II.

Szakáll Péter tehát beköltözött a barátságos házba, ahol a téli napok

nyájasan sorakoztak egymáshoz. Farkas mindjárt másnap neki látott volt

az ablakok megcsinálásának s bár egy ügyben Nagykátára kellett volna

mennie, inkább honnmaradt s a képviselettel Samut, a bojtárt bízta meg.

Az ügyvéd egész nap tett-vett, furt-faragott és dolgozott a szobában meg

a háztetőn, végre azonban oly szakértelemmel csinálta meg az

ablakfülkét, hogy azon tényleg „egy lehelet se tudott befurakodni“. A

szoba tehát kellemes volt s a liget csöndje fölötte alkalmassá tette a

tanulásra.

Szakállnak az új környezet kezdetben merően idegen volt s később sem

tudott beleszokni az ott uralkodó hangba s világfölfogásba. A házban

mindenki barátságos, könnyen gondolkodó, nyiltszívü volt s akárki lépte

is át a küszöböt, Farkas úgy fogadta, mint régi, jó barátját. Bizalmával

az idők folyamán sokszor visszaéltek, de ez nem változtatta meg

jellemét: nagy gyerek maradt, aki irtózott minden formától, vaskalaptól,

pár szó után bárkinek föltárta lelkét és ha százszor is csalódott,

százszor újra tudott lelkesedni. A komoly, sötét kérdések nem vonzották,

ellenkezőleg, futva menekült előlük s mi sem töltötte el olyan

szomorusággal, mint a gond érzése vagy látása. Kissé felületes, de jó

ember volt, tetőtől talpig, a világgal, családjával és önmagával

szemben, szerette, ha körülte mindenki jól érezte magát és legfőbb

jutalomnak egy hálás tekintetet, egy meleg kézszorítást tartott.

Bálványozásig imádta feleségét, gyermekeit; jóbarátaiért mindenre képes

lett volna, anélkül, hogy ez áldozatok igazi súlyát, jelentőségét érezte

volna. Mint a virág illatot ád mindenkinek, aki mellette elmegy,

gazembernek, becsületesnek egyaránt, úgy ő is mindenkire melegséget és

barátságot iparkodott hinteni, könnyelműen, vidáman, mint a vadrózsa,

amely nem sejti, hogy az ősz beköszöntésével senki se fog vele törődni.

Szakállnak más nézetei voltak az életről. Szűkszavu és szűkszívü

családból származott, amelynek hallgatag jeligéje évszázadok óta az

volt: lassan, de biztosan előrenyomulni. Ő az embereket, fiatal kora

ellenére, hidegen itélte meg, látta tülekedésüket s mégis nagy

tudatlanságukat, és értékelni tudta azt az óriási kincset, amely a

tudomány könyveibe van lerakva. Uzsorás módra gyüjtötte az ész

gyümölcseit, mohón, pillanatra se ernyedve el, a szükséges mértéken

felül. És mint a zsugori nem a világnak, hanem a maga sajátos

szenvedélyének gyüjti a kincseket, ő is elzárta lelkét az emberek elől,

a szellem kincseit nem mutogatta, és ahelyett, hogy a mívelődés

eszközeivel jellemét, modorát csiszolta volna meg, a sok szellemi erőből

raktárt csinált, amelynek fegyverei komoran sorakoztak egymás mellé.

Szakáll lelki szeme előtt ki volt jelölve a pálya, amelyen előrehaladni

kívánt. Állami hivatalnoknak készült, aki a rang-lajtorján lehetőleg

magasra kússzon föl s ezzel egy újabb fokkal segítse fölfelé a lassan

előrenyomuló Szakáll-családot. A nagyapa még paraszt volt, a fia már

kereskedő, az unoka hivatalnok, az utána következők még magasabbra

juthatnak. Nem festett maga elé fellengős célokat, tisztában volt azzal,

hogy nem lángelme, hanem csak szorgalmas hangya, de amit e kereteken

belül el lehet érni, arról tudta, hogy az övé lesz. Ez a hideg pálya

tetszett neki, mert a karakteréből fejlődött, mert legapróbb részletében

is okos volt s kizárt minden kalandos vonást. A tudat, hogy különb a

többi embernél, aki céltalanul, a jövő ismerete nélkül vág neki az

életnek, büszkeséggel és megelégedéssel töltötte el.

Mint vidéki jogászkodása alatt, úgy Szakáll Budapesten is szorgalmas

volt. Egész nap a könyveit bujta, de amellett maradt ideje, hogy az

egyetemre járjon és szigorlatokat is hallgasson. Élete már most is olyan

pontos volt, mint a legkitünőbb bürokratáé. Korán kelt és hóna alatt

könyvvel sétált egyet, aztán megreggelizett, leült tanulni, majd bement

az egyetemre. Délben hazasietett, egyszerüen megebédelt, bement a

szobájába és vacsoráig el sem hagyta a könyveit.

Farkas tisztelte ezt a buzgóságot, de meg nem értette. Az ügyvéd, mint

minden művészhajlandóságu lélek, nem volt barátja a tételes, a formákba

öntött tudománynak és színe előtte csak annak volt, ami szép, amit a

természet vagy a képzelőtehetség tesz azzá. Ilyen volt idősebb korában,

hát még milyenebb, amíg jogász volt: mindig vidám, mindig könnyelmü,

mindig eltelve a szép iránti mámorral, lett légyen az virág, műremek

vagy asszony. De könnyed gondolkodása és tettei dacára tisztán érezte,

hogy nem vétkezett semmit, sem a világ, sem önmaga iránt. Más embernek

ilyen karakter mellett talán nem tetszett volna Szakáll, ám ezt az

érzést Farkas nem ismerte, ő mindenkivel szemben, természetéből

kifolyólag szolgálatkész, barátságos volt, akár hasonló indulattal

találkozott, akár nem. Jó barátságban lévén Szakáll szüleivel, a

rokonérzést rögtön, indokolás nélkül kiterjesztette a fiúra is és beérte

annyival, hogy megpróbálta néha, nem lehetne-e szép szerivel a

pápaszemes jogászt vidámabbá és fesztelenebbé tenni.

