Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy
töredelmes vallomásra képtelen.
Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli éjszakában. Igen
bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára huzza a honi zekét.
Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyet a
pesti pályaudvaron forró meleg vizzel töltöttek meg s Szolnokon már
hideg, szinte oly hideg, mint az emberek, akiktől ez a búsképü ifju
menekül. Haza, haza, az édes anyaföld kebelére – meghalni, meghalni!
Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s véli:
utolszor. Ha a kocsiszakaszoknak falai nem volnának, akár sétálhatna is
fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk,
amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még talán nem is mer álmodni
arról a nagyratörő felsőmagyarországi ifju, hogy ő belőle miniszter
lesz, a vasutak minisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülő
ifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy
22 pengő forint, a másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön,
már közeledik a vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a
harminckettőt nyolcra, a 40-et tizenötre – ez az ember nem fogja türni,
hogy üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő
ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan
csinálják meg a végszámadást: ebből a „dilemmából“ pedig csak egy a
menekvés – a halál.
Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü ifjú: ebből a dilemmából
nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő kedvet voltaképpen
egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azért választá,
mert a révbe jutásnak legrövidebb utja ez. S ha már ezt választá, miért
nem hagyta mindjárt faképnél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz
atyafiságot. Ha például a históriát választja… most zsebében volna a
diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két
öreg embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom… Igen,
igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet _csak gyüjtötte,
nem irta_. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? Egy-két „rajz“? Hat
hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat
várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adja át. Az
élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy barátját: Nézd, neked jó embered a
„Sándor bácsi“. Vidd el hozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi
könyvtárból az Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős ujságnak adja
oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön,
jönni fog! És hat hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy
nagylepedős ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze
felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt
szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják…
– Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, – halj meg! – mondja
ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem iró, semmi
sem vagy, halj meg!
– De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? – kérdezi az ifjú.
A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő diplomást
megrugdosott a – tanitványa. Budai József – néptanitó; Kont Ignác
Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott. Egy
az, hogy „kevés a fóka“, más az, hogy Kont Ignác zsidó, a hitétől nem
tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem nevez ki. Vajjon
álmodhatja-e a halni készülő ifjú, hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont
Ignác még az ő könyvéről is fog irni – francia folyóiratokban! Éppen
arról a könyvéről, amelyet a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a
föld népéről, annak sok s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a
nagy esztendőről, amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy!
– Voltaképpen, – elmélkedik az ifju, – ha már szertefoszlottak a szép
álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az
ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már
megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy gereblyéztem a
szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, hümmögött, de nem szólt.
Se baj, majd munkához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmes
vallomást kell tennem… Hogyan is kezdeném? Igy: édesapám, én… Az ifjú
itt elakad. Elég szépen végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is
tudná irni, de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt
vallomást tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát,
addig még sok minden történhetik…
A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül
didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári állomáson
fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is átszáguldott. Már látja
azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyilt az első szerelem virága.
Kirepült a madár a fészekből. Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona!
Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni!
Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva a neve.
Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek
háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél alatt telel ember és
állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hidján, cserépfödeles
házak mosolyognak felénk minden faluból. Jobbra Köpec, balra Barót: mind
a kettő már több a falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két
partja mentén a szántóföld, a rét – ugyanaz. S im, az egyik part mentén
még mindig egy födél alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part
mentén cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt?
Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője – lám, ő szerzett
diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert kicsit
nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a mellett
három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András nagyapónak, nem hiába
épült a háza is András nagyapó házának a helyén. Ő sem tart hivatalos
órát, amint András nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva háza az
ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való
vér, hanem főképpen azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért
egy piculát sem fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi
„normát“, én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki
váljon belőlem.
Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül a
Fecske.
– Eladták a Pistát?
– El.
– Miért?
– Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta.
– Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt
Udvarhelyre meg vissza!
Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, amikor a
Pistát uj gazdája elvezette. Ott akarta hagyni az „öreget“. Hogy ha
elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána.
És igy tovább.
Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a fájdalom
csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig tudja
visszafojtani.
