ezen érzeményt a komolyság, vagy hogy úgy mondjam, ünnepélyesség, mely e
férfiú magaviseletét legszorosabb házi körében is jellemzé s mely által,
ha társasága kellemetlenné vált is, a falusi jegyző azon megvető
barátság kitöréseitől őrizteték meg, melyekkel leereszkedés neve alatt
sok becsületes ember felsőbbek által annyira kínoztatik. Felsőbbekkel,
kik által a megyei nemességre gyakorlott befolyása végett
fölkerestetett, senki az udvariasság szabályait szigorúbban meg nem
tartá, de senki hidegebb közönyösséggel nem viszonozhatá barátságukat. –
Felsőbbjeink – így szóla többször – minket alsóbbakat csak annyiban
becsülnek, mennyiben hasznunkat vehetik, mi őket, csak a mennyiben tőlük
félünk; én nekik használni nem akarok, félni nincs okom, miért fogadjam
hát, vagy keressem barátságukat? – Hogy Tengelyinek ezen tulajdona neki
barátokat nem szerzett, azt olvasóim könnyen átláthatják. A felsőbb
osztályok, midőn az alsóbbak legaljasabb hibáit magokévá teszik, eléggé
leereszkednek; ki vehetné nekik rossz néven, hogy legalább tulajdon
hibáikat, minő a büszkeség, másokban tűrni nem akarják. De falusi
jegyzőnél, ki befolyása által, melyet a nemességre gyakorol, hivatalában
biztosnak érzi magát s a kis házat, melyben lakik, mint nemesi tulajdont
birja, én függetlenebb teremtést nem ismerek. Így hősöm nyugodt lélekkel
nézheté mindazon neheztelést, mely az alispántól az utolsó esküdtig
majdnem minden kebelben ellene forraltatott. Tengelyi egyike vala
azoknak, kik – mint mondani szokta – Cæsaroknak vagy falusi jegyzőknek
születtek; azaz, ha véletlenül Cæsarokká nem lettek, a jegyzőségnél
magasabbra emelkedni nem tudnak s ő rég nem vágyódott más után, mint a
mivel birt, – meggyőződésből, mint maga mondá, vagy kénytelenségből,
mint ellenei hirdeték, én nem mondhatom; de józanul mindenesetre, mert
azon út, melyen magasra haladhatunk, nem olyan, hogy az által, ki azt
meghajlott fővel keresni nem akarja, föltaláltathatnék. De valamint
Tengelyinek ezen hibái vagy jó tulajdonai (nem tudom minek nevezzem s
olvasóimra bízom e fölötte kétséges tárgy elhatározását, mely bizonyosan
a szerint fog történni, a mint az alispánhoz vagy falusi jegyzőhöz
állnak közelebb) őt előljárói előtt gyülöletessé tevék: úgy nem vala
talán az egész ország jegyzői közt egy sem, ki azon nép között, melynek
ügyei rá bizattak, annyi népszerűséggel birna, mint ő. Voltak itt is,
kik elveinek túlvitt szigorúságát rossz néven vevék s azon fellengző
igazságszeretetet, melylyel minden jó ügyet személytekintet nélkül
pártola, sokallák. De végre Tiszaréten s tíz mérföldre a környékben nem
volt talán ember, ki Tengelyiről el nem mondaná, hogy becsületes ember;
s ez legbizonyosabb jele annak, hogy csakugyan az volt, mert valamint
nagy körökben semmi sem csalódik többször, mint a közvélemény, úgy egy
falu szűk korlátai közé szorítva biztosan építhetünk reá. A szinhely
nagyságával nőnek a csalódások, kis szinpadon csak azon hibák nem
vétetnek észre, melyek nem léteznek.
Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott, Vándory
Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a Török-dombon először láták. S e
barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé.
Vándory s Tengelyi egyébiránt a legkülönbözőbb emberek valának, a kiket
csak elképzelhetünk s ép ez vala talán oka változhatatlan barátságuknak.
Ugyanazon tulajdonokat, melyeket magunk birunk, csak egyszer, azaz
önmagunkban szoktuk szeretni. E két barát hajlamai s tulajdonságai
kiegészíték egymást. Mintegy azért látszának egymás mellé állítva, hogy
bennök mindent, mi emberi kebelt nemesíthet, egymás mellett találjunk.
