Gvadányi József magyar lovas generális és Fazekas Mihály cs. kir.
főhadnagy közt sem személyi, sem irodalmi viszony nem volt, egyéniségök
közt is több az ellentétes, mint a rokon vonás. Az élte végéig magát
katonának valló, jezsuita nevelésű katholikus főúr, a rendi alkotmány és
a régi gondolkodás konzervativ védője, a franczia felvilágosodás heves
ellenzője, az öreg korában is dévaj és pezsgő vérű világfi bizonynyal
egészen más lélek volt, mint a debreczeni kálvinista, civis-számba menő
köznemesfi, a franczia felvilágosodás eszméinek híve, az emberi haladás
barátja, a ki a katonai pályát, noha közlegénységből emelkedett föl,
mikor főhadnagygyá kinevezik, 30 éves korában philanthrop meggyőződésből
otthagyja s szülővárosában letelepedve, gazdálkodik, botanizál és
filozofál, a közügynek is szentel idejéből, de zárkozott lelke csak
egy-két meghitt barát és kedves növényei közt érzi magát jól, nem a
történelem, hanem a természet iránt érdeklődik s nemcsak mint kertész,
hanem mint tudós is, és irodalmilag az elnyomott jobbágyság érdekében
emel szót, költői ízlés tekintetében nem Gyöngyösire esküszik, hanem
újabb ízlésnek hódol. Pályájuk sem halad egymás mellett. Fazekas újabb
nemzedékhez tartozik. Gvadányi természetes eszejárása ellenére is a
barokkvilág alakja, Fazekas modern ember.
Hogy mégis együvé kerültek e kötetben, annak nemcsak technikai
czélszerűség az oka. Főműveik közt, melyeket itt vesz a közönség,
részint analogia, részint még határozottabb viszony van. A közéleti
eszmék és az irodalmi ízlés fejlődése során egymásba kapcsolódnak, mint
a szomszédos lánczszemek. Nem Fazekas lelke rokon a Gvadányiéval, hanem
a Lúdas Matyié a Rontó Páléval; s a Lúdas Matyi czélzata dialektikai
következetességgel sorakozik a Nótárius czélzata után. E két
tendencziózus költői elbeszélés, melyeknek készülte közt 17, megjelenése
közt 25 évnyi idő telt el, egyaránt nagy hatást tett, mert korszerű nagy
igazságot fejezett ki. A Nótárius faji és nemzeti jellegünk megőrzésére
buzdított a maga végletes és vaskos gúnyjával, Lúdas Matyi a
legközelebbi nagy teendőre: köznépünk sorsának javítására szólította fel
a nemzetet, bár tréfás alakban, de az igazságosság és az emberiesség
nevében hathatósan. A két eszme már Gvadányi idejében is foglalkoztatta
az elméket, de akkor a körülmények sajátos alakulása miatt, nevezetesen
mert az egyiket II. József császár képviselte, különös ellentétbe került
s egyelőre összeférhetetlennek látszott, sőt a demokratizmus a
Martinovics-összeesküvés elfojtásakor vérbefult; de a Lúdas Matyi újra
hangot adott e gondolatnak, s mindinkább kitünt, hogy a két eszme nem
annyira ellentétes, mint inkább kapcsolatos; az események megtanították
az alkotmány híveit arra, hogy abszolutizmus és demokráczia nem
szükségkép szövetséges tényezők s az abszolutizmus épúgy fordulhat a
demokratizmus ellen, mint máskor a rendiség ellen fordult. A XIX. század
első fele aztán megoldotta a nagy problémát s a rendiség kötelékeit
feloldva, a köznépet a nemzet tagjaivá fogadva törekedett biztosítani a
nemzet alkotmányos szabadságát. A Nótárius és a Lúdas Matyi az egymást
felváltó és kiegészítő közéleti eszmék irodalmi kifejezései voltak; az
annyira különböző egyéniségű írók által az idők szelleme szólalt meg s
műveik e szellem fejlődésének tünetei, innen köztük a rokonság. Egyik a
nemesség kedves könyve volt, másik a népé lett – épúgy népkönyv, mint a
Rontó Pál – s az egységes magyar nemzet kialakulásának előkészítésében
mind a kettőnek tisztes része volt.
Fazekas Mihály Debreczenben született, 1766 jan. 6-án keresztelték.
Kálvinista nemesi családból származott; atyja, szintén Mihály,
gyógykovács és állatorvos volt, tehetős ember: volt emeletes háza,
földje, szőleje. Egyetlen fiát (még három lánya volt) a hagyomány
szerint szigorú rendtartással nevelte, a mit a kényeztető anyai szeretet
enyhítgetett. Egyébként módjához képest ki akarta a fiút taníttatni.
Beadta a debreczeni kollégiumba, még pedig bennlakó tanulónak, talán
épen azért, hogy elvonja az anyai kényeztetés elől, s hogy annál
sikeresebben tanuljon. A kollégium rideg fegyelme a különben érzékeny
lelkű gyermeket korán komolylyá és zárkózottá tette s láthatólag nagyobb
hatással volt rá az intézet puritán szelleme, mint a deáktársak
léháskodása, a mi, ha némi alkalom nyílik rá, már csak visszahatáskép is
ki szokott fejlődni. Fazekas nem tett szert arra a szabadszájú jargonra,
a mely Csokonainál oly sokszor kiüti magát. A kollégiumi élet különben
nemcsak a fegyelmet, a kálvinista szellemet és a debreczeni önérzetet
ápolta benne, hanem az önmívelés vágyát is. Az előadások talán nem
nyújtottak sok ismeretet a tanulni vágyó ifjúnak, de a kollégiumnak volt
derék könyvtára s abban az időben megvolt az a hatása, hogy
növendékeinek java többet is akart tanulni, mint a mit a leczkékből
hallott; egyes világlátott tanárainak példája is a műveltség nyugati
forrásai felé irányította a tudományszomjasabb ifjak tekintetét. Fazekas
tanárai voltak Varjas János – ennek vezetése alatt kezdett füvészkedni –
Sinai Miklós, Szathmáry István és a híres physikus, Hatvani István.