Erre alkalom a víg épületben bőven volt.

A Farkas-házban társaság gyakran fordult meg s nem múlt nap, hogy

egy-két vendégük ne lett volna. E jóbarátok sajátságosan illeszkedtek,

szinte belejegecesedtek a család körébe. Itt volt például Kelemen, egy

kis fiók-Farkas, aki rövid ismeretségük dacára máris erősen kezdett

hasonlítani a fiskálishoz, akinek gondtalan, könnyelmü kedélye

önkénytelenül reátapadt a legtöbb vele érintkező emberre. Kelemen

szintén azon az őszön került Farkasékhoz, mikor Szakáll a házba

költözött. Az apa a liget felé közlekedő omnibuszon találkozott össze

egyszer-kétszer a diákkal; ilyenkor eldiskuráltak s csakhamar kölcsönös

rokonszenvet éreztek egymás iránt. Pár ilyen kocsizás után Farkas házába

vezette Kelement s már a harmadik látogatás oly bizalmassá tette

viszonyukat, hogy az új vendég gyakran az éjszakát is a barátságos

házban töltötte. Kelemen tudvalevőleg jogász volt és fiatalember, a szó

teljes értelmében: fogékony lelkü, kíváncsi természetü, aki csak adta a

tapasztaltat, valójában azonban mit sem tudott, nem is sejtett az

életből. Miután jogász volt, úgy illett, hogy jártas légyen a könnyü

társalgásban, az ivó-szobában, a kártya és dohány körül s lovagias

hajlandóságokra is szüksége volt. Kelemen úgy tett, mintha mind e

kérdésekkel már sokat foglalkozott volna s modora, világfölfogása

fásultnak tetszett, mint sok más ifjúé hasonló korban. Alapjában azonban

Kelemen naiv és romlatlan lélek volt, aki tele tüdővel szivta magába a

Farkas-ház sajátos levegőjét. Az ügyvéd is érezte, hogy voltaképpen

szűzi hó borítja az ifju szívét s jól esett neki, hogy a jogász őt

vallotta mintaképének. Kelemen pár heti ismeretség után épp úgy beszélt

az emberekről, a világról, mint Farkas; szerette őket, ahogy a lélek

emberének szeretnie kell az életet, ezt a legfőbb alkotást; némi

hajlandósága volt a szép iránt, sőt megpróbálta a művészettel is,

anélkül azonban, hogy e téren a jóakaratnál többre vitte volna. De mert

Farkas eljárt az operába és ott gyakran székéről is fölkelve tapsolt

egyes művészeknek, ő is követte a dalművek csarnokába s hasonló módon

lelkesedett a szép iránt. Egyszer fölutaztak Bécsbe, sőt a nyár végével

elmentek Velencébe is és csodálták a képeket, elsősorban azokat,

amelyekből lélek sugárzott ki. Majd hazatérve, fegyverrel vállukon

bejárták a rengeteget, a sziklás hegyoldalakat, az enyhe völgyeket és

mindenütt találtak valamit, ami kárpótolta őket a fáradtságért. Kettejök

karaktere így lassan egyre hasonlatosabb lett, azzal a különbséggel,

hogy Kelemen a nagyvilággal szemben zárkózottabbnak, hidegebbnek mutatta

magát, de azért titokban épp oly vak bizalommal fogadta az élet

megnyilvánulásait, mint az ügyvéd.

Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg

rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt

úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s

lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg

épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi

meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a

leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat

is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját,

nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez

elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal

és a szíve előtt egy új, csodás fényü és titkos világ nyilt meg, addig

külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü,

gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait.

Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden

lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü

gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen

is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni

próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a

lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb,

mint az első napon.

A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja,

az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből

ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné

pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még

mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte,

de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos

előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az

utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen.

A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt egy és más, azonban

a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött

az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet,

gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik,

hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai

számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik

ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi

szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt,

azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és

mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy

voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az

ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem

tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is

vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha

érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság

szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált

vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél

lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt,

visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott

életén és sivárnak látta, mint egy óriás halom hervadt virágot. Az

életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az

apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki

egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az

alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete,

családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás

mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák,

sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak

idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön

egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét,

megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s

halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket.

Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte

magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem

felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha

férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát,

máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak

azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig

befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte

s ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s

azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban

előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal.

De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány

napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló

természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le

magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is

színházba, társaságba, a napfényre.

Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja

lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez

az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az

életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is;

kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem

törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért,

aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez

is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd,

néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából

volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és

rendkívül értelmes arcu, néha melegen hangulatos, mint egy nyári

éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött

trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve.

Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát,

akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá,

jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a

legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem

válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző

hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben

él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak

mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték

sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni

karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne.

Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes,

becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett

hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük

függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még

jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár

Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, friss benyomást érzett és

önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb

boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban

a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a

legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban.