Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy
kis kapunak a kilincséről is.
Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós
csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már
verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből,
Schillerből próbálsz forditgatni, – s még mindig patkós csizmában
dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog a
patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a patkós
csizmát s finom zergebőrbe bujtatod.
Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak is –
meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is belátja s
külön tiz pengő forintot ád arra, hogy megcsináltassam a – diáki
csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is rendelem, mértéket
vesz lábamról a suszter, az első, igazi mértéket. Idáig az országos
vásárokon vettük a csizmát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára
leültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után, amig egy ugy bevált,
mintha rám szabták volna. Most azonban nem is közönséges csizmadia, de
igazi suszter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat,
papirszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességét két helyen, a
bokámat, a lábam szárát s minden mérést papirosra jegyez. És biztat,
hogy két hét mulva jöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma
még ki sincs szabva. Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek
mindennap, s szinte el is készül a csizma a vakáció reggelén, amikor már
indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye előtt,
végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a suszter
kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele.
Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám
elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág,
zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni
az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon az aranyon
vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel nyertem –
pályázaton. Láthatóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogy mások
is pályáztak s enyém lett az arany.
Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a következő
reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: a vasárnap
reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már rajtam
a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobblábam már indul is
függőlegesen a csizmaszárba; megy, mendegél lefelé, aztán egyszerre csak
megáll – megállj-t kiált a csizma szükre szabott torka. Ujabb meg ujabb
rohamot inditok a „szoros“ ellen, de egy hajszálnyival sem jutok
előbbre. Édesapám nézi, nézi erőlködésemet, de még csak annyit mond: No,
no… Beleizzadok a sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon a verejték,
csurog már a tehetetlen düh könnye is, – sirva vágom földhöz a diáki
csizmát.
– Az irgalmát, hát nem megy fel!? – ugrott ki az ágyból édesapám. –
Ezért fizettem tiz pengő forintot!?
Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős haragban.
– Hozd be a fejszét! – kiáltott ki a legénynek.
Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hozta be a fejszét.
– Miszlikbe vágom!
– Ó, csendesüljön, – kérleli édesanyám.
Hát – nehezen ugyan, lecsendesült, én meg lerugom a fekete nadrágot,
felhuzom a szőttest, az édesanyám fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós
csizmát és kimegyek a kertbe, bolyongok a fák közt sokáig, aztán
lefekszem a bartamisz körtefa alá és sirok, sirok, keservesen sirok.
Ez igen szomoru vasárnap volt. Könnyezve nevetek ma is, ha rágondolok.
Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná, hogy a diáki csizmából
szinte tragédia lett?
Telik, mulik az idő, a diáki csizma lakkcipővé kényesedik, s im _Diák
ur_, bármerre lép. _Vaskalapba_ ütközik. Diák urnak nyilik, nyiladozik a
szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra nagyobbnak látja magát,
kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Ez alatt a _Vaskalap_ alatt a vén kollégium
hagyományos szellemét kell értened; azt a szellemet, mely a legszelidebb
lélekből is kiváltja az eb ura fakó-t, a „csak azért is dongó“-t. Hol
egyik, hol másik, hol valamennyi professzor viseli ezt a vaskalapot, s
Vaskalap hol érthetetlenül hosszura ereszti a gyeplőt, hol váratlanul s
még érthetetlenebbül rántja vissza. Diák ur néha oly szabadnak érzi
magát, mint a madár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a jó
Isten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mit nem Vaskalap, a
madárnak mind a két szárnyát levágja.
Diák ur, mint első eminens, bajtársi kötelességet vél teljesiteni,
amikor a köréje gyülekező gyengébbeknek leforditja a latin, a görög, a
német leckét. Vaskalap szigoruan megtiltja ezt: Készüljön kiki a maga
erején. Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet kezdetétől fogva erre nevelik
Diák urékat, de az utolsó állomás felé jut az eszébe. „Csak azért is
dongó.“ Diák ur dacol Vaskalappal, Diák ur engedetlen: egy fokkal lejebb
szállitják a magaviseletét. Diák ur szörnyü igazságtalanságot lát ebben,
s bár lakkcipőben kényeskedik, merő ellentéte lesz annak a diáknak, aki
még nem oly régen patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé
elvadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak kellemetlenkedhetik.