Szenvedélylyel botanizált, de olvasgatott is, klasszikusokat és magyar
írókat s tanult francziául, később németül is. Talán már itt kezdte
olvasni a XVIII. század franczia íróit és gondolkodóit, kiknek később
igazi tanítványa lett. 1781-ben már a főiskolára került, subscribálván a
törvényeknek; de alig egy év múlva félbeszakadt tanuló-pályája. A
hagyomány szerint valami mellőzés miatt összezördült tanáraival s 1782
április 16-án, mint másodéves főiskolai hallgató kilépett a
kollégiumból.
A csak 16 éves ifjú katonának csapott fel s önkéntes közlegény lett
egyik huszárezredben. Ugyancsak a hagyomány szerint apja haragja
ellenére tette e lépést; anyja természetesen még inkább ellenezte
elhatározását. Atyja mégis megtett annyit, hogy egy öreg huszár őrmester
mentorságára bízta fiát s az segítette tanácsaival és gondviselésével a
szokatlan pálya első idejében. Mihály ezzel elszakadt nemcsak szigorú
atyjától és szerető anyjától, meg a kollégiumtól, hanem szülővárosától
is. A rideg fegyelem állandóan vele maradt ezután is, de azt úgyis
megszokta már. Szíve szerint azonban nem szakadt el végleg semmitől, a
mi neki kedves volt, sem családjától, sem szülővárosa kedves emlékeitől,
sem tanulmányaitól és olvasmányaitól. Ezredével együtt meglakta
Galicziát, bejárta az osztrák örökös tartományokat, derekasan viselte
magát II. József hadseregében s fokról-fokra emelkedett. 1784-ben káplár
lett, 1790-ben, 24 éves korában hadnagygyá nevezték ki. Egy ízben
látogatásával örvendeztette meg szüleit, Hadnagygyá kinevezésekor is
ellátogatott Debreczenbe, de szüleit már nem találta életben.
Megosztozott testvéreivel, az örökségébe jutott házat eladta,
földbirtokát haszonbérbe adta, maga pedig folytatta katonai pályáját.
Most már a harcztéren is akadt dolga: résztvett a török hadjáratban.
1790-ben Moldvába vezényelték ezredét, csak kisegítőül ugyan, de így is
volt része veszedelmekben. Egy csatában elvesztette a hüvelykújját. Egy
más alkalommal pedig ébersége és bátorsága megmentette a várost
megszálló magyar sereget a felkonczolástól. Itt gerjedt föl a szíve arra
az oláh pásztorleányra, kit «Ruszánda, a moldva szép» néven említ
költeményeiben. – Utóbb a franczia háborúban is ott volt, az 1796-iki
hadjáratban a Rajna vidékén harczolt ezredével. Ekkor főhadnagyi rangot
nyert.
A franczia háború folyamán történt vele állítólag az az eset, mely akkor
is jellemző volna, ha csak anekdota volna. Egy franczia várost szállt
meg csapatával, melynek szabad sarczot engedtek. Fazekas bemegy egy úri
házba, ott szép könyvtárt vesz észre, kiszemel egy jeles könyvet, asztal
mellé ül s olvas a könyv mellett mindaddig, míg el nem telik a sarcz
ideje. Ekkor a könyvet visszateszi a helyére s meghajtva magát kifelé
indul. A háziúr meghatva ekkora nemeslelkűségtől, háláját fejezi ki az
idegen tiszt iránt s erőnek-erejével egy értékes zsebórát kényszerít rá
emlékül.
A franczia földhöz valószínüleg egy szerelmi epizód is fűződik.
Van Fazekas versei közt vagy hét-nyolcz darab, melyekben bizonyos
_Ámeli_ iránt érzett szerelmének ad kifejezést. A név nem magyarított
helyesírással persze Amélie. A franczia alakú név nem okvetetlen jelent
ugyan franczia leányt, de Fazekasnak «Végbúcsú Ámelihez» cz. költeménye
egyenest ezt a föltevést teszi valószinüvé, midőn Ámort így szólítja
meg, lemondásukra utalva:
… tanítsd vak követőidet
Édes honjok eránt való
Szent hüségre, ezen áldozatunk nemes
Példáján.
Tehát hazájuk iránti tekintetből hozták szerelmöket áldozatul. Nem
lehettek egymáséi, bár a szerelem kölcsönös volt. Mátray Lajos, a ki
Fazekasnak 1888-ban egy eleven tollal, de fiatalos kritikátlansággal írt
életrajzát adta ki, a költő egy rokona, Tóth József főiskolai tanár
közlése után azt a hagyományt jegyzi fel, hogy a franczia családba, hova
írónk véletlenül bevetődött s a hol magát oly humánusan viselte, volt
egy feltünő szép eladó leány is; a csinos huszártiszt és a szép leány
megszerették egymást s a csapat elvonultával Fazekas állítólag
levelezett a leánynyal, de a szülők útjában álltak a két szerető szív
boldogságának; mondják azt is, hogy e fölötti bánatában mondott le
Fazekas örökre a nősülésről s a szép leányt nem tudta feledni soha,
nevét különben legbizalmasabbjai előtt sem árulta el, egyedüllétében is
alig merte ajkára venni s nem említi egy versében sem. Ez adatra magában
véve nem sokat lehetne építeni; de egyrésze feltünően összevág a fenti
idézettel, a mit Mátray nem is vett észre; a többi lehet a hagyomány
idealizáló toldása, nevezetesen az a részlet, hogy épen annak a
családnak a leányával szerették meg egymást, a hol oly gavallérosan
sarczolt, továbbá, hogy nevét nem is említette. Valószinű, hogy
Fazekasnak egy franczia leánynyal volt szerelmi viszonya, azzal, a kit
Amélie néven emleget. A versek azt sejtetik, hogy a leányt a szülők
máshoz adták, hogy véget vessenek a lehetetlen ábrándoknak az idegen és
ellenséges állam tisztjével való házasságról. – Fazekasnak végzete volt,
hogy szíveket is mindig ellenséges földön hódítson s hódítmányát ne
tartsa meg. De Fazekasnak e szerelme mást érdemel, mint elméskedést.
Fájdalmának igazsága meghatja az olvasót. Bizonynyal ez volt Fazekasnak
legmélyebb szerelme s igaza lehet a hagyománynak, hogy ezért nem nősült
meg soha. Mindenesetre az Améliehez intézett darabokat nem méltatták
életrajzi és æsthetikai szempontból elég figyelemre, pedig ezek Farkas
lelki történetének igen fontos documentumai.
