AZ ÖNNÖNSZERETET.

A kik rettenetes Mársnak ölő szava

Dörgésére aczél szívvel enyelgenek

A poklok kirohant durva cselédivel;

Egymásért nemesűl ontani véreket

Készek, s bár a halál érczfoga csattog is,

Torkából kiveszik néha barátjokat,

Áttörvén az ezerféle veszélyeken:

A sok bajba kerűlt kis nyereség felett,

Gyakran a ki kiért halni akar vala

Azt önnön maga kész vágni ezer felé.

Visszás gerjedelem! hol veheted magad

Egy szívhártya alatt? Ugy van az! ugy van az

Óh önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,

Felrijjadsz csakugyan, s a ki felugrata

Fusson színed elől, mert te megökleled.

Óh mit nem követett már ez az átkozott

Bűnnek mételye el? hány birodalmakat

Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való

Roppant városokat ronta s emészte meg!

Sőt míg érte siket lantomat izgatom,

Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.

E mindent tehető durva tyrannuson

Már sok móddal akart sok nyomorúlt erő

Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk

Inkább, mint hogy ezek fegyvere törje meg.

Sok bal vélekedés lomha barátjai

Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé

Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg

Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,

S oly megrészegedett szívet ajánlanak,

Melly a jót s gyönyörűt futva kerűlje el,

S a rúton s keserűn kapva röhögje ki

A vídám örömöt, s a nevető reményt. –

A nyelv is sok ezer kárt s bajokat szerez,

Légyek néma tehát? – Vagy hogy az értelem

Sok kétségre vezet: légyek azért buta?

Óh nem, mert ezeket, s minden egyéb nemes

Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek

Éltünknek meredek vagy köves útjait

Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig

Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.

Így, önnönszeretet! téged is a komor

Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi

Mételynek (pedig a durva darócz alá

Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).

Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,

Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,

Szent szikrádat azért adta az ég belénk

Hogy sokféle nemes gerjedezéseket

Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod

A nagy lelkeket a virtusok útjain.

A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett

Átall a nyomorúlt sirba leszállani,

S készebb a meredek horpaszain is a

Szikláknak nyomokat törni az ég felé

Nagy tettével. Örűl a nyomorúltakon

Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,

Mert kedvelli csupán jóba’ gyönyörködő

Lelkét. A maga jobb volta egyengeti

A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez

Embertársainak. Kész kiki vállait

A köz terhek alá vetni, ha érezi,

Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.

Minden dolgaiban hív s igaz, a kinek

Belső nyúgodalom czélja, s az angyali

Békesség Koszorút kössetek oh jeles

Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek

Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-

Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel

Érző szíveteket, hogy nemes érdemű

Tárgygyal tudja magát s virtusa díszeit

Kedveltetni. De majd messze repűltök el,

Lengő gondolatok. Lássuk ezen csuda

Két színű s erejű szörnyeteget miként

Pusztithat szilajon, és ugyan ő maga

Minden jó s gyönyörű czélra miként vihet?

Őrzőangyala van mindenikünknek, ez

Kitkit szívreható hangjaival tanit,

Ő megsugja, miként kelljen ereszteni

Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.

Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,

Még ujjával is int, merre keressed a

Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet

Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.

Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,

Ember vagy. Kiesen ballag az életed

A nyájas szeretet s a megelégedés

Rózsás sorjai közt, mig ezer esztelent

Önnön kényje czibál a keresett bajok

Vad tüskéje között, s kornyadoz életek

A lelket tagadó barna gyanú alatt.

Téged, bár az egek bóltja leroskad is,

A béhorpadozott föld düledéke közt

Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.

Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) · 第 59 / 95 题