ébreszteni a szerencsétlen asszonyban – ő hihetőkép –
– És ez mi? – vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsövű puskát
emelt fel – e fegyvert férjem mindig magával hordá. Fogja kend – tevé
hozzá – s tartsa meg emlékül.
– Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom, – mondá a gulyás.
– S most Isten áldja meg jó szándékáért, – folytatá Violáné – ha tovább
jőne velem, kend is bajba keveredhetnék; Peti elkisér Szt.-Vilmosra,
bizonyosan oda hurczolták férjemet.
S ezzel a barátok elváltak. A gulyás, szomorú gondolatokba elmerülve,
lovaihoz, s miután azokat előbbi helyükön találá, tanyájához vevé útját.
A zsivány felesége Petivel Szt.-Vilmos felé sietett.
Itt a zaj, melyet az üldözőknek kiindulása s még inkább győzelmes
visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyúzó s Macskaházy a
nemesek hadnagya házába aludni mentek. A falusi lakosok, kik az
ostromban részt vettek, részint házaikban pihentek, részint a kocsmában
felejték a veszélyeket, melyeken keresztülmentek. Maga Viola, kit a
faluháza nyitott szinében kötöttek ki s két hajdú és ép annyi paraszt
strázsált, fáradtan álomba szenderült. Midőn a szerencsétlen az erdőn
keresztül Szt.-Vilmos felé hurczoltatván, elfogatása óta először magához
jött s körültekintve a szurokszövétnek bizonytalan világánál, melylyel a
pandurok egyike a sereget vezeté, reménytelen helyzetét látta, s a
történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi irásai jutottak
eszébe. Mikor az égő kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira
elvakítva volt, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki
által ragadtattak el, s többször kérdezé azokat, kik őt felváltva hordák
– mert a főbiró, midőn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain
menjen – nem tudnak-e semmit felőlök. A kérdezettek vagy épen nem, vagy
tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki, a többieknél beszédesebb, elmondá,
hogy azon pillanatban, mikor a kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak
a főbiró és Macskaházy álltak, s hogy egyik közülök valamit ki is
rántott kezéből; mi volt azonban, azt nem mondhatná.
Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással
felhagyott, s panasz nélkül tűre minden kinzást, melyet a hosszú
küzdelem által felbőszültektől tűrni kényteleníttetett. Miután
Szt.-Vilmosra értek, Viola többször kérdé Nyúzót – ki a szinben állva,
poroszlóinak megparancsolá, hogy kössék meg jó erősen, ha feltöri is
kezeit, csak el ne szökjék, – nála vannak-e irásai? A válasz azonban
csak káromkodásokban állt s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem
tudja, mily irásokról szól s más ehhez hasonlókban, mikből Viola
láthatá, hogy Tengelyi irományainak átvétele Nyúzó által el fog
tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy kezébe kerültek, ki annyi ideig
törekedvén, hogy birtokukhoz jusson, ez irományokat tulajdonosuknak
visszaadni bizonyosan nem fogja.
– Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? – szóla végre
magában, midőn Nyúzó a többiekkel távozván, ő őreivel egyedül maradt; s
míg azok nehéz léptekkel fel s alá jártak, fáradtan a földre veté magát.
– Miért nem maradtam a kunyhóban? miért nem lőttem inkább főbe magamat,
mint Rácz tevé? Ők most nyugszanak, rám ocsmány halál vár; és hasztalan!
Tengelyinek irásait még sem menthettem meg. Engem Isten elátkozott mikor
születtem!… Nem akartam-e a becsület ösvényére visszatérni százszor? s
midőn ehhez minden út előttem zárva volt, nem akartam-e legalább azon
egy jó tettet, melyet valaha embertől tapasztaltam, meghálálni? s mit
használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek!
Haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha úgy kell. Az ember nem
diadalmaskodhatik végzetén. – E gondolatok Viola lelkének visszaadták
nyugalmát. Szomorú vala e nyugalom, minő azé, ki látva, hogy végzetének
ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül
átengedi magát a szükségnek, mely ellen küzdenie többé nem lehet, de
nyugalom mégis; s a rab, álomba mélyedve, egy időre elfelejté szörnyű
helyzetét.
Igy találá Violát Peti, ki társát a falun kívül hagyva, a faluházához
csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a főbiró szigorú
parancsa szerint a rabbal beszélni még őreinek sem vala szabad; azonban
a kapu mellett őrt álló hajdútól, kinek azt beszélé, hogy épen most jött
ki Porvárról, megtudta, hogy Viola Kislakra fog vezettetni, hol a
statarium összeül, s hogy az öreg Kislaky úrhoz – ki e járásban
statarialis elnök – már lovas katona küldetett. E hírrel a czigány,
miután még egy szomorú tekintetet vetett a szin felé, mely alatt Viola
bundájába takarva a földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.