A sarczolási eset nem annyira modorát jellemzi Fazekasnak – benne nem
volt semmi pose, hanem inkább pedanteria – mint emberies
gondolkodásmódját. Valóban lelke nem talált többé örömet a hadi
mesterségben, sarczolásban, vérontásban. Megtelt a lelke philanthrop
gondolatokkal, melyeket kedves franczia íróiban olvasgatott s a melyek a
rideg külső alatt úgyis gyöngéd lelkében fogékony talajra találtak.
Testileg is talán pihenésre vágyott, a hadi fáradalmak után; de úgy
látszik, sebzett lelkének még inkább szüksége volt a szülőföld enyhítő
levegőjére. Még 1796 végén, harminczéves korában nyugalomba vonult.
Hazament Debreczenbe, vett házat szép kerttel, földeket, az Érmelléken
szőlőt; gazdálkodott, virágait ápolta, olvasgatott s néha-néha verset
írt. A becsülettel megszolgált «főhadnagy» czímet megtartotta a polgári
életben is. Mint volt katonatiszt s világlátott és tanult ember
általános tiszteletnek örvendett, meg is választották különféle
tisztségekre. Előbb városi esküdt volt, majd a város és a kollégium
perceptora (pénztárnoka). Hivatalát nagy buzgósággal viselte, s nemes
kötelességének tekintette, ha a város és a főiskola ügyeit szolgálhatja.
Családot nem alapított. Egyik nőtestvére, majd egy unokahuga vitte
háztartását. Házában katonás rendet tartatott. Meglehetősen zárkózott
jellemű ember volt, bizalmasait jól megválogatta, de az irodalom és a
városi közélet jelesebb férfiaival szíves barátságban élt s némelyekkel
költői, másokkal tudományos feladatokra egyesült. Szeretett elmélkedni
és olvasgatni. Híve volt a felvilágosodás eszméinek, de a maga módja
szerint; nem volt radikális illuminátus, megmaradt vallásos embernek és
felekezete hű és tevékeny fiának. Különösen az emberiség, a művelődés, a
természetes józan gondolkodás, az emberek egyenlősége és a természet
szeretete hatottak rá a XVIII. század gondolkodóinak tételei körül,
ezekből alkotta meg a maga ethikáját s ezeknek adott kifejezést
költeményeiben is. Egyik nevezetes tagja volt annak az írói csoportnak,
melyet «debreczeni kör» néven említ az irodalomtörténet. Debreczen írói
közül Földi János sógora volt, épúgy Diószegi Sámuel; jó viszonyban volt
Kis Imre salétrom-inspektor és Domokos Lajos főbíró irodalombarátokkal,
Szentgyörgyi József író és hires orvossal; Csokonai rokona volt s majd
mindennapos vendége. Ebben a baráti körben foglalkozott maga is
költészettel és természettudományokkal.
A «debreczeni kör» sajátos helyet foglalt el a XVIII. század végén
megindult irodalmi mozgalmak közt. Általában véve eklektikus álláspont,
encyklopædikus irány és bizonyos helyi szinezet jellemzi. Az irodalom
felújulása idején a törzsökös magyarságnak egy olyan központja, mint
Debreczen, nem maradhatott tétlenül. Bármily elmaradt városnak tüntették
is fel néha gúnyolói, főiskolája körül számos értelmes és tanult fej
csoportosult, a kik a nyelvművelés, az irodalomfejlesztés, a tudományok
terjesztése munkájában részt akartak venni. E czélból szövetkeztek is.
Ők készítették az új irodalom nyelvhasználatának szabályozójául az első
nagy nyelvtant, a debreczeni grammatikát. Foglalkoztak mind a
költészettel, mind a természettudományokkal. A költészetben mintegy
középhelyen álltak a népies iskola meg az idegen mintákat követő iskolák
közt. Művelték a hagyományos és a népies formákat is, épúgy, mint a
deákos és a német versalakokat, ezekkel együtt mindazt a műfajt, a mit a
többi irányok felkaroltak. Általán fölvették a népies elemet, különösen
sok helyi, debreczeni elemet; de modernebbek voltak a népies iskola
tagjainál mind eszmékben, mind formában, a mire különös gondot
fordítottak. Válogattak a különböző stilek közt, de keverték is őket s
általán ízlésök nem eléggé tisztult. Klasszikai ódáikba gyakran kevernek
köznapi gondolatokat vagy kifejezéseket; modern nyugateurópai dalaik
hatását el-elrontja egy-egy ósdi vagy parasztos kifejezés vagy szóalak.
Ezzel szemben verselésök könnyű és ügyes, a tartalom valószerű. A
nyugateurópai versalakok technikáját ők dolgozták ki nálunk először,
Ráday Gedeonnak igen darabos és Kazinczynak is elég nehézkes kezdeménye
után. Egyszersmind közülök emelkedett ki az első nagyszabású eredeti
költői tehetség: Csokonai. A természettudományokban az állattan és a
magyar növénytan terén alapvető érdemök van. Földi János irta az első
tudományos állattant, Diószegi és Fazekas pedig az első tudományos
füvészkönyvet.
A debreczeni kört Földi János orvos alapította meg, a ki legelső
tanítványa volt Ráday Gedeonnak a nyugateurópai verselésmód
meghonosításában, vagy a mint akkor nevezték, a mérték és rím
egybekapcsolásában. Már 1781-től fogva írt ezzel az új technikával
dalokat vagy dolgozott magyarra énekes játékokat, az 1787-iki Magyar
Muzsában pedig értekezett is a verstechnikáról. A fiatalabb debreczeni
íróknak ő adott első irányt mind a költői gyakorlatban, mind a
természettudomány művelésében. Közvetlenül hatott mind Fazekasra, mind
Csokonaira. Az ő munkája a debreczeni grammatika (1795) javarésze is.
Főművének, az _Állatok országá_nak megjelenése után (1801) élte
javakorában meghalt. Mind ő, mind a többi debreczeniek összeköttetésben
voltak Kazinczyval is, a ki ízlés tekintetében hatott reájok, de épen
ízlésbeli okok miatt nem igen rokonszenvezett velök, míg Csokonai halála
után szakadás állt be köztük.
Fazekas nemcsak életkoránál, hanem költészetének fejlődésénél és
jelleménél fogva is, Földi és Csokonai közé esik. Amannál vagy 11 évvel
fiatalabb, ennél majd 8 évvel idősebb; a formalista Földinél sokkal
inkább költő, de messze elmarad a költői lelemény eredetisége és
gazdagsága tekintetében Csokonaitól. Fejlődésének mozzanatait adatok
híján csak vázlatosan láthatjuk. Mestere bizonyosan Földi volt, a kinek
némely munkáját már katonáskodása előtt ismerhette. De katonának oly
fiatalon ment s mivel szellemi kibontakozása egész ideje alatt, harmincz
éves koráig oda maradt, azt kell föltételeznünk, hogy katonáskodása
idején is összeköttetésben volt Földivel.
Egy jó kéz vezeté, tudod
Még gyengén tipegő lábaidat, mikor
A Pindus meredekjeit
Kétséges szemeid méregeték; ez az
Áldott kéz hoza felfelé.
Míg a Mentorod él, béköti ő sebed –
mondatja magának a Múzsával egyik versében, mely e Mentorát, mint
legdrágább barátját ünnepli és csakhamar hazatérte után kelhetett. E
sorok bizonyosan Földire vonatkoznak. Hadi pályáján is figyelemmel
kísérte az irodalmi törekvéseket és láthatólag alkalmazkodott az
időnkénti áramlatokhoz. Katonáskodása alatt már számos verset írt. Mikor
hazajött, állandóan érintkezett Földivel. Csokonai akkor már szárnyra
kelt Debreczenből, hogy megvívja az egeket és a közönségnek még az
egeknél is nehezebben megvívható közönyét s 1800-ban már nagy költői
rakománynyal tért haza, a Lillával és Dorottyával. Fazekasnak ő rá épen
fejlődése idején alig volt hatása. Körülbelül egy évig élt mind a három
költő egymás közelében. Földi halála után Csokonaival folytatta költői
barátságát addig a néhány évig, a mit ez utóbbinak a gondviselés még
engedett. Sok kedves órát töltöttek együtt, gondolatokat cserélve. A
meggyőződésnek és az ízlésnek sok közös eleme füzte lelköket egymáshoz,
a természet iránti rajongó szeretet, a humanitásnak, a művelődésnek, a
magyar nyelv és irodalom fejlesztésének czéljai, a nép nyelvének
méltánylása, szülővárosuk mindennemű hagyományai. Mindamellett hatásról
nem igen lehet szó köztük. Mire egymás közelébe kerültek, Csokonai rég
tulszárnyalta Fazekast, nem volt mit vennie tőle; ez pedig haladt a maga
útján, megállapodottabb szellem volt, semhogy utánozta volna fiatalabb
költő-barátját. De ha Csokonai, mint költő nem hatott is Fazekasra:
sikere és tevékenysége alighanem hatott. Ez idő alatt írta Lúdas
Matyiját – láthatólag a Dorottya sikerén buzdulva s alkalmasint
számosabb költeményt is. Egyébként is bizonyos családi (és helyi)
hasonlatosság tagadhatatlan a két költőnek mind gondolatkörén és
műfajain, mind phraseologiáján és formáin. Körülbelül ez az időszak, a
Földivel és Csokonaival való érintkezés ideje (1796–1805) Fazekas
költészetének virágkora. Már ezután inkább tudós és imeretterjesztő
munkássága köti le hivatalától szabadon maradt idejét, bár néhány
költeményt idősebb korában is írt.
Fazekas apróbb verseiből alig adott ki néhányat, de kéziratban ismerték
számos költeményét Debreczenben és a Tiszántúl sokfelé. A halála után
nyolcz évvel közrebocsátott első kiadásban a 63 kisebb vers (közte
néhány francziából és németből átdolgozott darab) sorrendje teljesen
önkényes és nem ad időrendi fonalat a költő fejlődésének felismeréséhez.
Mindazáltal részint egyes külső adatokból, részint tartalmi és formai
jelekből kiindulva, a költeményeknek körülbelül háromnegyedrészét nagy
valószinüséggel el lehet helyezni Fazekas életének főbb időszakaiba.
Utánzatokkal kezdte, mint Földi is utánzatokat írt; átvette mesterének
ujításait, nevezetesen az ária-szövegek írását, melyek t. i. nem egyenlő
szabású versszakokból állanak, hanem változó szótagszámú és rímhelyezésű
sorokból, a dallam változó menete szerint. Ilyen énekszöveg _A szerelem_
cz. hármas ének, mindenesetre korai darabja, költőietlen tartalommal, a
XVIII. század közepének barokk modorában.
De Fazekas hovatovább megtalálta a módját annak, hogy maga adja verseibe
a lelket is. Állandó hatása alatt volt később is – de már az egykorú –
franczia és német lyrának, vett onnan mintákat is; de igyekezett a
hatást magába olvasztani. A mi keveset írt, abban rendszerint sikerült
adnia egy személyesen érzett gondolatot. Már költői munkássága első
szakában, katonáskodása idején sokkal önállóbb a tartalomban mesterénél,
sőt lyrája személyesebb, mint Himfy és Csokonai előtt többi költőinké,
mindenesetre van annyira személyes, mint Ányosé vagy Daykáé. Látszik ez
szerelmi költeményein, a Ruszándára, de még inkább az Amélie-re
vonatkozó darabok számos élményi vonásain. Csak az eszményítés, az
élményi elemnek művészi alakítása nem sikerül neki eléggé, a motivum és
a kifejezésmód nem tud eléggé összhangba olvadni s képzelete nem oly
szabad és erős, mint a mily igaz érzése. A konkrét lelki élménynek
általános művészi értékre emelése mindig törekvése volt s mindig erős
küzdelmébe került. Mutatja ezt a _Ruszánda, a moldva szép_ cz.
