Egy nap régen nem látott vendég érkezett a házba, Kardos Samu, a kis
bojtárból lett vidéki fiskális. Már régen készült erre a napra, de
titokban tartotta az ügyvéd előtt, akit váratlan megjelenésével akart
meglepni.
Amióta Samu vidéken volt, tulajdonképp csak tovább élte azt az életet,
amelynek osztályosa a barátságos házban volt. A különbség csupán az
volt, hogy míg azelőtt tényleg ott járt, dolgozott az ügyvéd házában,
most csak szellemileg volt jelen, szellemileg böngészte az aktákat,
hallgatta Farkas egyszerü tréfáit, bámulta a leányokat és foglalt helyet
a pipázóban, ott az ablak mellett, ahol nem volt senkinek az útjában. A
kis vidéki város nem létezett számára, embereivel, felfogásával, egyéb
dolgaival nem törődött, ő szépnek, jónak csak a barátságos házat
ösmerte, csak annak lakóit becsülte, csak annak levegője után áhitozott.
Ha szabad ideje volt, leült a kopott pamlagra és elábrándozott.
– Most ülnek ebédhez… Most mennek színházba… Most térnek nyugovóra… Most
béke honol a platánok fölött.
Sőt legfontosabb dolgai között is eszébe jutott a barátságos ház,
tintafoltos íróasztala körül látta Hortense és Ibolya alakjait s
hallotta Farkas hangját, amint búcsúzáskor így szólott:
– Itt a kabát, húzza föl, viselje jó egészséggel, Kardos úr… Kolléga úr!
Oh, a Ferenc József-kabát! Élete első nevezetes momentuma, amely még a
szigorlatokat is háttérbe szorította s megmutatta, hogy immár ember,
férfi, társadalmi tényező! Milyen régen is volt az, hogy a kabátot az
emlékezetes búcsúvacsorára fölvette, pedig alig pár hónap múlt el azóta.
De az idő Ungmegyében lomhán száll tova, a barátságos házban töltött
évek pillanat alatt elröpültek, itt falun ólomsúly lóg a percek
szárnyán. Ha néha arra gondolt, hogy az életet itt kell eltöltenie, hogy
a barátságos házban már csak nagy elvétve fordulhat meg, hogy a család
elveszett számára, a lelke elborult. Lehetséges ez? Tényleg a multé
volna mindig jókedvü principálisa, a mindig csöndes és finom asszony és
a két karcsu leány, akik közt nem tudott választani? Nem, az nem lehet,
ez csak múló álom, átmeneti állapot, el fog jönni az idő, mikor újra
visszakerül a fővárosba, újra kijár a jegenyefákkal övezett nyaralóba és
újra oda áll a sarokba, a kertre nyíló ablakhoz és elnézi a három szép
női fejet, akiknél szebbet a sors nem teremthet.
E gondolatok nyomán határozta el, hogy amint szerét ejtheti, legalább
pár napra felszökik a fővárosba s meglátogatja régi ismerőseit. A dolog
nem ment könnyen, hol ez, hol az jött közbe, végre azonban mégis
sikerült a terv, s egy hosszú éjszakai utazás után, Samu gyorsan
kiugrott a budapesti perronra és egyenesen a barátságos házhoz
vágtatott. Mikor a ligetbeli ösmert fákat, a korhadó platánokat, a
pusztuló ákácokat látta, a szíve megtelt a viszontlátás örömével s mikor
egy fordulónál fölbukkant a barátságos ház apró tornya, a jó fiú
egyszerre elfogódott és megindult szemmel nézte régi ismerőseit: a sima
vasrácsot, a mögötte tolakodó orgonabokrokat, a kavicsos útakat, még a
kapuval szemben álló fapadot is, ahol egyszer fél éjszakán át üldögélt
és a sötétségbe burkolózó épületet bámulta.
Visszafojtott lélekzettel sietett végig az útakon s egyenesen befutott
az ügyvéd szobája felé. Már egész úton maga előtt látta, amint Farkas
örvendezve fölugrik íróasztala mellől, álmélkodva csapja össze a kezét,
aztán, mint régen, jókedvében, ha Samu valamit nagyon ügyesen csinált,
barackot nyom a fejére és így szól:
– Bravo, bravissimo, servus humillimus! Kutya-macska, ez aztán
meglepetés!
Az iroda ajtaja (rajta a komoly táblával: Órák 8–12, 3–6.) megnyilt
előtte s a következő percben Samu ott állt Farkas előtt.
De az egykori bojtár álma nem vált valóra.
Az ügyvéd ugyan ott volt, de nem ugrott föl, nem mondta azt
„kutya-macska!“, hanem csöndesen nyujtotta kezét s ajkáról fáradtan
hangzottak a szavak.
– Isten hozta, Samukám!
Kardos meglepetve nézett Farkasra. Első percben alig ösmerte meg az
ügyvédet, egykori principálisa fél év alatt tíz esztendőt öregedett,
nemcsak külsőleg, de lélekben, kedélyben is. Ez nem volt a régi, jókedvü
fiskális, aki mindig tréfákon törte az eszét, mindig vígan dörzsölte a
kezét, ha jó, ha rossz idő volt, akiről a megelégedett élet boldogsága
sugárzott – rom lett belőle, roskadó aggastyán, aki fáradt és lehangolt
volt.
Samu meghökkenve nézte a változást.
– Mi történt? – kérdezte lassan elborúlva.
Az ügyvéd összeszedte kissé magát.
– Samukám, – szólt csöndesen, – sok szomorúság ért az utolsó időkben. Ne
is kérdje, hogy mi, üljön le és beszéljen másról. Nos, beszéljen az új
helyéről… vagy akármiről.
De a vendégnek nem volt kedve másra terelni a beszélgetést.
– Csak nem beteg valaki? – kérdezte nyugtalanul.
Az ügyvéd fáradtan csüggesztette le fejét.
– Hortense sokat szenvedett, – szólt szomorúan, – szegény, jó kis
leányom, nagyon sokat szenvedett.
– De csak nincs komoly baja?! – riadt föl ijedten Kardos.
Farkas egy ideig maga elé nézett, aztán így felelt:
– A sors nagyon megpróbált, Samukám. El is voltam kényeztetve tőle, soha
nem ért semmi szomorúság, de ezt a fájdalmat nem érdemeltem meg. Nagyon
szeretem a családomat s azért kétszeresen fáj, ha őket csapás éri.
Samu megfogta az ügyvéd kezét.
– Ne hagyja el magát mindjárt, ügyvéd úr, – szólt, érezve, hogy
bátorítania kell öreg barátját. – Talán csak az apa túlzó szemével nézi
a dolgot, talán nincs is ok a kétségbeesésre.
Farkas megrázta a fejét.
– Nem tulzok, édes fiam, ez így van. Minek titkoljam maga előtt, akit
mindig a családomhoz tartozónak gondoltam. Másutt is megtörténik ez,
másnak is bele kell nyugodnia.
Hallgatott egy ideig, aztán így szólt:
– Hortense szeretett valakit, egy… eh, kimondom, egy gazembert! Igen,
egy gazembert, Samu. Hallotta valaha a szájamról ezt a förtelmes szót,
hogy gazember?
– Sohasem, – felelte a vendég.
– Nos, itt tartunk. Én kimondom ezt a szót. És elhiszi, hogy ha én
mondom valakire, hogy gazember, akkor az csakugyan az, a legnagyobb, a
legaljasabb módon?
– Hiszem.
Csönd volt. Samu kérdezni akart valamit, de nem merte. Már az ajkán volt
a szó, aztán újra magába fojtotta, egyszerre azonban kikívánkozott
belőle a küzködő gondolat és a fiatalember így szólt:
– Ez csak egy ember lehetett és az… Szakáll!
Az ügyvéd nem felelt.
– Igen, igen, Szakáll! – kiáltotta most már kipirult arccal Samu. –
Ebben reá ismerek a jezsuitára, az önzőre, a hideg akarnokra. Mindig
gyülöltem ezt az embert, éreztem, hogy veszedelmet hord magában, hogy
minden szava, mozdulata hazugság, hogy csak egy istene van s ez a saját
boldogulása, nyomorult pályafutása, amelynek minden egyebet alárendel.
Farkas fáradtan intett a kezével.
– Hagyjuk ezt Samukám!
– De nem hagyjuk! – ellenkezett a kis fiskális. – Az ilyen embereket
lehetetlenné kell tenni, ki kell irtani, mint a dúvadat! Az ilyen
himpellért nem szabad becsületes emberek légkörébe bocsátani, nem szabad
gazságaikban még elő is mozdítani. Oh, én csak egy semmi, egy apró
macska vagyok, de az arcába fogok ugrani és kikaparom a két szemét!
Az öreg ügyvéd fáradtan hallgatta a kifakadást, aztán megfogta Samu
karját.
– Jőjjön velem föl Hortensehoz, örülni fog, hogy viszontláthatja. Ne
izgassa magát, Samukám, maga jó, derék ember: nem szabad ilyennek lenni
a mai világban!
Fölmentek az emeletre, a Hortense szobájába. A kis leány ott ült az
ablakban és kinézett az őszi tájra. Mikor megpillantotta az egykori
ügyvédbojtárt, szép szemében fény gyulladt ki.
– Samu! – szólt mosolyt erőltetve ajkára. – Nem felejtkezett még meg
rólunk?
