmamat, légy úgy tisztelve, miként én magam. Itéleted
annyit érjen, mennyit enyim, hogy a hol én nem vagyok, te ott lehess. Ha
én keleten, te nyugaton, így országunk mindenütt boldog leend.
Oldamúr megszorítá Dalma kezét.
– Értelek, jól értelek.
Elemér elcsüggedt fővel fogadta Dalma kitüntetését. Arczáról ismét
eltünt minden pír s helyet foglalt rajta a búskomoly halványság.
– Oh chagán, rosszul jutalmazod hűségemet, midőn magadhoz hasonlóvá
tész, s azt kivánod tőlem, hogy ott legyek mindig, a hol te nem vagy,
mint az éj és nap, a kik szüntelen egymást kerülik. Én nem tudok nevet
adni az érzelemnek, a mely tehozzád vonz. Örömest lennék árnyad, hogy
soha el ne hagyhass, örömest lennék testőreid között a legutolsó, ki
ajtód küszöbénél virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért,
sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Te tőled távol,
fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el, minőt másutt nem
érezek.
Dalma parancsolt szivének, s hideg arczczal, hideg szóval felelt:
– Hagyd a gyermekkori rajongásokat, vezér. Hűségeddel nem személyemnek,
hanem koronámnak tartozol ezentúl. Még ma eltávozol. Első utad leend
Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod, hogy e
napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fenálló
titkos szövetségre, mely Bertezena utódai között él: elmondod, hogy
nyilt szív és testvéri kar tárul a hű szövetséges elé, kemény szív,
aczél kar vár az ellenségre.
– Bízd reám, hogy lefessem előtte képedet, szeretni és félni fog téged
egy pillanatban.
– Most menj, az idő becses. Készülj utadra. Napnyugat előtt megindulj.
Elemér még mindig ott állt a sátor közepén, rajongó tekintete folyvást
Dalma arczán függött, mintha valamit kérne tőle.
– Mire vársz még?
– Egy baráti kézszorítást Dalma. Négyévi távollét után e kegy nem
illet-e meg engem?
Dalma habozva, remegve nyujtá neki kezét, halkan rebegve: «Isten veled».
Szive úgy dobogott, ajkai úgy remegtek.
Elemér szivéhez és ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet, melyen keresztül
lelke lángja átömölni látszott Dalma arczába.
– Míg nem hivatlak, addig vissza ne jőjj, szólt ez, erőt vevén szivén.
Isten veled!
Elemér meghajtá térdét Oldamur előtt, annak hideg kezét homlokához vive.
– Haldokló fejedelem, leáldozó nap, rokonimat, kiket nem ismerek, ott
fenn üdvözöld.
– Ifjú vezér, támadó csillag, országomat, melyet elhagyok, megoltalmazd.
– Vezérek, Isten hozzátok. Szólt Elemér könyes szemekkel szélylyel
tekintve, s hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról
jövő kürthangja hirdeté, hogy egy vezér eltávozik.
Dalma ott térdelt atyja előtt. Arcza fehér volt, mint a márvány.
– Elégült vagy-e velem? kérdé suttogva tőle.
– Nyugodtan halok meg, szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére tevé.
Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szivet, sűrű harczot, örök
győzedelmet, csatatéri halált. Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy
elfeledd miatta saját boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden
ellenségeidnek, tegyen urává tenmagadnak. Légy elég erős koronád terhét
viselni, mely egy főn sem volt oly nehéz, mint a tiéden lesz. Légy áldva
még a túlvilágon is, mert a miről itt lemondasz, azon üdvöt még a
mennyországban sem leled fel többé.
Dalma arczáról minden vér elfutott, valami tündéri átlátszóság foglalta
el a színtelen vonásokat, mikben emberfölötti erő és fájdalom volt
kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.
– Vezérek, szólt Oldamúr a körülállókhoz, kik tiszteletteljesen vonultak
a sátor oldalaihoz s most közelebb léptek, – egy pillanat még, s én más
eget, más napot fogok meglátni. Gondoljatok rá, hogy egykor találkozni
fogtok velem s én számon kérendem tőletek, a mit rátok bíztam itt alant.
Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves rokonokat,
az elválhatlan kardot, s a kedvencz paripát, – csak a hazát nem sehol.
Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké, de a hamvaknak is van
joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok
sírhalmait rejti e föld, kik ott pihennek a négyszögű kövek alatt, velök
eltemetett kardjaik mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak
egy félelmetes ellensége van: saját maga… Ki ne húzzátok a kardot
hüvelyéből ok nélkül és vissza ne dugjátok dicsőség nélkül… Vénekre
bízzátok a hadizenést, ifjakra a békekötést… Ha győztök, tudjatok félni,
ha vesztetek, tudjatok remélni; a szerencse elbizottá, a balsors
elcsüggedtté ne tegyen benneteket… Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek,
hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak… Szeressetek mindent, mi
szép, nagy és dicső, – és azt, – mi legszebb, – legnagyobb, – és
legdicsőbb: – a hazát – – legjobban….
E szavakkal szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.
A táltos e pillanatban belépett a sátorba s reszketeg hangon szólt
hozzá:
– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú útra!
Oldamúr nem felelt. Szemei csukva voltak. Lelke a napsugártól aranyozott
felhők között járt már, melyek megdicsőült hősök alakjaival tele úsztak
az alkonyodó nap felé.
Dalma érzé, hogy a kéz, melyet kezében tarta, elhidegült.
– Ő halva van… suttogá alig hallható szóval.
Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra várt, hogy utolsó szavait
kimondja. Úgy szenderült el, mint egy alvó gyermek anyja keblén.
A férfiak zokogva törlék szemeiket.
Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arczczal körültekinte rajtok s erős
hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:
– Vezérek és országnagyok. Takarjátok el a könyeket. Férfinak sírni s
férfit siratni dísztelen. A halál napja örömnap s úgy halni meg, miként
ő itt előttünk, – boldogság. Távozzatok s küldjétek síratni az
asszonyokat.
A férfiak távoztukban bámulattól ellepve suttogák maguk közt: «Ez
valóban keményszivű férfi leend. Miként szerette atyját s a gyáva könyet
mégis visszafojtja.»
Dalma ott állt merően, összefont karokkal, míg mindenki eltávozott, egy
könycsepp nem jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is
elhangzott, midőn egyedül maradt, reszketve omolt atyja holttestére, a
fájdalom szívszaggató hangján kiáltva: «atyám, atyám!» A köny záporként
hullott szemeiből a holt ravatalára.
III.
Egy sík puszta közepett világítnak a nomád török nép őrtüzei.
A nagy próféta még ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hivei azon
időben egy sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak, – az ördögöt.
Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének hisz, ők annak
szentelék keblök vallásos érzelmeit; egy elbujdosott istenségnek tartva
őt, ki elűzetett ősi trónjáról, s most szenved sötét fogságban, de
egykor ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti
mindazokat, kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain
áldoztak.
E sötét hitnek még most is vannak követői Persia legészakibb részein,
kiket a mahomedanismus sem tudott kiirtani.
Az éjfél órájában, mikor a kaszás csillag feljött a láthatárra, akkor
kezdődött a dæmon áldozata.
Egy nagy fekete kő volt a puszta közepén felállítva, azon egy idomtalan
rézbálvány, szétterpedt lábakkal, öblös hassal, iszonyúan feltátott
szájjal, s négy szarvval homlokán.
Midőn az éjféli csillag feljött, egyszerre kioltottak minden tüzet a
sátorokban és mezőkön, a nép arczra vetette magát, a sötét éjszakában
háromszoros ordítással kiáltva: «Astaroth!»
A harmadik üvöltés után a fekete oltárhoz léptek a máguszok, s
meggyujtották alatta a tüzet. Az ércz izzóvá lett lassankint, az éjben
egyedül e rémséges vörös tünemény sugárza szét, a reszkető emberarczokba
világítva, s száján és szemein szikrákat okádva.
Kétféle áldozatot szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a «keserű
áldozat», másik az «édes». Amazt adák neki, ha gyászünnep volt, imezt
örömünnep alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.
Hét állatot áldozának a természetnek mind a hét rendéből. A keserű
áldozatnál csupa ártó állatokat, a férgek rendéből nadályt, – a
bogarakéból skorpiót, – csörgőkigyót a csúszókból, – egy czápát, egy
ölyvet, egy tigrist és egy férfit.
Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva; férgek közül a
biborcsiga, bogarakból a pillangó, a kétéltüek közül a salamander, egy
aranyhal, egy galamb, egy paripa és egy szűzleány.
Oldamúr halálának hirére örömünnepet tartott a török nép. Keserű áldozat
kellett. A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba
burkolva az oltár párkányára voltak már állítva, a máguszok hosszú,
háromágú villákkal álltak készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyilt
torkába taszítandók, csupán Disabul, a király megérkeztére vártak még,
ki úgy látszék nagyobb ura volt a bálványnak, mint a bálvány ő neki.
Három distonáló kürtszó nemsokára hirül adá a magára várató kényúr
közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak
akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve, annak
fényétől megvilágosíttaték.
Kemény, indulatteljes vonásait sűrű fekete szakálla tevé még
zordonabbakká, levont szemöldei alól, mint két leskelődő orgyilok,
villámlott elő két sötét szeme. Fegyver volt kötve oldalára jobbról
balról, annak bizonyságaul, hogy ő két kézzel szokott egyszerre
harczolni.
Kiséretében ott lehete látni Jagárt, a fehér hunok követét és
Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában tartózkodtak, minden évben
megesketve Disabult, hogy a békét meg nem zavarja, sem velök harczot nem
kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök igéretek és
fenyegetések tilalma alatt tartogatva a harczvágyó szörnyeteget.
Disabul inte a máguszoknak s azoknak kellemetlen bántó éneklése,
zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak az élő
áldozatok, a bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz
képest majd zúgást, majd sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást
adott vissza.
Disabul elégült arczczal fordult emirjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes
szakálla előre állt, mint egy rúd.
– Tehát Oldamúr meghalt, s a király, ki utána trónra ült, még gyermek?
– Még fiatal és sokáig élhet, viszonza Kubláj.
– Astaróthra esküszöm: rövid élete lesz.
Jagár meghallá a felkiáltást s fejcsóválva monda:
– Te azt nem tudhatod nagy király.
– De megtehetem.
– Vétenél a szövetség ellen.
– Ki kötötte azt? Én nem. Ős apám tevé; s azért, mert ős apám bivaly
volt, én nem születhettem-e arszlánnak? Ha a kérődző állatok szövetséget
kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem
közülök: én vérszopó vagyok.
– Azt megmutattad, nagy Disabul. Ebéd végén mindig abban gyönyörködöl,
hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, a kik felszolgáltak; most
tizenhét esztendeje minden újon született leány-gyermeket a vízbe
fojtatál. Ez a te dolgod, Disabul. Saját népeddel magad parancsolsz, s
ez ellen senkinek sincsen kifogása.
– De már meguntam ezt. Nekem munka kell. Ez a sok apró nép, a ki
köröskörül lakott, mind elpusztult már, vagy elszaladt a világ végire.
Minden ellenségemet megettem, csak szövetségeseim vannak hátra, s most
arra várjak ugy-e, hogy azok egyenek meg engem?
– Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön.
– Tehát az lesz igazság nemde, hogy egy sima állú ifjoncz, kinek nincs
egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan, kibőjtöljön engem a
világból s én nagy kegyesen nézzem, mint egy indu boncz, mint hízik ő
bele saját trónusomba, mikor kedvem van őt letaszítni a magáéról?
– Megesküvél bálványod hitére máguszaid előtt.
– Mit nekem papjaim és bálványaim? Parancsoljanak a más világon, e világ
az enyim, itt azt kell akarniok, a mit én akarok.
– Ne feledd, hogy e szövetségre minden körüled lakó nép fejedelmei éber
szemekkel néznek.
– Vakulj meg velök együtt, hogy ne nézhessetek rá! Le fogjátok-e ugatni
a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párduczokat?
– Oh nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni. Jusson
eszedbe, hogy Omér khán két év előtt tevepásztor volt s most fél Ázsia
réme s másik felének prófétája.
– Réme a gyáváknak s prófétája a bolondoknak. De fogadom, hogy én
megnövelem prófétai hírét és martyrrá teszem, s ha nem mutogattak még
prófétát kitömve, majd mutogatok én egyet.