Tengelyi szigorúsága után, melylyel az emberekről szólt, Vándory derült
életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit talált,
mit szeretnie lehessen, jóltevő vigasztalásként hatott reád.
Ötven éves koráig mindenki vagy kibékült, vagy megboszankodott a
sokaságra; s ha oly férfinál, ki, mint Tengelyi, többször szorult
barátaira, ez utóbbi történt, nincs mit bámulni s nincs mit neheztelni,
főkép ha e szigorúság csak az elméletben létezik s így volt ez
Tengelyinél. Ki őt beszélni hallva, azon ingerültséget, melylyel minden
gonoszról szólt, összehasonlítá tetteivel, meggyőződhetett, hogy
irgalmasabb férfi széles e világon nem volt annál, ki önmagát minden
gonosz kérlelhetlen üldözőjének hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim
következetlenséggel e férfiút, főkép a fiatalabbak ne, kik éltökből még
csak föltételeiket ismerve, nem tudják, mennyi erényeket vesztünk az
életben, mihelyt gyakorlásukra alkalmunk jutott. Ezer ember közt alig
van egy, ki nem épen azon tulajdonokról szólna legtöbbet s
legszivesebben, melyeket nem bir s nem ép azon dolgokra nézve szerezte
volna a legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy ily
elvekre szüksége van. Gyávák bátorságról, rossz birák
részrehajlatlanságról, önzők a hazáról szólnak legszivesebben; miért ne
tárhatna ki jámbor jegyzőm is néha szigorú elveket? Nyugodtan eltűrjük
az alávalóságot, szenvedjük, sőt néha kedveljük a legocsmányabb
erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk, miért ne volnánk
engedékenyek az erény kis hibái iránt? Ha tetsző formába nem öntetett
is, azért senki sem taszítja el magától az aranyat s nem panaszkodik
senki, hogy terhes elhordani vállain.
Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta, melyet mint lelkész
Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le, nyugodt
egyenlőségben folytak napjai. Multjáról mást nem tudunk, minthogy
Heidelbergben tanult s hogy ott, noha majdnem tíz évvel idősebb s
theologus, mégis egyedül Tengelyivel társalkodott. Családjáról s
gyermekkoráról soha nem beszélt. Azon, hogy magyar, senki sem
kételkedett, ki őt szólni hallá s ki Tiszarétre jövén, az agg lelkészt
ott látta hivei között, apának hinné gyermekei körében, annyi tisztelet
környezi a jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arczain mindenkinek
elébe. Maga a Réty-család osztozott e köztiszteletben s talán nem volt
ember, ki ez oly büszke házban annyi tekintélylyel birt, mint Tiszarét
szerény lelkésze.
Ez az, mit hőseim mult életéről mondani szükségesnek tarték. Ha
hosszasabb voltam s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg, hogy
nem éltem azon irói jogommal, mely szerint őt hosszú előszóval
vendégelhettem volna meg s ne tegye azért félre könyvemet. Regényem csak
az élet képe akar lenni s az nem lehet mindig mulatságos.
Már a nap lealkonyodott s csak még néhány piros felleg jelölé a helyet,
hol az eltünt, midőn a barátok a faluhoz értek s Vándory jó éjtszakát
kívánva, Jónástól elvált.
Hősünk magánosan s meglehet, mert a törvénykezési jelenet, melynek a
Török-dombon tanuja volt, érzelmeit sérté, vagy talán mert multjára
gondolt, komorabban, mint máskor, tért házába. De midőn a kapunál Vilmát
látá, ki vigan elébe lépett s midőn kebléhez szorítá a nyájas gyermeket,
a gond, mely homlokát ránczokba voná, eltünt s csak boldogságának érzete
tölté el szivét.
Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá:
– Előbb még egy kis kérésem van – szóla mosolyogva, – míg nem igéred,
hogy teljesítni fogod, nem eresztlek be.
– S mi volna az? – kérdé Jónás jókedvűen simogatva leánya arczát.
– Hogy meg nem haragszol – felelé Vilma kérőleg.
– Én – s ugyan miért?
– Tudtod nélkül tettünk valamit.
– Ha csak az, hogy meg nem haragszom – szóla Tengelyi nevetve, – azt
megigérem.
– És hogy helybe fogod hagyni.
– Ez más kérdés, de ha te tevéd – folytatá mosolyogva, – legyen
megigérve ez is.