Vaskalap igen bölcs ujitást hoz: halálra itéli a cserépfazekat, melyben
kétszáz esztendeje hordják a diákszolgák a levest. Azért itéli halálra,
mert a sikos uton gyakran elvágódik szegény diákszolga s az uccán folyik
szét az ebéd. Meg azért is, mert sürü a panasz a főzőasszonyok részéről,
hogy hol ennek, hol annak a fazekát furják ki a diákok: ezzel
szégyenitve meg azt, aki ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem
kérdezi a diákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba részére szép
zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát, egyiket a levesnek, másikat a
husnak: ezzel elvágódhatik a szolga, nem folyik el az ebéd. És ennek nem
is furják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap reformja bölcs és
praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik az ujitás ellen, mert rá
akarják kényszeriteni.
A dolog igen kómikus: az ujitásokért hevülő diákság fellázad az ujitás
ellen. Az első ujitás ellen, amely Vaskalaptól ered. A lázadás élén a
nemrég patkóscsizmás Diák úr áll, de Vaskalap szétveri a lázadást,
egyedül Diák úr szobájával nem bir: ez kifizeti a kosztoscsészét, de
tüntetően felakasztja a függőlámpa mellé. Byzánc ez a szoba, a vén
kollégium legsötétebb szobája, ahová már eleve azért huzódott meg Diák
úr néhány elszánt társával, hogy innen rohanjon ki időnkint Vaskalap
ellen, s ha kell, életre-halálra itt védje magát. Vaskalap egy reggel
arra ébred, hogy nagy tömeg áll a piac közepén, a csizmadiaszin előtt.
Annak a falán otromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe, s
csipős gúnyirat alatta. A tömeg kacag. Vaskalap dühöng. Nyilvánvaló,
hogy a legsötétebb Byzánc müve a kipellengérezés. Sorra vallatják a
diákokat, kutatnak, nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, mert
három byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta, a másik
megpingálta, a harmadik, kapunyitás után, hajnali sötétben, kisurrant és
felragasztotta.
Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozik az ambició. Kezébe
akad egy oláh grammatika, hopp! neki esik, felfalja a grammatikát.
Grammatika végén versek vannak, azok közül egyet lefordit: Balada
ventului (A szél balladája) a vers cime, Zamphirescu a költője. Nosza,
kész a diákcsiny: lefordit egy Lamartine-költeményt is, mind a kettőt
boritékba teszi, az eredetit, meg a forditást is. Franciának adja be a
Szél balladáját is: az önképző titkárának ugy küldi el. Diák úron kivül
még csak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is lefordit egy
francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösen kiveszik birálatra a
francia verset, az ál-franciára azonban egyik sem vállalkozik. Majd
vállalkozik Vaskalap. Persze, hogy vállalkozik. Mi lesz ebből? Diák úrék
előre nevetnek, mert tudják, hogy Vaskalap nem is konyit a franciához.
Van-e ezen szégyelleni való? Hiszen Vaskalapnak nem szakmája a francia.
Egyik Vaskalapnak sem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát?
A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diák úr forditásáról a
birálatot. Persze a forditást „az eredetivel mindenben megegyezőnek“
találja, agyba-főbe dicséri, s Emlékkönyvbe igtatásra ajánlja. Ugyanezt
cselekszi Első Diák úr forditásával Másik Diák úr is. Akkor megszólal
Vaskalap s mondja: – Nálam is van egy francia forditás, elolvastam s azt
az eredetivel mindenben megegyezőnek találtam…
Erre feláll Diák úr s mondja: – Kérem, az a vers oláhból van forditva.
Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühében földig gyalázza Diák
urat, aki az oláh nyelv tanulására vetemedett. Mennyivel hasznosabb
dolgot müvelne Diák úr, ha például az angol nyelvre forditaná üres
idejét!
Hiszen csak ez kell Diák urnak, hopp! angol grammatikát szerez,
felfalja, annak is a végén versek vannak, egyet nagyhirtelen lefordit s
nyolc hét mulva azt is beadja…
Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpírba borul, ha ezekre a kínos
jelenetekre gondol. Diák úr kegyetlen volt, amilyen kegyetlen csak egy
diák lehet. De Diák úr csak félig bünös, a bün másik fele Vaskalap urat
terheli. Diák urat Vaskalap egészen szabadjára hagyta az ő
privátstudiumaiban. Vaskalap neki soha irányt nem mutatott, tanácsot nem
adott. Vaskalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban
cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná
magát. Sohasem emlékeztette a bölcs latin mondásra: Ex omni aliquid,
nihil bene. Neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa: mért
foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az – angollal. Vaskalapnak meg
kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a szomszédságában lakó nép
nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna az ő
népét az oláh nép irodalmával s viszont – hajh! talán ma békességben,
barátságban élne székely és oláh, s fehérhaju Diák úr lelkét nem
emésztené a hontalanság.