költeménye, mely csak hosszas, a valószerüségből költőivé emelkedni nem
tudó bevezetés után jut oda, hogy szerelmének fölgerjedését és játszi
ábrándjait azokkal a meleg és idyllies vonásokkal rajzolja, melyek
egyéni szinezetet is, általános érdeket is adnak a költeménynek, míg _A
kétségbeesett szerelem_ cz. rhapsodikus költemény túlzásai a költőnek
azt az igyekezetét tüntetik fel, hogy szenvedélyét, illetőleg szerelmi
veszteségének fájdalmát kellő erővel tudja festeni. Amélie iránt érzett
– mélyebb – szerelmének mindkettőjökre nézve szomorú félbeszakadását már
sokkal összhangosabb kompozicziókban és igazabb módon siratja el s
előszedi leggyöngédebb színeit, hogy szerelmi ingerkedéseiket és rövid
boldogságuk örömeit visszavarázsolja. De még ezekben is legalább a
nyelvi kifejezésnek sok szeplője zavarja az összhangot, azok a
«cziczarázó nyájasságok», «szétkórászó szemek» nemcsak Kazinczy ízlését
bánthatták volna, hanem a mienket is bántják, noha mai nap jobban tudjuk
méltányolni az effélékben a jellemzetességre törekvést. Általán
Fazekasnál a nem mindig szerencsés kifejezésmódon és nem mindig igaz
ábrázoláson keresztül mindig átlátszik az érzés igazsága. Ezért s az
egyéniség bizonyos érvényesítéséért figyelem illeti meg szerelmi lyránk
történetében.
A szerelmi szenvedélyen kívül Fazekas lyrájának többi forrásai az
intellectuális és ethikus érzelmek: felvilágosult meggyőződésének,
emberszerető gondolkodásának, hazafiasságának és természetszeretetének
hangjai. Ezekben a reflexió több s a gondolati elem gyakran elnyomja az
érzelmeket. Feltünik ez már fejlődésének ez első korszakában is, a hadi
pályára vonatkozó verseiben. Inkább philanthrop, mint katona. Van egy
harczra tüzelő verse, néhány tyrtæusi motivummal; az is ezekkel a
sorokkal végződik:
Rajta vitéz! Nagy szíved után nagy lelked azonban,
Melly a győzöttön könyörűlő, nyomba kövessen.
Máskor egy véres csata estején nem a diadalnak örűl, hanem a vérontást
fájlalja s az emberi rövidlátást és haszonlesést vádolja, bajtársait
pedig arra inti, hogy csupán harczi viszketegből ne nyuljanak
fegyverhez, mely annyi özvegynek és árvának okoz könyeket. Katonai
búcsúénekében örömmel köszön el a bajnoki pályától, melynek minden
dicsőségénél többre becsüli kedves növényeit. Mindezekben ismét a maga
benső meggyőződését törekszik tolmácsolni, nem elégszik meg mások
utánzásával. De míg másutt az élményi, itt a gondolati elemnek költőivé
emelése kerül nagy küzdelmébe.
A mellett lépést tart az irodalom itthoni áramlataival. Mikor az 1790-es
években Virág ódáin lelkesednek s Verseghy és mások lenézőleg
nyilatkoznak a rímről, Fazekas is klasszikai formákban írja nemcsak
általános tárgyú költeményeit, hanem szerelmi darabjait is. Horváth Ádám
módjára írja a katonaságtól búcsúzó rimes verseit, egyiket induló
ritmusban. Olykor a párrimes alexandrint is megszólaltatja, Péczeli
módján, vagy az akkor divatos nyolczas-hetes váltakozású sorokat.
Megállapodottabb korában, már Debreczenben írt költeményei tisztultabb
ízlést tüntetnek fel; a költői kifejezés egyenletesebb és finomabb lesz,
mint ifjúkori verseiben. Képzelete nem erősbödött; a mi szenvedély addig
hangot nyert lyráján, az már elmult, egyébként is puritán gondolkodása
mintha lenyűgözte volna szenvedélyét. Általán alanyisága múlik,
tárgyiasabb és gondolatibb lesz. Inkább a férfikor érzelmei kérnek
hangot s forma és tartalom összhangosabb lesz, irodalmi álláspontja is
határozottabb; ekkor műveli tudatosabban a nyugateurópai formákat,
másfelől a népies elem iránt több figyelmet tanusít. Ez időből valók
bizonynyal a Nyári esti dal, a Hortobágyi dal, az «Exsurge cor meum» cz.
vallásos ének, melyet a református énekeskönyv számára írt (ez ott a
127. sz. «dicséret»), a helyi vonatkozású versek, az anakreoni dalok,
néhány példázó vers, láthatólag a Mancziról írt két darab és a
természetfestő költemények egy része. Idősebb korából valók: a
debreczeni kalendáriumba írt versei s pár, éltes voltára czélzó
költemény. Versei közt méltán dicsérték a kortársak a _Nyári esti dalt_,
csinos trochæusaiért és lágy hangulatáért és a _Hortobágyi dalt_, egy
magyar specialitás eleven rajzáért, s méltán tetszett még Kazinczynak is
a _Csokonai halálára_ írt epigramm, melynek leleményén a görög
eprigrammák bájából van valami. Egyébként antik formájú ódáiban nincs
klasszikai szellem. Ő egészen a XVIII. század végének embere. A
Manczihoz írt két költeményben inkább csinos bók és érdeklődés van
kifejezve, mint szenvedély. Némely anekreoni dalában vet még egy-egy
lobbot a szerelem hamvadó parázsa. Természetfestő verseiben (itt-ott
Kleist hatása alatt) egyike azon költőinknek, kik a természet
jelenségeit szeretettel figyelik meg és ábrázolják; ilyen
költeményeiben, épen mint Csokonainál, rousseaui hangulatokkal
találkozunk. De a természethez sem csak a XVIII. század jelszavai
vezették, hanem egyéni vonzódása. Neki a természet igaz barátja; a fák,
a virágok és minden növény személyes bizalmasai. Aránylag sok a
gondolati tárgyú és oktató irányú költeménye. Általán jellemzi Fazekast
az érzés természetessége, melylyel azonban csekély közlékenység és
közlőképesség járt; a reflexió, a forma tisztasága, hangban és formában
nyugati kultura, de képzeteiben és nyelvében népies sőt vidékies
keverékkel. Hangskálája csekély terjedelmű; hangja többnyire komoly,
csak igen ritkán tréfás, vagy épen pajzán, esetleg szatirikus. Kisebb
lyrikusaink közt tisztes hely illeti meg.