S apa és leány bementek a házba, boldogan s meg kell vallani, jegyzőnk
részéről nem minden kiváncsiság nélkül.
III.
Tiszarét helységében, hová a jegyzővel s lelkészszel mi is visszatérünk,
azalatt csend és béke uralkodik. Egyes munkások, kik a mezőről haza
térve, kaszával vállaikon házaik felé ballagnak, itt-ott pár csevegő
szomszéd a kapuk előtt, vagy egy gyermekcsoport az utcza közepén, porban
játszva, ez minden, mit észrevehetünk s mi felett az estharang elzengi
dalát, lassú kongásokban, mintha fáradva volna ő is s félig szunnyadozva
mondaná el esti imádságát. Maga a korcsma, hol máskor vigan folyt a
táncz s Iczik zsidó jó áron, de hitelbe, még nem termett gabonáért méré
borát, ma üresen állt; s ha a csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek
cseh kertészét s Ákos vadászát látjuk, kik, mint Izráel a pusztában
Egyiptom hústálaira, híg italok mellett hazájok jobb sörére emlékeznek.
Ugyanazon csendet találjuk az uraság udvarában is, mely köztudomás
szerint hazánkban a korcsma után a legzajosabb hely. Az úrfi, mint
tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment. Az alispán a főügyészszel s
jegyzővel szobájába zárkózott s kétségen kívül igen fontos tárgyakról
beszélgetne, ha a közelgő est homálya s talán maga a beszédnek fárasztó
fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins vagy nagyságos
alispánné pedig, ki mint csattogány a berket, e házat máskor mindig
eltölti szavával s e kedves madártól talán csak abban különbözik, hogy
szava hangosabbá s szüntelenebbé lett, mennyivel inkább előhaladott élte
nyarában, a kertben sétál. Kövessük őt.
A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az egész vidéknek.
Remeteház, szilvaaszaló, templom formára épült galambház, halastó s
hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb., – mert ki mondhatná el
egyszerre a Rétyek képzelet- s szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek
a szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata, nem szünő meglepésben
tarták. Mindezeket bámulni lehet, leirni nem. A kertnek legtávolabb
részét mintegy húsz holdas erdő foglalá el, melyet a teins alispán úr
már rég kivágatott volna, ha a főispán – ki megszállva Rétyéknél, ez
erdőt dicséré leginkább – a tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem
menti meg urok kertészi izlésétől. A magas nyárfák messzeterjedő ágai s
alattok a bokroknak egymásba font zöldje valóságos vadont képezének,
hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a tizennyolcz tálas ebéd után
visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak, nyugodtnak érezhetéd
magad. Ez erdőben csak egy út volt, mely számtalan tekervényekben rajta
keresztül vagy inkább körülvezetett s ez az, melyen most Rétyné ő
nagyságát leghivebb szolgájával, Macskaházy ügyvéd úrral, a legfontosabb
beszélgetésben találjuk.
Októberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már, mint olvasóim talán
emlékezni fognak, e mellett még erdőben járunk, hol nappal is minden
homályosabb s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha
személyeink részletes leirásába nem ereszkedem, mit én, főkép Rétyné ő
nagyságára nézve, úgy is nem szivesen tennék. Ha azonban nappal volna,
olvasóim láthatnák, hogy Rétyné negyven és ötven között, azaz azon
korban áll, melyet negyvenen túllévő emberek a férfikor legszebb
idejének tartanak s mely e szerint ily férfias asszonynál is talán a
legszebbnek nevezhető. Termete magas s mint egyéb birtoka, szépen
arrondirozott. Haja – de ehhez mindaddig, míg olvasóim őt főkötő nélkül
nem látják, mi alig fog történni, jóformán közünk sincs – az erős
szemöldek s gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetőkép fekete. Arcza
csupa nagyságos méltóság, néha s pedig elég csudálatosan, harmincz hónap
után visszatérő s hat hónapig tartó időszakokban, midőn a tisztujítás
közeledik, szerfölött nyájas és leereszkedő; egyébkor fölséges
büszkeségű, mit két hatalmas szemölcs még inkább nevel; egyike felső
ajkának jobbik oldalán, mely arczának, még ha mosolyog is, megvető
kifejezést ád, másika álla fölött. Királynőnek gondolnád, ha a megyei
hajdú, ki mellette áll, nem intene, hogy alispánnéval szólsz. Rétyné
dáma volt a szó legszorosabb értelmében. Háztartása pompás, ebédei soha
két óránál nem rövidebbek, udvara telve apró marhával s vendégekkel,
melyeknek előkelőbbjei a legpontosabb szolgálatot találják. Ha beszélni
hallod, valamely gazdag forrásnál képzelheted magadat, mely nem szünő
futásban minden tárgyakon elárad. Szava hatalmas és csengő, hogy Jerikó
falai rengenének s az egész háznép elhalványul hallatára. Az, a mit
mond, bámulásra gerjeszt minden elfogulatlant, nemcsak mert majdnem
szóról-szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott s ezen házassági
egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó, hanem főkép azon mély
juridicus tudomány által, melyet napjainkban már magyar asszonyoknál is
csak ritkán találhatni s mely az asszonynak oly különös bájt s kellemet
ad. Nem vala ügyvéd széles e hazában, ki törvényes tárgyakról
szivesebben s többet szólott volna, mint Rétyné s annyi tudománynyal s
mélységgel, hogy Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb
replikáit egészen ő nagysága tanácsa szerint készíté.
Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdőben sétálva találunk,
mintegy ötven s hatvan év között lehet; alacsony, száraz férfiúcska, kit
inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott meg. Halvány arcz,
hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgető szem, melylyel csak néha s
mintegy véletlenül találkozol, de mely szuró tekintetét azonnal elvonja,
mihelyt észrevétetett s kopaszság által nagyított homloka, melyet néhány
ritka ősz fürt környeze, oly egészet képezének, mely előtt minden ember
– a Réty-családot természetesen kivéve – rosszul érzé magát. E családnak
hivebb embere nem volt. Közel harmincz évet töltött a háznál s annyi jó
és rossz napokban részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált s
érdekeit talán állhatatosabban védé, mint a család maga. Csupa
haszonvágyból, mint ellenei hivék, valódi hajlandóságból, mint Réty
gondolá s ki tudja, némi tekintetben talán igaza volt mind ennek, mind
amazoknak. Az ember oly csudálatos vegyüléke a jó és rossz
tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló czél után fáradhatna
a nélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint ritka
az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne előbb-utóbb egy kis haszonvágy,
hiúság, vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy
Macskaházynak is előbb csak szinlelt ragaszkodása utóbb valódi
érzeménynyé változott, de nem engem illet ítélni az ember fölött.
Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hű ügyvéde közt létezett, úgy
látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel s látszó
fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy lépéssel
hátrább s a szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát;
csak néha egy-egy engesztelő szót szőve felingerült beszédei közé, de a
mint látszék, kevés sikerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét ily
félbeszakasztásoknál, mondva, hogy beszélni könnyű s hogy jól tudja úgy
is, miként Macskaházy senkit sem enged szóhoz jutni, de hogy a valódi
hűség csak tettek által bizonyulhat be s több efféléket.
– S én nyiltan megmondom önnek – mondá végre Rétyné, ki a szüntelen
beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt s szemeit a kis ügyvédre
szegezve napernyőjével a földet üté, – az, mit ön mond, engem
kétségbeejt.
– De mikor mondom nagysádnak – viszonzá Macskaházy, ki mint látszék
hasonlókép kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból, – hogy
erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül – –
– Oh tudjuk, – szakítá félbe az alispánné, – hogy ön kétségbe esni nem
fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk, vagy az egész
világ előtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad s ki tudja talán – –
Macskaházy sértve érezé magát s miután türelme elfogyott, véletlenül
azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly fölötte jól
használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló szenvedélylyel
léphetünk föl sikerrel. A harag, melylyel most szólt, sokkal inkább
hatott Rétyné kitöréseire, mintha a világ minden philosophjainak
okoskodásaival lép föl ellenök. – S hát ez a köszönet, – szólt a kis
ügyvéd nemes haragjában, – ez a hála, melyet harmincz éves
szolgálatimért érdemeltem? A család disze s becsülete fentartásáért én,
Macskaházy Ádám, fejemet koczkáztattam s köszönetül gyanusítást találok.
[Illustration: – Az, mit ön mond, engem kétségbeejt.]