Egy téli estén nagy robajjal nyilik ki Byzánc ajtaja. Mint az őrült, „ki
letépte láncát“, képéből kikelten rohan be Gálffy Náci s erős, öblös
hangja belemennydörög a sötét Byzáncba: _Meghalt Deák Ferenc!_
Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünk alázatosan hajlik meg a
_haza bölcsének_ nagysága előtt s megindultan száll a ravatal felé,
amelyre Erzsébet királyné sajátkezüleg tette le a koszorut. Nincs
türelmünk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a következő szombat estén,
amikor próba-istentiszteletre gyül össze a diákság, Diák úr, aki épp
soron van, az első imádságot a _haza bölcsének_ szenteli. Vaskalap
rosszalóan csóválja fejét, istentisztelet után meg is dorgálja Diák
urat, mert elébök vágott.
Egy Manasszes nevü kalandor telehazudja az országot, hogy ő Szibériából
került haza, mégpedig ónbányából s ott együtt sinylődött Petőfivel.
Röviden: Petőfi él! A vén kollégium falait majd szétveti a diákok
megmérhetetlen öröme. Sirva-nevetve borulnak egymás nyakába, régi
ellenségek kibékülnek – világos, hogy a megáradt öröm kicsap medréből.
Többen kirohannak az uccára, belekiabálják az aludni készülődő városba:
Petőfi él! – aztán az uccáról betévednek a kocsmába, bortól és
boldogságtól tántorogva csöngetnek be a kapun. Vaskalap nyugodt
lelkiismerettel behunyhatná a szemét ez egyszer, de nem hunyja be:
szédes elé idézi Diák urat és társait s kemény dorgatórium kiséretében
pénzbirságot szab ki rájuk.
Ó de jószivvel fizetnének ezer annyit, ha – volna, s ha Petőfi csakugyan
élne!
Diák urnak már sok van a róváson, s édesapjának erről sejtelme sincs. Ő
tovább szántja az édes anyaföldet, csendesen danolgatja, amint az eke
után lépdegél, a világosi nótát, ahol a magyarnak „egy nagy mély sir
ásatott“ – s közben azon tünődik, vajjon ki tudja-e majd izzadni az édes
anyaföld azt a tengerpénzt, amire már tátogatja száját a nagyétü Pest,
ez a Mahomet-nagyváros. A föld, az édes anyaföld öreg szerelmese csupa
jó hireket hall a fiáról. Német pályázaton, francia pályázaton neki
itélik a professzor urak a 25 pengőforintos dijakat. Kitünő tanulásáért
minden esztendőben 25 pengőforintokat hoz haza – van-e boldogabb ember,
mint az én édesapám? Az ő ősz feje fölött oly tiszta-derült az ég. A
kisbaconi határról nem látja, nem láthatja az Udvarhely fölé boruló
eget: ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, szorongva látja, mint
gyülnek, gyülekeznek, tornyosodnak az ő feje fölé.
Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg urinő a kollegiumba:
látogassa meg. Diák ur nem tudja elgondolni, hogy mit akarhat tőle az az
urinő: izgatottan siet hozzá. Az öreg urinő a nőegyesület elnöke. A
nőegyesület minden hétfőn kötőke-estét rendez. Igen, kötőke-estét. A nők
összegyülnek a városháza nagytermében, s mig „kötőkéznek“, ének, zene,
szavallat, felolvasás gyönyörködteti őket.
– Szeretném, – mondja az öreg urinő, – ha egyszer egy diák is
felolvasna… Vállalkoznék-e rá?
Diák ur vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalap ugyan épp a mult heti
diákbál után adott ki szigoru rendeletet, hogy ebben az esztendőben
nyilvános mulatságon senkinek sem szabad megjelennie (a diákbál ugyanis
„nagy botrányba fult“), de Diák ur okoskodik: a kötőke nem mulatság,
hanem – munka. Nosza, nekiül, megénekli a diáki csizma
komiko-tragédiáját, ama bizonyos diáki csizmáét, melynek ő a szomoru
hőse. Diák ur humorosan próbálja megrajzolni, mely nagy fordulat az a
diák életében, amikor lerugja a patkóst s felhuzza, azaz szeretné
felhuzni a finom zergebőr-csizmát. Diák ur igen meg van elégedve
müvével, szalad Vaskalaphoz: engedelmet kér, hogy tiz óráig
távolmaradhasson. Vaskalap figyelmezteti Diák urat a szigoru rendeletre
s az engedelmet megtagadja. Diák ur „kifejti“, hogy a kötőke nem
mulatság, hanem – munka, még pedig kettős munka: testi és szellemi.
Vaskalap kikergeti Diák urat, s Diák ur csak azért is elmegy a kötőkére.
Pajtásai összegyülnek a Byzáncba, öltöztetik, csinositják, akár egy
menyasszonyt. Diák urnak nincs kvekkerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy
aztán ugy talál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt mondaná a szabó;
egészséggel viselje. Fekete pantallója sincs még – akad az is. Igy indul
hóditó utjára Diák ur: viszi a hiuság, meg az „eb ura fakó“. Nagy csapat
diák kiséri a városháza kapujáig, ott három diák „csak azért is“
megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza.
Diák urnak káprádzik a szeme, amikor belép a fényesen világitott
terembe. Most először lát együtt, egy bokrétában, temérdek sok szép
asszonyt, szépleányt – csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer
néhányat – messziről. Ihol, a nevetős szemü Kénosyné, a város legszebb
asszonya. Most van teljes virágzásban a halk, finom beszédü Szabadyné.
Amott tündöklik Jánossyné, oldalán a kis Nelly: egy sereg diák titkos
ideálja. Itt vannak a ragyogó fehérarcu Kovács-leányok és itt vannak
nagytiszteletü Kis uram barnapiros arcu szép leányai. Bejöttek a hodgyai
tiszteletes leányai is, a Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s
Juliska, a vidék csalogánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes
leánya is: Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhet szebbet.
Sor kerül Diák urra és sikerül megnevettetnie a diszes uri társaságot,
bár nem marad titokban Diák ur előtt, hogy egy finnyásabb izlésü
urihölgy, aki a _Fővárosi Lapok_-nak és Emilia _Családi Kör_-ének hü
olvasója, el-elfintoritotta az orrát. Nem csuda: ő ott csupa finom
történeteket olvasott, a patkós csizma pedig valóban durva matéria. Diák
ur meg van elégedve a sikerrel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az
egyik fejbe találja – kivánható-e ennél fényesebb siker?
Egy hét sem telik belé, Diák urat „sedes“ elé citálják. A „sedes“ a vén
kollegium törvényszéke. Diák ur igen rosszat sejtve lép a sedes elé. A
professzor urak komoran ülnek az asztal körül.
Nagytiszteletü Kis uram elnököl.
– Maga – maga, fiam – dacolt – dacolt.
Igy beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben kedves emlékezetü Kis
uram. Minden szóra pontot tett. Néha kettőre. Ha nagy volt a haragja,
három szóig emelkedett, aztán – pont.
– Maga – maga – maga, fiam, felolvasott. Maga – maga – botrányt okozott.
– Én?
– Maga – maga – maga.
– Mivel?
– Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról olvasott…
–?
A szédesben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek összemosolyognak.
Nyilván azon mosolyognak: hiszen patkóscsizmás diák volt valaha Kis uram
is.
– Maga, maga – szégyent hozott – a kollegiumra. Ha legalább – – nem
fejezte be. Azt akarta mondani: ha legalább finom témát választott
volna… – Ezt, ezt, – folytatta hosszabb pihenő után – megirjuk. Megirjuk
az apjának. Ajánlva küldjük. Ugy. Magát, magát, ha még egyszer – igen,
igen, egyszer, kimarad, magát – magát – fiam – kicsapjuk. Ezt – ezt –
megirjuk. Maga – maga – elmehet.
Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából.
Mint ahogy a halálraitéltnek egy röpke pillanatban végigvágtat a lelke
mindazon, ami volt, sőt bekandit a jövendőbe is: ugy vágtatott
össze-vissza az én lelkem is. E még rövid életpályának rengeteg
apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül meg s egyszerre
csak megállapodik egynél. Még csak most ébred a tudatára igazán, hogy
mely nagy méltatlanság esett meg rajta.
Igen, igen, állapitom meg, négy éve történt. A 14-ik esztendőt tapostam.
Folynak a félévi vizsgák. Minden osztály vizsgája egy egész nap.