– Száz forintot adtak érte, – mondja Gábor bácsi. – Pedig öreg volt már.
– Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, – mondja a tékozló
fiu.
– Megvolt-e a vizsga? – tereli a beszédet másra Gábor bácsi.
– Az egyik, – füllent a tékozló fiu.
– Hát a másik mért nem?
Felelhetett volna igy:
– Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ minden
kincseért sem adtam volna el a Pistát.
De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy felelt:
– Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a sor.
Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház ablakára
röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. Gergely Ferenc
bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, szeretettel integet le
az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke pillanatban leolvassa az öreg
ember gondolatát: Ez a fiu most viszi a diplomát. Mégis csak jót
cselekedtem, hogy azt a levelet nem az apjának adtam ki…
S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, háborogni
fog a lelkiismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg hivatalos eskümet!?
Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az öreg
esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az enyhe melegben
sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: egyike azoknak az
öregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak“ volt… Ez az öreg ember
tanuja volt az első lépésnek s most örvendezve állitja meg a szánat.
Hohó! Isten hozta, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza
meg.
Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló fiunak.
– Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!
A Mikó-kollégiumban… Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a tékozló fiu
ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör Emlékkönyvébe
„dicsérettel“ iratott be.
– Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam nem irnak
ódát!
Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai József
faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. No, kis
falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitavaszodik, kortesek
lármájától lesz visszhangos hegy, völgy – s a te fiadat csendőrök hozzák
haza…
– Van-e már jelöltjük? – kérdi váratlan a tékozló fiu.
– Van. A főispán fia.
– Megválasztják?
– Meg. _Rá kell szavaznunk._
– Természetes, – mondja gunyosan a tékozló fiu.
Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban,
vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. „Atyafiak! Én is szamár
vagyok, ti is szamarak vagytok – válasszatok meg!“
– Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki viseli
majd az én népemnek a képét!
Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles tornya,
csillogtatja a lemenő nap – bizonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a
tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja szive hangos dobogását,
amikor egy másik tornyot pillant meg: a kisbaconi templomét. Épp most
kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki
tiz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta
el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re
ha-za, je-re ha-za, – mintha bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné.
No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén
Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe
temesd el!
Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel érkezik
meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a falu alsó végén,
a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: hát, _ezért_ ültetett
minket a te nagyapád!? Szép uj kőház fehérlik a patak partján: Gergő
háza ez. Már nem Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram.
– Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha nem
szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a
farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vihetnék,
hisz hátra van még egy sorozás…
– Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré?
– Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a házat.
(– Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, csak én
vagyok boldogtalan.)
Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő Laji
háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly szégyenletesen
bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó felett
fekete tábla, rajta fehér betükkel:
_Kohn József kereskedése._
– Mikor jött ide?
– Az ősszel.
– Milyen ember?
– Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz kenyérnél
egyebet el nem fogad…
Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, hogy
kenyérnél egyébbel nem kinálhatja meg.
Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik esztendőben
járunk.
Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a galambbugos
kapu, István nagyapó kapuja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára
mentében s – hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel, de
hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, édesanyám?
– Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod pirosságát?
– Pesten, édesanyám, Pesten.
– Megfáztál, ugy-e?
– Nem, édesanyám, nem.
– Éhes vagy, ugy-e?
– Nem, édesanyám, nem.
– Erre, erre, a kicsi „házba“, itt nyugodalmasabban tanulhatsz.
– Mi nem háborgatunk, – mondja édesapám. – Sokat kell-e még tanulnod?
– Nem, már nem sokat…
Uccára néz a kicsi „ház“ (ház a székelynek a szoba is), két ablakkal néz
az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a tyukleső ablak ez.
A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu bükkfahasábok: enyhe meleg
árad szét a szobában, zsibbasztó, bizsergető melegség. Ha itt
maradhatnék örökre, mindörökre! – nyillalik át a tékozló fiu szivén.
Valaha régen feketére festett asztal a szoba közepén, felette függő
lámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a
diákkori asztal. Egy kis heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy
alacsony lábu ágy. Ha akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék,
köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.
Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való
kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: – vajjon látom-e többet? De
valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztalfiába, ha
egyedül leszek…
Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit nem, a
tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket a tüzhely
elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s ugy melengeti,
piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, hogy: „gyermek vagyok,
gyermek lettem ujra“, s nem látja meg magán, hogy valójában is az:
gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, haszontalan, rossz gyermek.
Az öregek örvendeznek, hogy „ujra gyermek lett“, gyönyörködnek a talpát
piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a
kicsi kis legényke ráült a kemencepadkára s lábacskáját ugy piritgatá.
– Ó de megnőttél, édes fiam!
Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még pendelyes gyermek volnál.
Ölembe vennélek, két karommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak.
A tékozló fiu is elsóhajtja magában: „Bár maradtam volna mindég
gyermek!“
Átmennek a „nagyházba“, a virágoskertre nyilóba: ott vacsoráznak. Az
ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen alszik a hó alatt. Ablak
alatt, a fal tövében, alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt
a kikelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből uj élet hajt ki s majd a
meleg nyárban mályvavirágok hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a
behajló virágokat már nem fogja látni…
– Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint gyermekkorodban.
Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a
mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon.
– Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, fiam!
– Dehogy van, édesanyám, – riad fel. – Tudja, min gondolkozom? Azon
gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy milyen kedves,
milyen szép ez a mi kicsi falunk.
Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul a szeme:
– Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb otthon!
– No, ugy-e? – kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak halálával, ha
meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné a példáját. – Lám,
lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnék itthon…) – Bizony
igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem Ignáckának mondani): mindenütt
jó, de legjobb otthon. Sokszor eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha
itthon maradok, a kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám
költöttek, földre földet vett volna édesapám…
Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal:
– Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna most a tünődésnek. A kis
malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt
tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volt a tanulásra,
kedvedet nem szegtem – igaz-e? Azt hiszed, nem sirt a szivem, amikor a
földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyan
megbántad? – s gyanakodva szegezi tekintetét a fiura.
– Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De – de –
elnézem itt magukat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra
elrepült…
– Gábor itthon maradt.
– De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen
leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek
maguktól!
– Fiam, – mondta most igen komolyan az édesapám – amikor én téged
Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a
gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.
– Én is tudtam! – sir bele a tékozló fiu édesanyja.
– A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A szántó-vető
ember, amikor elérkezik az ideje, lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy
rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerü elmémmel is
a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta a testedet is, a lelkedet
is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De maradtál volna csak itthon, a
gazdaság volna minden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd:
hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? – s mennél a dolgod után.
– Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat emelgette,
édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre.
– Jó, jó, – zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. – No, eridj, feküdj
le.
– Eridj, eridj, – biztatja édesanyja is. – Miattunk ne búsitsd a
szivedet.
A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az ágyra:
vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü embereknek az igaz
valóságot?! S ha meg merném is mondani: világcsufjára maradhatok-e
itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza
szorul az ősi házba, az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge
arra, hogy megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja,
amint az ökör mellett mendegél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a
cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. – Én ugyan
megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás szekéren –
piha! – mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már mégsem
szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a lovat, az
ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni,
– aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, mig a bükkóriást hegy
oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. Hiszen, ha ott lehetne
kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, ott felülök s csak fognom
kell a gyeplőt!
Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: – Vajjon
hozzá tudok-e durvulni majd?
Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn ébred, rá süt
a tüzhely lobogó lángja: – Vajjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a
cselédleány? Bizonyosan az édesanyám… Ő hozza be tálcán a kávét nagy,
talpas pohárban. A tálcán egy ujság is.
– Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, ugy-e, a
hosszu uton?
– Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez miféle ujság?
– Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a birónak is.
Átadja az ujságot. Az _Ellenőr_. Lángba borul a tékozló fiu arca:
– Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! –
Haraggal löki félre. – Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen
jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda
pazarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák meg a főispán fiát!
Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg:
felveszi az ellökött ujságot, a vonal alá röppen a tekintete: az ő
tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem is
hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes
boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától,
töpörtyütől zsirosan…
– Igy is jó, – mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt eljövök?
Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s az is elhever
ujabb hat hónapig.
„Még egy választás – olvassa a vezércikkben – egy táborban lesz a
nemzet, a szabadelvüpárt táborában.“ – Ott lesz, ott, a főispán fia
feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek?
Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska fenekéről
kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, amelyben
fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a
kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja.
Jókedvet mutatva mondja:
– Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a – gazdák?
– Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja holnap!
– No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól esik.
– Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is heverne az
ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát.
Nem volna jó?
– Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál volna, én
akkor sem heverésznék az ágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn
talál a virradat. Én erre születtem, te másra születtél: Isten rendelte
ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell még tanulnod? – mutat a tékozló
fiu legkedvesebb könyveire?
– Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.
– S mégis nyárig várakoznod kell?
– Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.
– No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a
gazdaságot.
Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két tinó,
három tehén, öt-hat növendékborju.
– A pásztor ember – mondja a föld öreg szerelmese – egy kecskén kezdi s
egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A bátyádnak már
jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Az éfiaké a
jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, neked marad, ámbátor sok
ökrömet ette meg Pest…
– Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.
Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az életet, – de
belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc az életért, – meg
kell halni, meg!
*
Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja magát a
faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének a virradatát:
a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogy ha kissé
kedvez neki a szerencse, talán – – –. Igen, azt hiszi, hogy ő poéta s de
szép lesz, de poétikus lesz husvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor
éppen kapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a
pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a
gondolat nagyszerüségében, bár meg-megzavarja a lélekrenditő jelenet,
amelynek napfölkelte után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép
egy öreg asszony – nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét,
mint ahogy behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében,
amire gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek,
a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a
levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára dolgozik.
Esztendő mulva ha könyv lesz a – könyvből. – Szegény Jób! Értem a
türelmetlenségedet, te még ifju vagy, de én már öreg vagyok, engem nem
izgat a könyv. Engem most az izgat: megirjam-e szüleimnek az igaz
valóságot, vagy valami hihető hazugságot eszeljek ki… Igen tetszik neki
ez a mondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom
tovább az élet terhét – bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim!
Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is
félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a tékozló
fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a
fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, mivelhogy az irása
szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a Szabó Józsefnek, akiről
fel van jegyezve a könyv elején, hogy kisgazda létére négy fia közül
háromnak épitett kőházat. A negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is
„megcsalta“ az apját, mint ahogy „megcsalta“ Benkő Ádám s mint ahogy –
megcsaltam én. Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg!
Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig
fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori emlékeket
elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már most abban is
kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek „terhét nem
birja“ tovább. Néha-néha elszólja magát, de a másik tékozló mintha nem
venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát,
mutatja, hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomja szivéhez.
– Látod, – mondja, – Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt s egy
lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: „Fájt a szivem,
hozzálőttem.“ Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is hozzálőnék.
Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.
– Ó te bolond, – kacag a tékozló fiu, – hisz az én szivem nem fáj. Egy
leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez ment s lásd,
élek. Diákszerelem volt, – jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiu.
Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a tüzhelyen egész
nap, de már itt a kikelet, egyszerre csak itt a husvét – siess, fiu,
siess, bucsuzkodjál szép csendesen a kicsi falutól, az erdőtől, a
mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü helyeitől. Hiába adod a hidegvérü
gavallért, érzelgős fiu vagy te, a hegyes-völgyes, erdős ország
hamisitatlan fia. Nem vetted észre, hogy mások a te néped nótái, mint a
végtelen sikságon élő magyar testvéreké?
Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely szép
kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját fészkében lássa.
Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi
ház is, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágoskertre nyiló
szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja csengett, szavalván Petőfi
verseit… Néhány garádics vezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón,
senki sem felel. A kilincset megnyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a
konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a
tágas konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez
a két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak is,
aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek is, de
első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel Ádámot
látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bünös, a
tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de mielőtt leülne, a
házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, szinte uri képe van.
Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü maradt az ősi viselethez. A
tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nem birja
visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne most nekem is!
– Különb házban lakol te Pesten, – mondja Gergely, aki hol magáz, hol
tegez.
– De nem az enyém.
– Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.
– Drága lehet ott a ház, – szólal meg az öreg s ugy érzi a tékozló fiu
(vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik.
– Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak hogy
megél az ember.
– Pótolod a főddel, – mondja Gergely.
– Egyszer a főd is elfogy, – jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal félrenéz,
mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: sajogva sajog.
– A főd elfogy, de a tudomány megmarad, – bölcselkedik Gergely.
– Jobb, ha mind a kettő megmarad, – tapint az igazságra a föld öreg
szerelmese.
Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász sistergése,
ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a tékozló fiu
tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy
cselédleányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiu tiszteletére
hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pincéjéből: minden ősszel eljár
a szüretre. Bejön kipirult arccal a szép éfiasszony, asztalt terit,
aztán kifordul, behoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsirjában),
a tékozló fiu, bár nem éhes, meg sem próbálja a szabadkozást.
– Ime, – mondja magában a tékozló fiu – igy szeretnék élni én is, együtt
az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a konyhán laknának.
Övék lenne a legszebb szoba.
A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász is, bor
is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor is pompás, de
a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerülhetetlen halálra gondol.
Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az öreg a harmadik (vagy
az ötödik?) pohárnál: megvót-e az egzámen?
– Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik májusban
vagy juniusban lesz…
Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a tékozló fiu
mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember
arcáról a gondolatot: _ez is megcsalta az apját_.
A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt határozza az
uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a testvéreitől sem,
csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem
gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek
(bizonyosan örülnek), hogy ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy
legénnyé serdült, amióta nem látták.
És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A kertjük végén
kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez.
Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja keményen
megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még pedig –
Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sok székely,
aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott a kisfiu: ő is
Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt pityókát, kendőbe
csongojitotta, egy orvosságos üveget megtöltött vizzel – igy indult
Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patak partjára,
sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette a négy pityókát, fenékig
üritette az orvosságos üveget és szép csendesen haza mendegélt.
– No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan elbujdosom.
Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, Torjára
utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: Munkácsi
Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu kocsin utazott,
a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött Moldovából, ahol a csángó
nyelvjárást tanulmányozák…
– Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem kellene
elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb…
Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol először bukkan
ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a kikeleti hóvirág,
utána a „kakas élü“, tudományos nevén a _vörös nyakagyar_. Sokszor
kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját tele tüzdelte
gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé tavasz nyiltán egy
deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. Édesanyja fehér cipót,
szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiu a nyakába
akasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lépdegélt a juhnyáj
után! Szentül hitte, hogy Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a
juhokat. S mely keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült,
hogy tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon
nevetés!
Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá menni a
tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az
egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, megvót-e? Be-e,
be-e, meg vót-e?
A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de mintha
megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik közül három
már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik is. – Átok van
ezen a falun?
A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi házba, csak
az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s
már megirta a bucsuleveleket, azokat százszor is elolvassa, igen
szépeknek, igen érzékenyeknek találja s el is érzékenyül rajtok. Közben
különös nagy figyelemmel kiséri az _Ellenőrt_, melyet minden reggel
behoz a kávéstálcán az édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is…
A tékozló fiu behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri.
Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha sejt is, a
tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában megakadályozni
tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő pedig a halálát
virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu egyik eszével
szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, aztán husvét
hétfőjén meghallgatni a pirostojásért kántáló fiukat – vajjon az ő
gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősen
ragaszkodik husvét első napjának virradatához – igy lesz költői, igazán
költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a levelében: husvét ünnepének
virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő már nem másit: maga előtt
szégyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyenkeznie, át is villan
agyán sok-sok szégyelleni való, de csökönyösen behunyja a szemét: igy
hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat.
Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja a
tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló ajánlott
levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára adassék, mert
különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci, hozza a
feladóvevényt. Tehát – vége. Megtántorodásnak, visszafordulásnak helye
nincs. De hátra van még a meghalásnál is sulyosabb feladat: hogyan
bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok semmit észre ne vegyenek.
Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni az édes jó anyát, aki őt
legjobban szerette összes gyermekei között; szeretné megcsókolni
édesapja munkás kezét, mely félszáz esztendő óta hinti a buzát az édes
anyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, aki összes gyermekei közül
reá áldozott a legtöbbet és – mint a Mátyás király parasztja, sárba
dobott minden krajcárt, amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán
belopódzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De
ha fölébrednének? Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a
feleletet megtalálná.
Nyilik az ajtó, belép az édesanyja.
– Jere, fiam, vacsorázni.
Mondja a tékozló fiu:
– Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.
– Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!
– Ó, édesanyám, én mennék – én mennék jó szivvel, de – – csomagolnom is
kell – igen, én holnap Pestre megyek.
– Hová?! – néz rémülten tékozló fiára az anya.
– Pestre, édesanyám. Pestre.
– Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon innapolod!
– Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni itthon. Azt
hittem, tudok. Csalódtam.
A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja a sirás,
nem birja visszafojtani, zokogva öleli, csókolja édesanyját, s most,
hogy sikerült a bucsuzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s megigéri,
hogy mégis csak itthon tölti az ünnepet.
– No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom.
Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi szobában.
A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa amellett a
kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad a fiunak,
hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsókolja, különös
hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiu nevet:
– Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt hittem egy
pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti vakációra.
Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a hárman.
– Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, – mondja a tékozló fiu – s
végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás
gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is,
csakugy potyogtak ki a piros tojások.
– Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a husvéti
rigmusodat?
– Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt mondtam:
Ez háznak kis kertjében
Van egy rózsatő,
Rózsás-kertben nevelje
A jó teremtő.
Vizet öntök a tövére,
Szálljon áldás a fejére!
Az Istentől ezt kérem,
Piros tojás a bérem.
– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya.
– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az apa.
– Nagyobb koromban? Ezt ni:
Kedves bátyámuram, ez ház családfője,
Kedves nénémasszony, ennek kedves nője,
Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap:
Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap.
De már kiszabadult a halálfogságból,
Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.
Egy kedves leánkát ide szalasztottunk,
Akinek mi mindég a nyomában voltunk;
Nyájasan akarunk mi ő vele bánni,
Őtet egy pár tojás meg fogja váltani.
Még pedig pirosra meglégyen az festve,
Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve.
– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, –
-incselkedik az apa, – hol a piros tojás?
Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug
a tékozló fiu zsebébe.
Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu.
Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se
fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban
lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egyenest az asztalnak
tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a
pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy
feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt
felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba.
A közeledő dráma főpróbája.
Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be,
amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a
kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél
erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak
össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott
szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd
megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.
– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss
kalácsot s az – ujságot.
– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni.
– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg
ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója.
– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy
lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.
– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével:
_Tudtam, hogy igy lesz_. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: _Ugy-e,
megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!_
– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra.
Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.
– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő
Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel… Talán a
pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába
feleresztette…
– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a
temetőbe kivisznek?
– Oh! Virrad! Virrad! Virrad!
A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a
ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra
meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás ismét: másodszor
is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve
szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.
– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a
szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós
skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most
már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A
levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már
ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő
él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó
pillanatban!
Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el
nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a
sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó
szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül,
simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott
hevernek a haláltjelentő levelek, a pisztoly – – hol a pisztoly? A
párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt
fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát,
visszafekszik az ágyba.
Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya,
hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.
– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát?
– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.
– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.
Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti
szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen,
futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat
alatt a neve, tulajdon az ő neve!
– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. –
Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van,
Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy,
Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt
a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem
halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!
Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden
reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám
szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a
kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér
harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy _itt is_ halad a világ.
Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu
arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja,
honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a
karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma
született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez
husvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még
mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy
tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen
reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is.
Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és – meginditó.
Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus
kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!
*
A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, amely már
nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani
édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s azon egy rend
ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar
lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta
ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek
vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz
hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten
beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében
előre!
Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos,
vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a
pillantás egy szent fogadalom.
– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!
(Vége az első kötetnek.)