Egyetlen nagyobb költeménye, mely egész lyrájánál is jelentékenyebb, a
_Lúdas Matyi_ cz. kis komikus eposz. Ugy tünik fel, mintha ez a komoly
jellemű férfi lelki tartalmának komikai alkatrészét e nagyobb művébe
öntötte volna belé. Általán a komoly magyar népjellem egyik fő
letéteményese, a Debreczenvidéki magyarság termelte a legjelesebb magyar
komikai elbeszéléseket, a _Dorottyát_, a _Lúdas Matyit_ és a _Nagyidai
czigányokat_.
A Lúdas Matyit Fazekas 1804-ben írta s elküldte «becsűletet tanúlni
Kazinczy Ferencz úrhoz, ki még akkor nőtelen és magyar volt; onnan jó
tanácsokkal és intésekkel jött vissza 1805-ben, de a melyeknek Matyira
nézve még akkor semmi sikere nem lehetett, mivel már akkor minden
figyelmemet a fák, fűvek és virágok vonták magokra.» A széphalmi
mesternek Fazekashoz írt véleménye nem maradt ránk, de máskor tett
nyilatkozatai mutatják, hogy a mű költői igazságszolgáltatását durvának
találta, nyelvét pedig póriasnak. Fazekas tehát nem adta ki a Matyit; de
a munka kéziratban is elterjedt, egy példánya Bécsbe is eljutott Kerekes
Ferencz bécsi egyetemi hallgató kezéhez, a ki később jeles mathematikus
lett s már akkor is érdeklődött az irodalom iránt; annak annyira
megtetszett, hogy a munka stíljében elmés előszót írt hozzá s kiadta
1815-ben, Bécsben, a szerző neve és tudta nélkül. A könyvecske igen
kapós lett, már 1815-ben a nép kezébe került egy ponyvakiadásban,
1816-ban újra lenyomatták a ponyva számára s többször is azután;
tudomásunk még két ilyen régibb és egy 1861-iki népkiadásról van. Ezek
mind az első, 1815-iki bécsi kiadás nyomán jártak. A népszerüvé lett
nyomtatás Fazekashoz is eljutott 1815 végén. Elégtétellel látta a
munkának névtelenül aratott szép sikerét; mindamellett jobban szerette
volna, ha még nem nyomtatták volna ki. Ő ugyanis a 9 év leteltével,
1814-ben átsimította kis eposzát. Rögtön írt a kiadónak, megírta, hogy a
munka az övé s felkérte, hogy a munkát a javított és hiteles szöveggel,
új előszavával és csinosabb alakban, nagyobb betűkkel adja ki, de név
nélkül, mert a Füvészkönyvnek a vártnál csekélyebb hatása érzéketlenné
tette az írói hírnév iránt. Így jelent meg _Márton József_ bécsi
egyetemi tanárnak, Csokonai munkái kiadójának felügyelete alatt Bécsben
1817-ben a Lúdas Matyi második bécsi (voltakép első hiteles) kiadása,
Göbwart F. S. négy rézmetszetével, a czímlapon a szerző nevének csak
kezdőbetüjével. Jövedelmét a szombathelyi és körmendi tűzkárosultak
felsegítésére szánta a szerző.
Ezt a kiadást követi a budai 1831-iki, Lovász Imréé 1836-ban Fazekas
versei közt, valamint az újabb lenyomatok: Jókai Üstökösében 1870 május
7., a Vasárnapi Ujságban 1884., Mátray Lajosé Szatmáron 1891., Endrődi
Sándoré a Magyar költészet kincses házában, az Olcsó Könyvtáré, Tóth
Rezsőé a Régi Magyar Könyvtárban és a jelen kiadás.
Az elbeszélés hőse egy paraszt siheder, egy özvegyasszonynak maga
szabadján felnőtt, dologkerülő és tapasztalatlan, különben eszes fia, –
mint ilyen kópé-typus is már a néphumor szellemében rajzolt alak. Végre
is, hogy lendítsen valamit, vásárra indúl anyja libáival. De
vállalkozásával kudarczot vall. Sorsa összehozza az illető község
önkénykedő földesurával, Döbrögivel, a ki feleáron akarja megvenni
libáit. Mint a világban járatlan és különben is faragatlan fiú semmibe
sem veszi a hatalmas földesurat, süvegét sem veszi le előtte, inkább
jobban a szemébe nyomja s kereken felelget kérdéseire. Döbrögi
megfogatja Matyit, kastélya kapujában ötvenet vágat rá, ludait pedig
elhajtatja. Matyi megköszöni a fizetést s igéri, hogy még megszolgálja:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!
Erre újra agyba-főbe verik s kidobják a kapun. Odakint a nép előtt is
csak azt hajtja:
Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!
De képtelen fenyegetőzésén még jobban nevetnek. A bonyodalom ez első
része már magában komikus; emlékeztet a régi mesék és elbeszélések
özvegyasszonyainak elkényeztetett magzataira, a kik a világba indúlva,
tapasztalatlanságuknak megadják az árát. De a munka nem áll meg a Matyi
kudarczánál. A bonyodalom második részében ő kerekedik felül. Csakugyan
nem hagyja annyiban a dolgot. Esze van, vesztenie nincs mit, világgá
indúl s addig jár-kel, míg sok ismeretre tesz szert s azok segítségével
az igazságtalan földesúrhoz férkőzve, először ácsnak, majd orvosnak
öltözve, végül a földesúr kiséretét csellel eltávolítva, háromszor
kegyetlenül megveri s pénzét a lúd árában ugyanannyiszor elszedi. A
megvetett parasztfiú félelmessé lesz a gőgös földesúrra nézve, a ki
megkínozva és megszégyenülve megtér s jobbágyaival attól fogva
embermódra bánik.
Az elbeszélést Fazekas négy «levonás»-ra osztotta a négy rendbeli
elpáholáshoz képest, és hexameterekben írta meg, a hősi eposzok
formájában, de népies nyelven. Az is érdekes, hogy a hexameteres epika,
mely sehol pathetikusabb nem volt, mint nálunk, irodalmunkba egy komikus
eposzban köszönt be és ugyancsak egy komikoszatirikus eposzszal búcsuzik
el, s mind a két eposz a rendiséggel foglalkozik és tendencziózus: a
_Ludas Matyi_ (készült 1804.) és _Elveszett alkotmány_ (1845.). –
Fazekas különben a mesét régi időkbe, a keresztes háborúk korába
helyezi, bizonyosan azért, hogy a czenzura ne gáncsoskodhassék, s
általán kerülje a feltünő actualitást. Érdekes a második kiadás elé írt
kis hexameteres előszó; ebben Fazekas ugyancsak bizonykodik, hogy hajdan
ütlekkel magyarázták atyáink, hogy mi az alsó rend törvénye, de elmult
már az a vad idő, szent a törvény, s az igazság fennyen hordja fejét,
most már Matyi történetén csak nevetni lehet, szepegni tőle nem szükség.