A kis fiskális csak nézte a leányt és nem tudott felelni. Hortense is,
mint az apja, amióta Samu nem látta, megváltozott, megtört, meg is
öregedett, de azért a vendégnek úgy rémlett, hogy most még szebb, mint
valaha, mert közvetlenebb, egyszerübb, mert beteg és szenvedő. A leány
arca sápadt volt, de a két szeme csodálatos, mély tűzzel világított, s
vonásait a fájdalom megnemesítette, átszellemültté tette. Samu
megrezzent, fiatalkori dőre álmaiban, évekkel ezelőtt ilyennek látta
Hortenset, az ő szemében a leány sohase volt víg, sohase ábrándozó, csak
végtelenül szomoru, mint az erdei szent képek. És amint a leány ez új, e
megálmodott alakban eléje lépett és tekintetét rávetette, a fiatalember
egyszerre úgy érezte, hogy Hortense volt az, aki neki a barátságos házat
felejthetetlenné tette, aki lelkét a sötét jegenyékhez fűzte, aki az
elmult éveket szinekkel, lélekkel fölruházta. Most már választani tudott
a három női fej közül, a Hortenseé állt legközelebb a szívéhez s az is
fog ott maradni örökkön örökké!
Elbeszélgettek félórát a régi időkről, a szép tüzijátékokról, a nagy
táncolásokról, a kirándulásokról, a pipázók klubjáról, a
búcsúvacsoráról, amikor Samu olyan furcsán nevetett, tánc közben
elbotlott és a zongora alá gurult. Mind e dolgok, érezték, immáron a
múlté voltak, senki őket visszahozni nem tudja s ez megnagyította,
megszépítette emléküket. A legapróbb semmiség is kikivánkozott a feledés
homályából, a szomoru őszi napsugárban pár percre új életre kelt és
lassan, mint a hulló levél, kavargott a szemük előtt. Mindenki újra
elvonult a sorban, Sárosi is, Benedek is, Kelemen is. Szegény Kelemen! ő
vidékre vetődött, irnokul egy járásbírósághoz. Samu egyszer találkozott
vele s megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy olyan tehetséges ember,
mint ő, nem végezte el a tanulmányait. De Kelemen nem búsult a
helyzetén.
– A tehetség csak arra való, hogy másokat boldogítson, – szólt
nyugodtan, – hogy az ember családja, felesége, gyermekei belőle
megélhessenek. Én magam állok, nekem annyi is elég, ha van hová a
fejemet lehajtanom. Minek többet tudni? Mentől többet érünk el, vágyaink
annál nagyobbak. Nekem pedig nem szabad vágyaimnak lenni az életben.
– És nem házasodsz meg? – kérdezte Samu.
– Nem, – felelte mosolyogva Kelemen.
Kardosnak meg kellett igérnie, hogy amíg a fővárosban lesz, mindennap
kijár a barátságos házba. A kis ügyvéd ezt meg is cselekedte s mentől
többet jött ki a jegenyefás nyaralóba, a szíve annál nehezebb és
nehezebb lett. Ami a diákban csak álom volt, az a férfiban szenvedéllyé
lett, erős öntudattá, hogy szereti ezt a szenvedő, szegény gyermeket,
hogy övé a lelke, minden gondolata és nem tud megélni nélküle. S amilyen
mértékben emelkedett előtte Hortense alakja, úgy halványult az Ibolya és
az ügyvédné képe. Ahányszor Samu a közelükben volt, úgy érezte, hogy egy
rejtélyes árnyék áll köztük, egy névtelen érzés, amely elidegeníti
egymástól a gondolataikat, hazuggá teszi a nyelvüket és külön-külön
utakra tereli lelküket. Az asszonynak is, Ibolyának a szemeiben is
sajátságos, rejtett fény égett, egy idegen ország hirnöke, egy más
gondolatvilág képe, amely jelezte, hogy csak a testük van itt, a
szellemük másutt, messze innét kalandoz s talán sohase is tér vissza.
Samu csak pár napra akart a fővárosba jönni, de aztán szerit ejtette,
hogy szabadságát meghosszabbítsa. A délelőttjeit céltalan csavargással
töltötte el, délután pedig kiment a barátságos házba és ott is
vacsorált. Milyen más vacsorák voltak ezek, mint a régiek, amikor a
szobákban a jókedv és a zene hangjai röpködtek s az ebédlőben nem
egyszer táncra perdült az egész társaság! Most szinte sietve
fogyasztották el az estebédet, Farkas, akinek azelőtt pompás étvágya
volt, alig evett s a dohányzásról is letett, az asszony hallgatagon
húzódott meg nagy karosszékében és a regényét lapozta, míg Ibolya
szemében fürkésző tekintettel telepedett le a kályha mellé és Bükköst
nézte. Ólmos hangulat lebegett a ház fölött, nehéz felhő, amelynek
jelenlétét valamennyien érezték, amelyről tudták, hogy egyszer le fog
rájuk csapni.
Samu és Hortense vacsora után a nappaliba ültek és ott beszélgettek el,
mert a leány nem bírta kiállani az édesanyja cigarettáinak erős füstjét.
Hortense, aki az utóbbi időkben zárkózott természetü lett, és anyjával
meg Ibolyával alig érintkezett, az egykori ügyvédsegéddel szívesen
beszélgetett el az élet apró-cseprő dolgairól. Míg az anyjánál és a
nővérénél látta, hogy azok az életé, annak bánatával és örömével együtt,
Samuban az övéhez hasonló szerencsétlen, szegény lelket pillantott meg.
Ez a jó fiu egész életében csak dolgozott, fáradott, mint az állat,
mégis senki a világon meg nem becsülte, meg nem szerette igazán. Mennyi
gúnyt, lenézést kellett zsebretennie, mennyi megaláztatáson ment át az
életében anélkül, hogy egyszer is panaszra nyílt volna szája, mennyi
ember sietett el oldala mellett, anélkül, hogy valaha kiváncsi lett
volna a bensejére. Samu volt ő, Samuka, egy csöndes zéró, amelyet senki
komolyan nem vett, senki meg nem ütött, de meg sem cirogatott, senki nem
gyűlölt, senki nem szeretett. Élete a kutyákra emlékeztetett, amelyektől
engedelmességet, kötelességtudást, munkabírást, mint egészen természetes
dolgokat kivánunk meg, senkit nem érdekel e lelki motivumok, mint és
miért fejlődnek ki.
Két heti Budapesten való tartózkodás után Samuban végleg megérlelődött a
gondolat, amely erősen, gyorsan fejlődött ki, hogy életét a Hortenseéhez
fűzi s őszinte ember lévén, elment Farkashoz és elmondott neki mindent
úgy, ahogy érezte. Az ügyvéd nem tudott feleletet adni s közölte
Hortensenek a dolgot. A leány első pillanatra elsápadt és halkan ezt
mondta:
– Sohasem…
De Farkasnak a terv nem volt ellenére. Hiszen ő volt az, aki már
régebben ilyen megoldásra gondolt s aki viszont legjobban ösmerte a Samu
jóravalóságát, becsületességét, gyöngédségét, amely az idők folyamán
megnövesztette előtte a kis zsidó bojtár alakját. Ez a csöndes, komoly
ember bizonyára meg fogja tudni becsülni Hortenset, állandó szeretettel
veszi körül törékeny alakját s talán beheggeszti azt a sebet, amely még
mindig nyitva állott a leány szíve közepén. Samu kezében biztosnak látta
Hortense sorsát arra az időre, mikor ő, az apa, már nem lesz a földön,
aki eddig megvigasztalta és a sorssal némileg megbékéltette
szerencsétlen gyermekét. Az ügyvéd tehát elővette rábeszélő képességét
és elmondotta gondolatait Hortensenek. Szavaiban annyi reménység, annyi
bizalom csillant meg, hogy a leány nem akarta megbántani apját,
megmásította előbbi kijelentését és elhatározta, hogy megpróbálja, hátha
talán mégis meg tudna barátkozni az eszmével. Hiszen Samu olyan jó fiu
volt, szolgálatkész, előzékeny, a tűzbe ment volna érte, minden habozás,
minden póz nélkül az életét áldozta volna föl egy tekintetéért. Nagy
lelki igényei sincsenek, nem kivánna a feleségétől perzselő szerelmet,
önfeláldozást, csak barátságot és tiszteletet, amely jelleménél fogva
úgyis megillette. Samu soha a lelke rejtett mélységeinek osztályosa nem
kívánt volna lenni, ő megelégedett volna egy jó szóval, egy elismerő
kézszorítással.
Samut tehát nem utasították el. Hortense elgondolkodott a helyzeten.
Amióta lelke a nagy katasztrófán keresztülment, a leány az életet más
szemmel nézte, mint azelőtt. Régen értéket tulajdonított a létnek, a
benső vonásoknak, a jövőnek, most mindez megtörpült, megcsunyult,
elszegényedett a szemében. Önzetlenség, hűség, szerelem, egykor
diadalmas jelvények, szinüket vesztett fogalmakká lettek, mint
csatavesztés után a ragyogó zászló; ma már nem hitt jelentőségükben és
erejükben. Belső élete csupa komor és, úgy gondolta, értéktelen rom
volt, amelyek nem érdemlik meg, hogy szüntelen közöttük járjon, és a
csalódás fájdalma kiirtott belőle minden reménységet, minden akaratot.
Miután apja ragaszkodott az életéhez, a leány engedelmeskedett Farkas
szavának, élt, tengődött, cél és hit nélkül, üresen, dermedten, érzékek
nélkül. Szeme előtt minden egyforma színü volt: a reggel, az este, a
szó, a jelen, a jövő s e borus fátyol mögül nem volt érzés, amely előre
tudott volna hatolni. Látta apján, hogy az hisz benne: ha férjhez megy,
akkor mindez megváltozik, egy új élet fog beköszönteni, azért nem volt
rá szíve, hogy az öreg ember reménységét széjjelhúzza.
Neki már úgyis minden mindegy volt, mért bántsa hát meg azt, aki egész
életét neki szentelte és vak szeretettel csüngött rajta?
És amint a napok múltak, Hortense lassan egyre jobban beletörődött a
helyzetbe, panaszkodás, töprengés nélkül, a kétségbeesett emberek sima
némaságával. A szíve, az agya nem tiltakozott, azoknak szavuk már régen
nem volt, csak egy vágy élt még benne, hogy háláját mutassa meg az
iránt, akinek életét elkomorította, az apja iránt. Csöndesen, fokonkint
megadta hát magát a sorsnak, lemondott a szív jogairól, s egy nap szinte
önkéntelenül a kezét nyujtotta Samunak és menyasszonya lett.
Szomoru mátkaság volt, csöndes, hangtalan, szintelen, mintha nem a
boldogság, az élet, hanem a halál országába lépett volna. Ott ült a
jegyese mellett szótlanul, szép fehér arca kristálytisztán, jéghidegen
csillogott, a tekintete pedig a távolba mélyedt. De a vőlegényt nem
bántotta ez a szomoru kép. Ő érezte magában az erőt, hogy idővel, hosszu
esztendők munkája révén vissza tudja adni a lelket az életnek,
rózsaszínűvé teszi a sápadt arcot és hitet varázsol a fáradt homlok
köré. Hiszen egész életét Hortensenak fogja feláldozni, az ő
boldogságáért, megelégedéseért, nyugalmáért fog küzdeni és úgy érezte,
az akarat és a komoly törekvés diadalhoz fogják juttatni.
De előbb még egy dolgot el kellett intézni és az Szakáll volt. E fölött
Samu nem akart napirendre térni, ezt az embert gyűlölte, megvetette s ez
az érzés kikivánkozott belőle, akármennyire is fojtogatta magába.
Ahányszor ránézett Hortensere, mögötte mindig ott látta Szakáll
árnyékát, ezt a rideg, önző vázat, amely hogy olcsó céljait elérje, szó
nélkül keresztül tudott volna gázolni az egész világon. Nem, nem lehet,
– állapította meg magában, – hogy ez az ember állandóan ott lebegjen
köztük és hideg tekintettel szemlélje munkája szomoru eredményét, kell,
hogy akadjon valaki, aki legalább egyszer az életben eléje lépjen és a
szemébe vágja a nyomorultságát. És ki lehetne ez más, mint ő? Igen, ez
az ő lapjára tartozik s ő tudni is fogja kötelességét.
Egy nap Samu leült és levelet írt Szakállnak, amelyben lerajzolta
ellenfele jellemét, alávalóságát, hideg bitangságát s aztán így végezte:
– Ezennel pedig átadom önt a közmegvetésnek!
Meg volt róla győződve, hogy ebből párbaj lesz, azért szorgalmasan
bejárt egy vívómesterhez paukolni, vad elkeseredéssel gyakorolta a
legnehezebb vágásokat és el volt rá tökélve, – bár különben nem nagy hős
volt, – hogyha őt már fejbe is verik, de azért ő is kiadja a jussát az
ellenfelének.
De nem került rá a sor. Szakáll nem ment bele az ilyen elintézésbe,
hanem bepörölte Samut, akit annak rendje és módja szerint háromszáz
korona fő- és kétszáz korona mellékbüntetésre ítéltek el. Kardos
lefizette a bírságot s azután minden idejét és figyelmét Hortensenek
szentelte, reggeltől estig ott volt a leány mellett, elhalmozta azt
gyöngédségével, figyelmével és várta, hogy a kristálytiszta arc mikor
kezd már pirosodni és az elkalandozó tekintet mikor tér vissza távoli
útjáról?
De Hortense arca nem változott, tekintete egyre ott járt a láthatatlan
réteken, felhőkön és homloka körül a szenvedés fénye csöndesen,
eltörölhetetlenül ragyogott. Az embernek megesett a szíve, ha rája
pillantott és Farkas néha nagyot sóhajtott és halkan kilopózott a
szobából, ki a friss levegőre, mert azt érezte, hogy a tető össze akar
dőlni a feje fölött.
Amilyen csöndes és egyszerü volt a Hortense pusztulása, Ibolya annyival
erősebben ragaszkodott a benső élete, a szíve jogaihoz. Ő nem volt az a
törékeny lelkü nő, mint Hortense, ő nem nyugodott bele a
megváltozhatatlanba, nem adta meg magát a végzetnek, az ő szíve
tiltakozott a megsemmisülés ellen és akarata szilárdan szembe szállt a
sors törvényével.
Bár a lelke nem volt erős jellemű és alá volt vetve hangulatoknak,
amelyek kiszíneztek előtte minden tárgyat, minden benső vonást, viszont
egy dologban nem ismert megalkuvást, és ez a szerelem volt, amelynek
jogaiból nem engedett, amelyhez görcsösen, a kölyköt védő tigrisanya
erejével ragaszkodott, amelyért meghalni, de ölni is képes lett volna.
Régente, míg boldog volt, ez a szerelem játszi, könnyü volt, gazdag
szinekben hullámzott, fényt sugárzott maga körül, boldogtalanságában
pedig komoran, ridegen, mint az éjszak bérce emelkedett a világ fölé.
Ibolyának feltünt, hogy édesanyja régebbi szokásával ellentétben gyakran
jár be a városba s csak dél felé jön haza, holott azelőtt egész délelőtt
ki se mozdult a házból. És ezzel párhuzamosan Bükkös se jött ki ebéd
előtt, többnyire csak estefelé vetődött hozzájuk s akkor is ha szerit
tehette, még vacsora előtt távozott. A leány sejteni kezdte a két
dologban az összefüggést s miután már régebben gyanuba vette anyját, egy
nap elhatározta, hogy lesbe áll. Amikor Farkasné elment, Ibolya gyorsan
magára kapta kabátját, elfátyolozta arcát és az anyja után sietett.
Az ügyvédné gondtalanul ment be a városba, végig az Andrássy-úton, soha
még csak vissza se pillantva. Egy-egy boltnál megállt, megnézte a
kirakatot, aztán tovább sietett a nyüzsgő emberáradatban, amelyet a késő
őszi meleg nap az utcára csalt. Ibolya mindenütt Farkasné nyomában járt,
szívdobogás, lelkiismereti furdalás nélkül, érezte, hogy amit tesz, arra
joga van, mint az életére. Nem gondolkodott, nem tépelődött, csak ment,
ment az asszony után, akinek orgonavirágos kalapja ott világított ötven
lépéssel előtte.
Egy virágkereskedésnél Farkasné megállott és bement. Csak egy pillanatig
volt az üzletben, aztán kijött és átment a másik oldalra. Amint
keresztben áthaladt előtte az úton, Ibolya tisztán láthatta az anyja
arcát, amelyen könnyü mosoly játszott… Az Andrássy-út végére érve, az
ügyvédné befordult jobbra egy csöndesebb utcába, ahol posztóraktárak és
gabonakereskedők irodái vannak. A régi házak előtt fuvarosszekerek
állottak, félig megrakodva vászonzsákokkal és ládákkal, hordókkal, odébb
egy csomó bőrkötényes munkás várakozott.
Ibolya torka egyszerre vadul összeszorúlt. Tudta, hogy abban az utcában
lakik Bükkös és az előbb még nyugodt, öntudatos szíve egyszerre hevesen
kezdett el dobogni. Ha az anyja be találna fordulni abba a házba, ha…
Szeme előtt összefolyt a világ, a testét láz járta át, alig tudott
tovább menni. Egy percre meg is kellett állania, de aztán végigsimított
a homlokán és lihegve, mint az üzött vad, haladt tovább és a szemét
mohón szegezte rá anyja kék ruhájára.
Most közeledik ahhoz a házhoz… most már csak húsz lépésre van tőle… most
mintha vissza akarna fordulni… Nem, nem, megy tovább, könnyen,
elhatározottan… De még van rá remény, talán tovább halad a kapunál,
talán csak véletlenül vitte erre az útja, mint annyi sok más embert,
hiszen mindez őrület, egy gonosz álom, amely rögtön véget ér.
Farkasné pedig csöndesen ment tovább, aztán befordúlt a kapuba.
Ibolya megtántorodott, meg kellett fogóznia a falba, hogy el ne bukjon.
Tehát igaz! Tehát vége mindennek, a tulajdon anyja rabolta el tőle a
jegyesét! Amit sejtett, az könyörtelen, becstelen valóság, amely
végtelen undorral töltötte el a lelkét. Nem tudott sírni, nem esett
kétségbe, csak azt érezte, hogy rettentő piszokban, utálatos
sártengerben jár és a szenny egyre magasabb és magasabb lesz, már a
derekáig ér, már a nyakát lepi el, már a szájáig hatol…
Megrázta magát és szilajan futott az anyja után.
A sötét lépcsőházon át egy nagy udvarba ért, amely tele volt
fölhalmozott árúkkal, csomagokkal, ponyvákkal, amelyek körül néhány
munkás foglalatoskodott. Ibolya odament az egyikhez és remegve kérdezte
meg, hol lakik Bükkös? A napszámos nem tudta, hanem a házmesterhez
utasította. Megint tovább kellett tehát mennie egy sötét folyosón végig
a szomszéd udvarba, ahol egy nedves zúgban a házmester lakott.
A leány izgatottan kopogtatott be, de a házmester nem volt ott, egy kis
fiu, aki a küszöbön játszott, azt mondta, hogy az apja az adóhivatalba
ment, csak ebédre jön vissza.
Ibolya lihegve állott meg és körülnézett.
A ház tele volt folyosókkal, fülkékkel, udvarokkal, amelyekre hosszu sor
ablak nézett le. De sehol senki, csak messziről hangzott valami léha
énekszó. Ibolya elindult a hang nyomán és a mosókonyhába ért, ahol fojtó
gőzben egy tót cselédleány dolgozott.
– Hol lakik Bükkös úr? – kérdezte a leánytól és be sem várva feleletét,
odaadta neki azt a pár hatost, amely a tárcájában volt. A leány
megköszönte a pénzt, de választ adni nem tudott, a házban nagyon sokan
laktak, albérlő, diák is volt egy csomó, még talán a házmester se tudja
a nevüket…
Ibolya sápadt arccal állt ott, aztán lassan megfordult és elment, ki
ebből a rettenetes házból, amelynek falai mintha megingottak volna
körülötte. Kábult fejjel indúlt útnak, azt se tudta merre jár, mi
történik körülte, csak ment, ment s arra eszmélt föl, mikor elérte az
apja nyaralóját és a vas-kertajtó csikorogva nyilt meg előtte. Akkor
elvánszorgott a nappali szobáig, ott lerogyott egy székbe és lehunyta a
szemét. Nem tudott gondolkodni, nem tudott visszaemlékezni, csak szörnyü
zúgást hallott, amely a tenger hullámaihoz hasonlóan harsogott
körülötte. Minden összefolyt ebben a vad zúgásban, az izgalmas délelőtt,
a sárga ház, az anyja, a saját lelke, a boldogsága, egész élete.
Hosszu ideig ült így mozdulatlanul, lázas fővel, egyszerre aztán
fölriadt.
Az ajtó megnyílt és előtte állott anyja, úgy mint rendesen, közömbös,
nyugodt arccal, övében a rózsával, amelyet a virágkereskedésben vett.
Mikor meglátta Ibolyát, Farkasné így szólt:
– Valami bajod van? – de már át is akart menni a szomszéd szobába, hogy
letegye a kalapját.
Ibolya összeszedte erejét, fölkelt és az anyja elé állt. Egy ideig tágra
nyílt szemmel nézett a szülője arcába, aztán így szólt:
– Mindent tudok, mindent láttam, ne tagadjátok! Eh! Aljasság volt!
Farkasné megijedt, de aztán könnyen elmosolyodott.
– Mit beszélsz? – kérdezte nyugodtan.
– Azt, hogy megraboltál, hogy kifosztottál, hogy elpusztítottál, –
fakadt ki egyszerre lángoló haraggal Ibolya és az arca egészen
eltorzult, remegő ajkán vércsöpp jelent meg, – azt, hogy rosszabb vagy a
legutolsó utcai leánynál, azt, hogy céda vagy, igen, céda, céda!
Az asszony megdöbbenve állott és szavakat keresett, de nem talált mást,
mint azt, hogy:
– Ibolya! Hogy mersz így beszélni?!
De a leánnyal nem lehetett bírni, az elkeseredés, a harag kitört belőle,
olyan szavakat használt, amilyenek soha életében ajkán nem voltak,
arcára szilaj düh rajzolódott, feje Meduza-fővé lett, amely megrémítette
és a földhöz szegezte az embert. S így kiabált, átkozódott, tombolt
kétségbeesett fájdalmában, míg egyszerre ellankadt és kimerülten esett a
pamlagra.
A lármára Farkas ijedten sietett elő szobájából.
– Mi történt? – kérdezte halálsápadtan a feleségétől.
Az asszony ezalatt magához tért és végigsimította homlokát, mintha le
akarná törülni azokat a szavakat, amelyeket Ibolya hajított feléje. Egy
pillanat alatt tisztában volt a helyzettel, hogy itt mindennek vége,
hogy számára ez a ház megszünt, hogy az élet egy szakasza lezárult. És
amint ezt megállapította magában, a lelkében egy hang azonnal
megszólalt, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez előrelátható volt,
hogy a boldogságnak ez volt az ára. A bűnét pillanatra se látta, nem
szégyelte, erősen élt benne most is a tudat, hogy neki joga volt és van
szeretni, hogy csak a szíve parancsának engedelmeskedett s ez fölmenti
minden vád alól. Tehát vége – el fog menni ebből a fojtott levegőjü
házból és új életet fog kezdeni, talán szegényet, nyomorúságosat, de
legalább boldogat. Ennek egyszer úgyis el kellett következnie, most
tehát megtörtént, ezentúl többé nem kell hazudnia, nem kell törődnie
senkivel, s a maga életét élheti a maga szíve parancsa szerint! Isten
veled hát, barátságos ház!
Farkas odament Ibolyához és megsimogatta haját.
– Mi történt az Istenért? – kérdezte remegve.