Negyedik gimnazista vagyok. Az én vizsgám után még négy osztály vizsgája
következik. Eszerint lesz négynapos vakációm. Két napi járó föld hazáig
meg vissza. Mindössze hát két napig lehetek otthon. És ha csak egy
napig! Még mindig gyermek vagyok, anyás gyermek. Nosza, jerünk haza! Már
alkonyodik, amikor a vizsgáról kijövünk. Három erdővidéki fiu hozzám
szegődik. Az osztályfőnökkel egy szobában lakunk. Látja a
készülődésünket. Egy karéj kenyér s egy darabka szalonna az utravalónk.
Künn csikorog a hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval sem mondja az
osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt sem kérdi: jött-e valaki értünk.
Kocsin megyünk-e vagy gyalog? Sem Isten, sem ember nem törődik velünk.
Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben somfabot: igy vág neki négy
kamaszodó gyermek a havas éjszakának. Csikorog a hó a talpunk alatt,
fagyos szél kerekedik. Hónunk alá kapjuk a somfabotot, félkezünk a
zsebben, félkezünk a kebelünkön, a zeke alatt didereg. Még csak a
kápolna mellett járunk, a boldogfalvi hegy aljában, a szél már
fel-felkap egy-egy maréknyi havat, szemünk közé vágja, de mi nem
fordulunk vissza. Mi már Jókai-regényeket olvastunk, sokat, sokat; mi
már nem ismerünk lehetetlent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel,
megyünk, megyünk, hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patakfalvi
hegytetőn, övig gázolunk a hófuvásban, aztán bevergődünk az utszéli
kocsmába. Fejérharisnyás, öreg székely ember a korcsmáros. Egymagában ül
a szabad tüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikor belép
négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, garabonciás diáknak nézne, de
gyermekek vagyunk, igy hát csudálkozik, pedig a székelynek a csudálkozás
nem természete. Szó nélkül tölt négy pohár szilvóriumot, megisszuk.
Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le bátran, majd megfizeti az
Isten. Váltig maraszt éjszakára, de mi köszönjük a jóságát s megyünk
tovább. Falut falu után hagyunk el s egy lélekkel sem találkozunk. S
nagy a szerencsénk: éhes farkascsorda utunkat nem állja. Még Réka
királyné erdejében sem. A Rika-erdőn tul, a Bikás-tetőn virrad ránk a
reggel. Délre otthon vagyunk.
Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? háborog a lelkem. Senki! Senki!
S ime, most nemcsak számon kérik két órai távollétemet, keményen meg is
büntetnek. Egy patkós csizma miatt. Ha legalább – lakkcipő lett volna!
A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlöm velük az itéletet.
Szörnyü botránykozással fogadják. Aztán egyszerre csak hozzám simul egy
bársony nadrágos, szőke haju, kékszemü fiu, karját karomra ölti,
félrevon a diákseregtől s mondja:
– Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának. Jőjjön, sétáljunk ki a
rétre. Ott majd kieszelünk valamit. Elfogad?
– Itt a kezem. Barátod vagyok.
Tizenötéves, nyurga fiu, a város legszebb öreg asszonyának a fia, a
város legszebb ifju asszonyának az öccse. A neve: Sebesi Jób.
Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám az első igazi meleg
hang. A városi és falusi gyermek szive összeölelkezik.
Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik a füzfa: kart karba
öltve megyünk át a városon, ki a rétre. Idelátszik az az ut, amely
Bethlenfalva felé vezet. Arrafelé futamodtam meg tiz év előtt: hazáig
akart szaladni az apró emberke, aki néhány nappal elébb szakadt le az
édes anyai kebelről. Az az ut egészen más irányba visz, vajjon nem
volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelé vágok neki a világnak?
– Ha édesapám megkapja azt a levelet, – gondolkozom hangosan – bizonyos,
hogy azonnal szekérre ül s hazavisz – parasztnak. Az a levél megrenditi
a bennem való hitet. Ne feledd, hogy az én édesapám csak hat hétig volt
diák!
– Hát nem kapja meg azt a levelet! – tüzel Jób. – El fogom lopni!
– Jób!
Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az eleven fantáziáju gyerek.
Oly félelmetesen kész _mindenre_, hogy végre is halomra kell döntenem a
terveit – a magam tervével.
– Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám. Irok a postamesternek.
Irok Gábor bácsinak. Mindakettő meg fog érteni engem.
Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél sohasem jutott édesapám
kezébe. Isten, ugy-e, megbocsátja Gergely Ferenc postamester bácsinak,
hogy egyszer, egyetlenegyszer más kezébe juttatott egy levelet? Bocsássa
meg a professzoraimnak is, hogy ezt a kegyetlen levelet megirták… Én
hamar megbocsátottam, mert ez a levél szerezte nekem ifjukorom leghivebb
barátját, a népköltés kincseinek gyüjtésében lelkes társamat.