– Akkor aligha fogsz ráérni, hogy erődet Dalma ellen fordítsd.
– Te azt hiszed tán, hogy egyenkint hivogatom ki párbajra a nagy próféta
dárdahordozóit? Én nem szoktam vesszővel hadakozni, a hova én ütök, az
beomlik, ha mindjárt kőszikla is. Egyszerre három hadsereget küldék a
lázadó rabszolga ellen, ki Tatárországot hatalmába keríté, mindegyik
százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől keríti el, a másik a
tengeren kerül háta mögé, a harmadik egyenesen a sivatagon vág ellene
keresztül, Ha a föld el nem nyeli, meg nem menekül tőlem. Azt pedig ne
gondold, hogy ott megálljak, a hol őt levertem, a míg világ van jobb és
bal felől.
– Mit teendsz?
– Mit teszek? lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok az
égbe. Nem akarok urat ismerni kívülem. Ti szüntelen vigyáztatok, hogy
hadsereget ne gyűjtsek, melylyel álmos békéteket megháboríthassam. Ez az
Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú, ki egy homokpusztát kapott
örökségbe, a ti vesztetekre növelte meg hirét. Midőn határaitokat kezdte
fenyegetni, akkor híttatok fel engem, hogy gyűjtsek ellene hadat.
Tudtátok, hogy arra én legkészebb leszek, mert én nem őrzöm városaim
árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, a mik nálam mind nincsenek.
Háromszázezer kardot adtatok kezembe. Azt hiszitek, hogy ebből rátok nem
jut egy sem?
– Szavaid fenyegetéskép hangzanak.
– Én is úgy hiszem. A tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut
holnapután s még a fehér hunn és a chinai számára is lesz még nap az
esztendőben. Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél. Ha
meghaltam, akkor ám jőjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az
égen, de a míg élek, elbujjanak!
– Ez azt teszi, hogy készüljünk a harczra.
– Készüljetek a halálra.
– Ah nagy Disabul, te rosszul látsz sorsod végire. Mi okod van bennünket
bántanod?
– Az az okom van, hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól
elszokott, nekem munkás rabszolgák kellenek. Nektek szép nőitek vannak,
az enyimek szegletesfejűek, nekem szép rabnők kellenek. Nekem kardom
van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!
– Egyébre is fogsz találni Disabul, – erős karokra. Áldjon meg az ég, –
monda Jagár s a hindú követtel együtt elhagyá a királyt.
Ez kidühöngött kedélylyel fordult Kublájhoz, önelégülten mormogva:
– Nem megérdemelném-e, hogy bolondok közé legyen felirva nevem, ha egy
hiú esküvés miatt elnézném, mint nő mellettem óriássá egy poronty, s
mint tudakozódik utánam, ha nem haltam-e még meg? midőn elég erőm van őt
még gyermekkorában összezúzni.
– A kinek hatalma van, annak joga van mindenhez, nagy király. Felelt
meghajtva magát az emir.
– Mihelyt seregeink e lázadó Omért eltiporták, megviszed Dalmának
hadizenetünket; vele semmi sem békít ki engem, sem igéret, sem
meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.
E perczben kürtszó hallatszék, s messziről kiálták:
– Hirnök a tengerről!
Nehány pillanat mulva egy félmeztelen, lerongyolt öltönyű férfi állt meg
a királyt körülálló testőrök karélyában.
– Uram, hatalmas Disabul, szólt a hirnök fogvaczogva, rossz hírt hozok.
– Akkor jó lett volna, ha magadat ott künn hagyod! Beszélj hát gyorsan,
ha rossz, legyen rövid.
A hirnök nagy lélekzetet vőn és beszélt:
– Hajóidat, melyek hadseregedet a tengeren átszállíták, a tenger közepén
vihar támadta meg. Elsülyedt mind, – a nép a vízbe fult, – egyetlen
gálya jutott a parthoz, azt is a sziklához vágta a hullám, magam
menekültem meg úszva, az ott veszett seregből.
– Dobjátok vissza, hogy legyen a többinél, ordíta Disabul.
A katonák elragadták a hirnököt.