– Láttad őt? – szólt az asszony, elébe sietve, midőn a czigányt
közeledni látá.
– Láttam, a faluházánál van.
– Benn a faluházában? – kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim
talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamely gonosztevő
födél alá jön, azaz rendes tömlöczbe, a dolog statarialis eset lenni
megszünt.
– Benn – válaszolt Peti felakadva – nem épen benn a házban, de a szin
alatt.
– Kikötve? – kiáltott Violáné kezeit összecsapva. – Istenem, az éj mily
hideg, – tevé hozzá, most először észrevéve, hogy fázik – s ő kikötve,
ott szabad ég alatt.
– Nem szabad ég alatt, – mondá a czigány vigasztalólag – a szin födve
van.
– Van-e bundája? – kérdé a nő, félig levéve magáét – különben ezt
vihetnéd neki.
– Hogyne volna! – válaszolt Peti – jó nagy bundával takarva láttam.
Alszik.
– Alszik! – szóla Violáné megfogva a czigány kezét – úgy-e s az emberek
látják, hogy alszik? nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?
– Már miért hinnék?
– És mit mondanak az emberek ehhez? nem látják-e, hogy férjem ártatlan?
Ki hallotta valaha, hogy gonosztevő aludhatnék? No mondd, beszéld el
Peti, mit mondanak az emberek ehhez?
Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán
fel fogják menteni. – Mihelyt virradni kezd, – tevé hozzá, – Violát
elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz;
Szent-Vilmoson nem eresztenek hozzá senkit.
– Tudom, tudom – szólt Violáné elfojtott hangon, – Kislakon statarium
lesz s fel fogják akasztani. Mit gondolnak ők vele, hogy ártatlan, s
lelkiismerete oly nyugodt, hogy kemény földön jobban alszik, mint ők
ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk, – folytatá elindulva s
Petit kezénél fogva, – jerünk Kislakra, hamar, látnom kell őt.
– Szegény asszony, hogy birnál te Kislakig menni?
Én? – válaszolt Zsuzsi – ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak
hasznát venni úgy is, minek kiméljem.
Szerencsére Petinek Szt.-Vilmoson ismerőse vala, egy kovács pajtása, ki,
mint czigány, a falun kívül lakott, s két kerekű taligán, befogva a
rossz gebét, mely viskóján s a kovács-szerszámon kívül egyedüli
tulajdonát képezé, Violánét Kislak felé fuvarozá, míg Peti maga, hogy
Tengelyinek hírt vigyen s Viola gyermekeit az asszony kívánata szerint
magával hozza, Tiszarét felé vette útját.
[Illustration: Petinek kovács pajtása Violánét Kislak felé fuvarozá.]
KÉPJEGYZÉK.
1. Eötvös József báró arczképe II
2. A barátok majdnem félóra óta ültek egymás mellett 9
3. – Az, mit ön mond, engem kétségbeejt 71
4. Ne szomorkodjál, pajtás, – szóla a csendet félbeszakítva Peti 89
5. Tengelyi hozzám jött s kért, kiméljem meg a bárót látogatásaimtól
111
6. Etelka Vilmával beszélgetve a második szobában ültek 167
7. A beszélgetők egyikében az üveges zsidót ismerjük meg 218
8. Vilma, – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány kezét 239
9. Csak az öreg Liptákné szakítá félbe az ünnepélyes csendet 272
10. Petinek Kovács pajtása Violánét Kislak felé fuvarozá 371
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
12 |létezlk |létezik
46 |hamarjábán |hamarjában
88 |tűzhoz terült |tűzhöz terült
218 |látta, mikot |látta, mikor
270 |főbí ó |főbíró
283 |hoÁályos |homályos
290 |pillannál tovább tarhtatott |pillanatnál tovább tarthatott
300 |kaszontalan |haszontalan
305 |Tengelyi-családnmk |Tengelyi-családnak
310 |Zsuzssi |Zsuzsi
320 |országának; |országának)
322 |vilíágítás |világítás
323 |télig kiürített |félig kiürített
328 |iylenkor |ilyenkor
329 |Núyzónak |Nyúzónak
329 |gész úton |egész úton
330 |legjobbban |legjobban
336 |poesogva |pocsogva]