De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok, virág borit erdőt, mezőt,
be kell szaladnom, hegyet, völgyet, minden zugot, hová tiz esztendő édes
emléke köt. Velem tart a búcsujárásban Jób, együtt búcsuzódunk, s közben
együtt szőjjük a szivárványos terveket, rajzolgatjuk a dicsőséges, a
diadalmas jövendőt. Megmásszuk Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan
elmerengünk a méltóságosan hömpölygő Küküllőn, melynek „minden habja ha
tintalé volna“, úgy sem irhatnám le, ami a búcsuzás óráiban emlékezésem
táblájára rajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a virágba
borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vackorával annyiszor csillapitá
le a kis diák szomjuságát, néha éhségét is… Rimek csendülnek a
lelkemben, formálódik a vers, melyben elbúcsuzom tőled, vén körtefa. Ez
a vers öregkoromban vetődik papirosra, de gyanakodva mondja ez is, az
is, hogy ezt csak ifjukoromban irhattam… Valóban, akkor született, akkor
csendült meg a hangja – mért ne irnám ide?
Elszállott az idő fölöttem,
Vén körtefa, búcsuzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled, öreg barátom.
Legjobb barátom!
Mi titka volt ifju szivemnek,
Te reád biztam, rejtve benned.
Fészkelni rád hiába járnak,
Nem mondtad el szarkamadárnak –
Csacska madárnak.
Könyem ha omlott, letörülted,
Fájdalmaim elszenderültek;
S csak rám hajolt virágos ágad,
Eltüntek mind a bünös vágyak – –
A bünös vágyak.
Istent dicsérni hozzád jártam.
Legszebb müvét benned csudáltam.
Hol az ember, aki tenálad,
Vén körtefa, szebbet formálhat?!
Nincs szebb tenálad!
Isten veled, ütött az óra,
Hajolj reám még búcsuzóra!
S amivel Isten úgy megáldott:
Még egyszer hullasd rám virágod.
Fehér virágod.
*
És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőboritotta hegy, melynek tetején
a szerelmes Csicser vára állt; a kápolna, ahová plántálta ifju
képzeletünk e bús dalt:
Csendes völgy ölében kit fed
E sötét kápolna itt?
Mért szemed kisirva, lányka,
Mért oly búsak arcaid?
Igen-igen érzelgős dal, de igy irásközben ugy melegiti öreg szivemet.
Búcsuzom a vén kollégium nagy kertjétől, mely mellett szük mederbe
szoritva rohan el a Küküllő. Hogy megszépül nagytiszteletü Mogyorósi
Szőke József verse, amely munkára buzdit, mondván: Nem kell dolgot nem
akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi a verset a kert: minden
virágában egy erős magyar lelkü ember szive illatozik.
Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés.
Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem látom. Budvárát sem, a
Csicsert sem. A kápolnát sem. A Küküllőt sem. Azt a szép kertet sem. Azt
a várost sem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a gyermeki képzelet, s
most, hogy soha többet nem láthatom – ismét tündérvárossá varázsolódik.
*
Kilenc diák ül a teritett asztal körül s egy fiatal tanár. Hetven
gyermek indult el tiz év előtt, s ebből a kilenc diákból is az
indulásnál csak öt volt jelen. Hová széledt, hová tünt el a többi? Ki
tudna számot adni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész világ. Fenékig
élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot. Aztán éjfél felé nagy
virágos kedvvel felkerekedünk, csatangolunk az uccán – és egyszerre
megállunk egy kis kapu előtt. A mélyen fekvő házból felém vigyorog a
piros lámpa, kezem már a kis kapu kilincsén, de hirtelen lehanyatlik
róla. A diákok kacagva löknek félre, betódulnak a kis kapun, én meg
félresompolygok észrevétlen.
Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tiz év előtt ebben
aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Itt mesélt édesapámnak egy öreg
csizmadiamester az ő Angliában tanuló fiáról. Hová lett ez az öreg
ember? Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe ennek a háznak,
melynek födele alatt született a _Nemzeti nevelés_ irója?
Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nem szabad!
– – – – – – – – – – –
…Ennekelőtte tiz esztendővel egy szüz-tiszta gyermek szakadt le az
édesanyai kebelről. Azon szüz-tisztán lépi át holnap a szülei ház
küszöbét.
– Csókoljon meg, édesanyám!