Az asszony dacosan emelte föl a fejét és átment a másik szobába, ujra
fölvette a kék kabátját, a virágos kalapját és a harmadik szobán
keresztül kiment a kertbe. Egy pillanat mulva már az utcán látszott
karcsu alakja.
– Mi történt, édes lányom? – ismételte még egyszer Farkas. – Mit
beszéltél az előbb… oly rettenetes volt! Szólj hát! – tette hozzá vadul.
Ibolya kinyitotta szemét és száraz torokkal válaszolt.
– Hagyd az anyámat elmenni – szólt most már nyugodtan – ő nem méltó
hozzád… Ő megcsalt valamennyiünket, engem úgy, mint téged. Én láttam, én
tudom… Oh! ez rettenetes! – csuklott el egyszerre a hangja.
Farkas kábultan állott a pamlag mellett. Az előbbi szörnyü jelenetből, a
leánya megdöbbentő szavaiból egyszerre kialakult előtte a szomoru
valóság, a sötét katasztrófa a maga ijesztő nagyságában, félelmetes
erejével. A villám könyörtelenül sujtott le a szegény törpefenyőre, a
leggyöngébbre, a legszerényebbre, aki soha senkinek nem vétett, senkinek
útjában nem állott s mégis jobban bünhődött a legnagyobb vétkezőnél. A
felesége megcsalta – ez a szörnyü kép megrázkódtatta, összetörte és
roncsként dobta félre Farkast az élet útjából. Kimerülten hullott össze
és ahelyett, hogy kést ragadott és utána futott volna az asszonynak,
hogy megölje, mint egy kutyát, az ügyvéd elcsüggedve érezte át
nyomoruságát, tehetetlenségét, megadta magát a végzetnek és kétségbeesve
nézett maga elé. Hogy is tudna ő ölni, zúzni, rombolni, hogy tudná
ledönteni azt a bálványt, amelyet maga emelt, hogyan tudná véresen
megbosszulni magát, mikor még most is érzi, mindezek dacára érzi, hogy
szereti azt a bűnös asszonyt?… Szomoruan csüggesztette le fejét és nem
szólt semmit, könny se jött a szemébe, csak a homloka mutatta azt a mély
fájdalmat, azt a szörnyü megaláztatást, amely a szívén végig vonaglott.
Igy állott szótlanul egymás mellett az apa és a leány, belemerülve a
végtelen semmiségbe, amelybe életük útja egy napon terelődött bele. Órák
teltek el a nélkül, hogy egyikéjük szólt volna, a leány kimeredt szemmel
nézett maga elé, az ügyvéd pedig a kezére támasztotta a fejét és néha
nyögve fölsóhajtott. És azalatt az asszony már messze járt a barátságos
háztól, egy más légkörben, egy más világban, a honnét nincsen többé
visszatérés a békés jegenyék közé. Elment, eltünt, ott hagyta azt a
hazug köntöst, amelyet húsz éven át viselt magán, elröpült, mint a
költöző madár, amely a hónak, a fagynak, a pusztulásnak engedi át
fészkét, ha érzi az ősz jöttét, és nincs az a hatalom, amely neki az
otthon szentségét megmagyarázni tudná.
Délután kijött Samu. Mikor megpillantotta megtört barátját és a
kétségbeesetten ülő leányt, ijedten ragadta meg az ügyvéd karját.
– Mi történt az Istenért? – kérdezte hebegve.
Farkas melléből nehéz sóhaj tört fel.
– Mi történt, azt kérded? – szólt lassan és egy láthatatlan tárgyra
függesztette szemét – az történt, hogy az ember ne legyen… ne legyen
derék, becsületes és jó ember. Nem, nem, édes, jó barátom, ne legyen az,
mert minden jó embernek el kell pusztulnia.
Elhallgatott, aztán hozzátette:
– Irgalmatlanul el kell pusztulnia!
Csönd volt, aztán az ügyvéd fölsóhajtott és a pamlagon Ibolya halkan,
vékony hangon, mint a gyermek elkezdett sírni.
Kint ragyogó őszi nap volt.
A sárga leveleket verőfény aranyozta meg, az utca tele volt emberekkel.
Egy nagyobb társaság könnyü nyári ruhában tenniszezni indult és a ház
előtt ment el. Mikor a kertajtóhoz értek, egy úr megállította a
többieket, rámutatott az ólmos ablakokra, az aprótornyos épületre, amely
finoman, könnyed rajzzal illeszkedett bele a fakuló lombok közé és így
szólt:
– Milyen barátságos ház!
A többiek is megállottak. Egy percre mosolyogva nézték el a ház körül
őrködő jegenyéket, a merész ívü falakat, a piros tetőt, a csillogó
rézcsatornákat és senki sem vette észre, hogy a barátságos ház e
pillanatban hirtelen megroppant, összedült, romhalmazzá lett és hogy
nincs a világnak az az építőmestere, aki még egyszer fölépíteni tudná!