Ez az ártatlan képü bizonygatás, Arany _Fülemilé_-je bevezetésének és
befejezésének ez egyszerűbb mintája, jó volt arra, hogy kiszúrja a
czenzor szemét, kivált, mikor hozzáteszi: «mert van bizodalma hazánknak
bölcs fejedelmeiben»; de a benne rejlő súlyos iróniát az érdekeltek
annál inkább érezhették.
A Ludas Matyi nagy feltünést okozott az irodalmi világban is. Bizonyos
jelességeit Kazinczy is elismerte; «poétikai tekintetben sok érdemmel
bir, stilisztikaiban kevéssel, morálisban semmivel». Az érdemet
bizonyosan kerek és szilárd kompozicziójában, velős jellemzésében, ügyes
leleményében és hexameteres formájában látta. Ezt bizonynyal legtöbb
olvasója elismerte, még a kik hibáztatták is a megtorlás kegyetlenségét,
vagy a nemes ember ilyen szerepeltetését. A durvaság vádja ellen menti
Fazekast a tendenczia. Efféle művek érthető nyelven beszélnek, erős
vonásokkal dolgoznak, drasztikus szerekkel hatnak, példa rá Gvadányi
eljárása is a Peleskei Nótáriusban. Fazekas úgy sem azonosítja magát a
rosszcsont Matyival, a ki olyan kegyetlenűl elkínozza a földesurat. A
kegyetlenség ódiuma Matyira hárul. De Matyi is, a műveletlen parasztfiú,
mért legyen finomabb lelkű a földesúrnál? Hogy az igazságtétel mégis a
költő meggyőződését fejezi ki, arra nézve figyelembe kell venni, hogy a
földesúr már sok más jobbágy emberrel bánt kegyetlenűl, s tette mindig
megtorolatlanúl maradt. Az első, a ki boszút akar is, tud is állani,
elégtételt vesz mintegy egész osztályának sérelmeiért. Matyi
megszemélyesítője a jobbágyság bosszúérzetének, a földesúri
zsarnoksággal szemben. Épen ezért is nagy gyönyörűségét találta benne a
nép, s elégtétellel olvasta Döbrögi csúfos lakolását. Mint Gyulai
megjegyzi, hogy a munka korában oly nagy hatást tett, annak oka költői
becsén kívül demokrácziai irányában is rejlik; első hang volt ez
költészetünkben, bár tréfás alakban, a földesúri zsarnokság ellen.
Általában véve a munkát demokrácziai irányműnek tartják. Ez a nézet némi
igazításra szorul s Fazekas munkáinak legújabb kiadója, Tóth Rezső, a
kiadás elé írt szép tanulmányában helyre is igazítja, összeállítván a
demokratikus eszméknek irodalmunkbeli történetét Fazekas előtt és után
egészen 1848-ig. Ismerve Fazekas fejlődését és világnézetét, nem
mondhatunk mást, mint hogy az ő czélzata nem volt demokratikus, csak
philanthropikus. A nép helyzetének javítására nem jogokat sürget, hanem
csak emberies bánásmódot. A munka alapeszméje philanthrop érzületből
eredt, nem szocziálpolitikai törekvésekből, a szocziális reform
gondolatáig nem jut el. S ha furcsán hangzik, hogy philanthrop
szelleműnek nevezünk egy olyan költői művet, melyben az egyik főalak
háromszori kegyetlen megverése a théma, s a kit egy más név inkább
megnyugtat, nevezheti demophil műnek, csak nem demokratának.
Bizonyos, hogy innen csak egy lépés a demokratizmus; de Fazekas e lépést
nem tette meg. S mégis a Ludas Matyi demokratikus iránymű lett, nem a
szerző szándékából, hanem a körülmények alakulása folytán a
közfelfogásban. Komoly intést láttak benne, hogy a földesuri önkény
felidézheti az elnyomott nép bosszúját. Az 1780-as és 1790-es évek
demokrata eszméi, melyek Martinovicsékkal együtt 1794-ben elvérzettek, a
Ludas Matyi hatása alatt támadtak újra fel az irodalomban s lettek ismét
a közvélemény tárgyai. A kis furcsa eposz nagy mértékben hozzájárult a
magyar jobbágyság önérzetének emeléséhez és sorsának későbbi
alakulásához.
De megfordítva is mondhatjuk: hogy a Ludas Matyi annyira tudott hatni,
oly népszerű, sőt valóságos népkönyv lett, azt nemcsak czélzata okozta,
hanem költői becse is. Hősében sikerült a költőnek egy alakot teremteni,
mely első bemutatkozásától kezdve kedves ismerőse, régi jó barátja lett
a népnek. Matyi nemcsak azért tetszett, a mit elkövetett, hanem népies
jellemvonásaiért is; sőt viselt dolgai annál inkább tetszettek a népnek,
mert ilyen magaszőrü egyén vitte végbe. Ez alak megteremtése és a nép
szellemébe iktatása egyik nevezetes érdeme Fazekasnak. Döbrögi is
ismeretes typus volt a szenvedő jobbágyság előtt, valamint a szolgalelkű
ispán és a sorsosai elnyomására is segédkezet nyujtó cselédség; a
földesúr jellemrajza annál általánosabb tetszéssel találkozott, mert
nemcsak kegyetlennek és gőgösnek, hanem gyávának és korlátoltnak is van
festve. Másik jelensége volt a népmesék világos tervére emlékeztető
egységes, kerek, arányosan tagolt kompoziczió, a motiválás elégséges
volta és tisztasága, a kettős bonyodalom kettős komikai érdeke, s a
hármas bosszú, melynek egyes alkalmai logikus kapcsolatban vannak
egymással s megannyi meglepetést hoznak magukkal; jól megrajzolt
szituácziók, kellően részletező elbeszélés fölösleges nyujtások vagy
kitérések nélkül. Végül a népszerűség kiváló tényezője volt a népies és
meglehetősen jellemzetes nyelv. Sajátságos, még a hexameteres forma sem
volt akadály, s nincs is egyetlen klasszikai formájú költemény sem
irodalmunkban, mely ennyire népszerűvé tudott volna válni. Fazekas
előadása nem a pompázó hexameter, hanem a természetes beszéd hexameteres
formában. Rímet nem talált ugyan benne a nép s versnek talán nem is
érezte, de prózának bátran olvasható és érthető volt. A nép a szövegnek
egész kifejezéseit felkapta: «Magam la!» «Háromszor veri ezt kenden
Lúdas Matyi vissza» stb. népi frázisokká lettek.