– Ne vegye fel úgy ön – szóla közbe engesztelőleg Rétyné, ki észrevevé,
hogy kissé túlment hevében s hogy Macskaházy nem férje, kitől válóper
nélkül nem lehet megválni, – lám én asszony vagyok és szerencsétlen
viszonyaim – és –
– Asszony, asszony! az mind szép és jó, – szóla amaz, ki észrevevé, hogy
a csata rá nézve kedvezőleg fordul, – én ismerem nagysádat, nagysád nem
oly asszony, mint a többiek. A mit szól, azt replicába tehetni. Látom
jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak, – ügyvéd, ki a család
bizodalmát elvesztette –
– De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? – szakítá félbe kérőleg
a nő, – mi csak önben bizunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük? Azonkívül
– tevé hozzá a már ellentállhatlanná vált alispánné – ismeri
igéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jőnek, elmegyünk a
káptalanhoz s az inscriptió, melyet maga kívánt, kezében lesz.
– A mi az inscriptiót illeti, – dörmögé Macskaházy szelidebb hangon, –
Isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám, ha méltóságtok hű
szolgálatimért, ob fidelia servitia, – felőlem gondoskodnak, én éltem
végeig meg fogom hálálni – de – –
– Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inscriptió szép s
habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak tesz, mégis
szép osztályrész.
– Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz akadály gördülne
is elémbe, – szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.
– S valóban azt gondolja, kedves barátom? – sóhajtá az alispánné, – én
kételkedem.
– S miért? Mert az első próbatét nem sikerült? Gyermekség! Minden jól s
helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem
kedvezett. Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki,
hogy ne csak az irásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb
valamit érő dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog
közönséges lopásnak látszassék s reánk semmi gyanú ne háromoljon. Ez
volt oka, hogy az egész nem sült el. A szerencsétlen tolvaj csak néhány
garast találva az asztalfiókban, több pénzt keresett. Az alatt a
tiszteletes visszajött s lármát ütött, még mielőtt Czifra az irásokhoz
juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki s így illant el – Vándory nem
véteté űzőbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy statarium alá kerülne;
s így látni, hogy néha a philanthropiának is vannak hasznai. – Az iratok
most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy
vasládában az ajtó mellett, hol a jegyző a maga s a község irományait
tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sőt még
szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgy is Tengelyivel van még
egy kis számolásom.
– Remegek – szóla az alispánné, – a jegyző háza teli van emberekkel,
hátha a tolvajt megfogják.
– Fölakasztatjuk – szóla közönyösen Macskaházy – hisz statariumunk van.
– És ha az egészet megvallja?
– Nem fogja megvallani. Azt igérjük neki, hogy ha hallgat, bántása nem
lesz; ha pedig – tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgő hangon – mégis vallani
akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelőtte vallhatna.
– Oh ha tudná ön, – szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgő hangon, –
mennyit küzdék, míg e lépésre határozám magam, mennyit szenvedek még
most is, ha arra gondolok, hogy – – –. De ki tehet róla? nevem
becsülete, gyermekeim java, – minden, mi az életben kedves s neki becset
ád, kényszerítnek –
– Mit nem tesz az anya gyermekeiért – viszonzá meghatva Macskaházy,
midőn szemeit törlé, a sötétségben könyekre nem levén szüksége, – mily
szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ,
leborulna előtte.
– Isten mentsen – szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné, ki
egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hizelgéseit s örült, midőn hallá,
hogy egy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak nevezne,
nemes feláldozásnak tekinthető, – Isten mentsen, hogy e tettről kivülünk
más valaki tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki tudja, nem mondaná-e
– – – S itt az alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy
arcza pirulni kezd.
– Ugyan miért kínozza magát nagysád? – szóla közbe Macskaházy,
földesasszonya zavarodását észrevéve, – mi rossz van az egészben, a mit
teszünk? Egy kis irományelsikkasztás, – oly dolog, mely naponként
történik, – s mely Magyarországban oly közönséges, hogy legfelebb az
által, ki magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta
nagysád, hogy egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem
harmincz éven át vastagra nőtt perek, minden irományokkal együtt, s mi
lett belőle? Keresték s végre, ha lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt
senki felőle. Hát még ez esetben? Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy
fassiókat, vagy donatiót? Isten ments! közönséges magánleveleket,
melyeket nagy részben maga a nagyságos úr irt s melyeket épen mert
családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A dolog maga
egészen ártatlan, legfelebb módja ellen lehetnének kifogások.
– Igen, igen, de a mód, – sóhajta az alispánné – háztörés, rablás, mit
tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.
– Igen, háztörés, rablás, – szóla nyugodtan a tudományos jurista, –
mennyiben az egész a tett elkövetőjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha
valaki más embernek, kit épen szentnek senki sem mond, de ki most
büntető per alatt nem áll, s ki mellett e szerint a «jus connatum bonae
existimationis» szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes Vándory
hálószobájában nagy diófaszekrény áll, melynek felső fiókja jobb
oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal összekötött iratcsomó van, melyet
ő – t. i. a szóló – annyira szeretne látni, kiváncsiságból vagy
tudományos czélokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki elhozza,
száz forintot adna, kérdem, van-e ebben valami vétkes vagy épen
büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek tovább: ha
ugyanazon ember, például mondjuk A., a másiknak, B-nek, még azonfelül
azt beszéli, hogy a tiszteletes úr szombaton estve az udvarban vacsorál,
s hogy mivel kertfelőli ajtaját bezárni nem szokta, félni lehet, hogy
egyszer valaki estve a kertfalon át minden akadály nélkül házába mehet,
azután háló szobájába s így a szekrényhez, melynek felső fiókja jobb
oldalán fekszenek az iratok, ismétlem, ha valaki mindezt csak úgy
beszélgetés között elmondja – van-e ebben valami vétkesebb az első
beszélgetésnél? S ha később ezen egyed B., ki mellett a jus bonae
existimationis szólt, betör s az iratcsomót kezembe adja: én törtem be,
én raboltam a tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani
merészlené? A mit igértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem,
mert természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek
kötelessége, a többihez közöm nincs.
– Igaz, igaz, – sóhajta Rétyné, ki lelkiismeretét ez okok által teljesen
megnyugtatva érezé, – de a világ nem így okoskodik!
– A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utolsó ítéletig, s ez
kétségen kívül az első leend, mely általánosan elfogadtatik, – szóla
komolyan Macskaházy, ki mint jó reformált, theologiával szivesen
fűszerezé beszélgetéseit. – Az úgynevezett erényes embereknek egyik
mesterségök az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. Ne féljen
nagysád, erről a közönség beszélni nem fog.
– Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném, – viszonzá Rétyné, –
de most Tengelyinél a falu házában, hol annyi ember jár-kel, hol éjjel
őr áll, kételkedem.
– Azt bizza nagysád reám; az iratok a vasládában vannak, ez elég; a
vasládának csak két kulcsa van, s mennyi lakatos e világon! – – Itt
Macskaházy gondolatfolyamát Ákos vizslája szakítá félbe, ki urát
megelőzve, Rétynéhez szaladt, s hizelkedve ugrándozék körülte.
– A vadászok hazajöttek – szóla Rétyné, – menjünk. – Már indulni
akartak, midőn a vizsla egyszerre a sürűnek fordulva, ugatni kezd. Az
ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a kutya ugatva a bokrok közé
szalad, s észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül tör. Végre a
vizsla fölsikolt s jajgatva sántán tér vissza az előbbiekhez, ép midőn
Ákos Etelka testvérével hozzájuk lép.
– Mi a baj? – kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki azalatt hiv
ügyvédével együtt néma rémülésben állt.
– Nem hallottál semmit? – kérdé remegő hangon emez.
– Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.
– Nem, nem, tekintetes uram – viszonzá Macskaházy, még mindig arra
szögezve szemeit, hol a zaj eltünt, – fejemet teszem rá, hogy ember.
– Meglehet, szegény ficzkó a faluból, – szólt Ákos, vizsláját simogatva,
– ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni
akarta az alkalmat, s az egész idő alatt, melyet rejtekében töltött,
hihetőkép ép úgy remegett, mint most barátom uram. Ej, be merész ember
ön; a franczia közmondás szerint a bátor csak a veszély után ijed meg, s
ezt soha sem láttam oly mértékben, mint most.
– Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy
hallgatódzzék, – szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját
taszítva, vigyázatra figyelmezteté.
– Nem hiszem – szóla Etelka nevetve. – Macskaházy igen mulatságos úri
ember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja,
októberben ide a hüvösbe álljon.
– Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti, – válaszolt az ügyvéd,
kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért, – ő nagyságával fontos
dolgokról, pereinkről szóltunk.