A kik rettenetes Mársnak ölő szava
Dörgésére aczél szívvel enyelgenek
A poklok kirohant durva cselédivel;
Egymásért nemesűl ontani véreket
Készek, s bár a halál érczfoga csattog is,
Torkából kiveszik néha barátjokat,
Áttörvén az ezerféle veszélyeken:
A sok bajba kerűlt kis nyereség felett,
Gyakran a ki kiért halni akar vala
Azt önnön maga kész vágni ezer felé.
Visszás gerjedelem! hol veheted magad
Egy szívhártya alatt? Ugy van az! ugy van az
Óh önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,
Felrijjadsz csakugyan, s a ki felugrata
Fusson színed elől, mert te megökleled.
Óh mit nem követett már ez az átkozott
Bűnnek mételye el? hány birodalmakat
Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való
Roppant városokat ronta s emészte meg!
Sőt míg érte siket lantomat izgatom,
Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.
E mindent tehető durva tyrannuson
Már sok móddal akart sok nyomorúlt erő
Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk
Inkább, mint hogy ezek fegyvere törje meg.
Sok bal vélekedés lomha barátjai
Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé
Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg
Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,
S oly megrészegedett szívet ajánlanak,
Melly a jót s gyönyörűt futva kerűlje el,
S a rúton s keserűn kapva röhögje ki
A vídám örömöt, s a nevető reményt. –
A nyelv is sok ezer kárt s bajokat szerez,
Légyek néma tehát? – Vagy hogy az értelem
Sok kétségre vezet: légyek azért buta?
Óh nem, mert ezeket, s minden egyéb nemes
Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek
Éltünknek meredek vagy köves útjait
Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig
Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.
Így, önnönszeretet! téged is a komor
Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi
Mételynek (pedig a durva darócz alá
Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).
Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,
Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,
Szent szikrádat azért adta az ég belénk
Hogy sokféle nemes gerjedezéseket
Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod
A nagy lelkeket a virtusok útjain.
A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett
Átall a nyomorúlt sirba leszállani,
S készebb a meredek horpaszain is a
Szikláknak nyomokat törni az ég felé
Nagy tettével. Örűl a nyomorúltakon
Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,
Mert kedvelli csupán jóba’ gyönyörködő
Lelkét. A maga jobb volta egyengeti
A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez
Embertársainak. Kész kiki vállait
A köz terhek alá vetni, ha érezi,
Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.
Minden dolgaiban hív s igaz, a kinek
Belső nyúgodalom czélja, s az angyali
Békesség Koszorút kössetek oh jeles
Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek
Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-
Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel
Érző szíveteket, hogy nemes érdemű
Tárgygyal tudja magát s virtusa díszeit
Kedveltetni. De majd messze repűltök el,
Lengő gondolatok. Lássuk ezen csuda
Két színű s erejű szörnyeteget miként
Pusztithat szilajon, és ugyan ő maga
Minden jó s gyönyörű czélra miként vihet?
Őrzőangyala van mindenikünknek, ez
Kitkit szívreható hangjaival tanit,
Ő megsugja, miként kelljen ereszteni
Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.
Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,
Még ujjával is int, merre keressed a
Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet
Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.
Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,
Ember vagy. Kiesen ballag az életed
A nyájas szeretet s a megelégedés
Rózsás sorjai közt, mig ezer esztelent
Önnön kényje czibál a keresett bajok
Vad tüskéje között, s kornyadoz életek
A lelket tagadó barna gyanú alatt.
Téged, bár az egek bóltja leroskad is,
A béhorpadozott föld düledéke közt
Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.