Előadásáról Toldy azt jegyzi meg, hogy a furcsa itt is, mint
Gvadányinál, inkább a dologban, mint az előadásban van, s ennek
tulajdonítja, hogy ez a művelt közönségnél is egykor kedvességben állott
mű az ízlés haladásával mindinkább feledékenységbe ment. Valóban Fazekas
az egész történetet tárgyias hangon adja elő, maga nem igen humorizál; a
subjectiv komikai elem csekély volta miatt kissé fakó az előadás. De
épen objectiv hangja miatt annál közelebb állt a népmesék előadásához s
népkönyvnek annál jobb volt. Fénypontjai az előadásnak az éles
megfigyelésen alapuló részletezések, találó bevezetések, egy-egy
hangulatos leirás, a gyökeres, fordulatos, népies nyelv.
A költemény talán még inkább a nép szája ize szerint való lett volna, ha
nem hexameterben írja Fazekas, hanem népies formában, mint pl. Csokonai
a Dorottyát. De Fazekas az uralkodó irodalmi ízlés nyomása alatt állt;
egyéb görög-római formákat is azért művelt egy idő óta szinte kelleténél
is gyakrabban, hogy eleget tegyen a vezető írók követelésének s
kikerülje a gáncsoskodást. Kazinczyék tanítása szerint tökéletes ízlésű
író csak antik vagy nyugateurópai ritmusban írhatott. A Dorottyában,
Himfy dalaiban is kifogásolták a mérték hiányát. Fazekas egyszer
elbeszélő költeményt írván, meg akart felelni a koryphæusok
kívánságának. Irányadó írók annyi lyrai vers után várva-várták már az
eposzt, hexameterben, Fazekas tehát kis művét ebben a formában írta, s
úgy látszik, ezért is szánta rá magát, hogy elküldje Kazinczynak,
bizonynyal abban a hiszemben, hogy örömet fog neki vele szerezni, s
mindenesetre Kazinczy észrevételei nem a forma ellen szóltak, sőt azt
csak szívesen látta, s ennek kedvéért adta jó tanácsait.
Ugyancsak a hexameter æsthetikai hatásáról e műben azt mondják, hogy e
méltóságos forma ellentéte a köznapi tárgygyal emeli a komikumot. Toldy
szerint «a hexameter jól van választva, mert ez, méltóságos
portamentójával szintoly éles, mint mulattató ellentétet képez az alant
forgó tartalommal; de Fazekasnál a hatásnak e faja elvész, mert
hexametere pompa és numerus nélküli.» Ugyanő szerinte ez utóbbi
fogyatkozás miatt «hiányzik vers és tartalom közt azon ellentét, mely
szerencsésb kezelésnél a formának hatását annyira emelheté». Fazekas
legújabb méltatója pedig, Tóth Rezső, említett jeles tanulmányában azt
írja, hogy «e forma, melyet – mint a humorizáló előszóból is kitetszik –
Fazekas öntudatosan használt, a maga ünnepélyes komolyságában igen
sikerült ellentétes parodizálása az eposzi méltóságos előadásmódnak. Ezt
már első kiadója, Kerekes is észrevette; kiemeli Toldy is s utána
valamenyi irodalomtörténetünk» (idézi Imre Sándorét és Beöthyét). Azt
hiszszük, Toldy nem ezt mondja, sőt ő nem tartja sikerültnek az ellentét
megvalósítását, parodizálásról sem beszél, inkább csak annyit állít,
hogy a hexameter és a tartalom közt, mintegy elvileg, ellentét van, s ez
magában komikusan hat, de a komikum e forrását Fazekas nem aknázta ki.
Beöthy is csak annyit ír, hogy a hexameter komoly méltósága éles
ellentétben állván az alantjáró tartalommal _és előadással_ (ez a
különbség Toldy véleményétől), a komikum emelésére szolgál. Azt, hogy ez
szándékos és hogy Fazekas parodizálni akart, csak Tóth Rezső állítja
egész határozottan. Nem tudjuk magunkévá tenni ezt a véleményt. Fazekas
előadása nem parodizál semmiféle egyes eposzt, sem általában az eposzt,
annyira sem, mint például a Dorottya, vagy a Nagyidai czigányok, vagy az
Elveszett alkotmány. Ő a hexameterrel úgy élt, mint éltek maguk a
görögök és a rómaiak, a kik ugyanis nem korlátozták ezt a formát csak
fenséges tárgyakra, hanem idylli és komikus tárgyakat is ebben a
formában dolgoztak fel a Batrachomyomachiától és Margitestől kezdve
Horatius sermóiig. A parodizálás épen az előadás tárgyiassága miatt is
majdnem lehetetlen; hiszen a Ludas Matyi előadása aránylag
hangulattalan. Az előadás nem utánoz semmit, elég anekdotaszerű és
valószerű; nincs is ellentétben a tárgygyal. Csak a hexameter van
ellentétben mai fogalmak szerint (Vergiliusra, Klopstockra és
Vörösmartyra gondolva) a tárgygyal, de az előadással is. Ez az ellentét
csakugyan feltünt, akár volt szándékos Fazekasnál, akár nem, s az
irodalom emberei élvezték is Kerekes Ferencztől Kozma Andorig, bár
teljesnek sokan nem érezték. Fazekas öntudatosságát másban látnók. Ő
hexametert írt, s meg akarta mutatni, hogy milyen természetes lehet a
magyar beszéd a hexameterben, a mint Gœthe megmutatta a _Hermann und
Dorotheával_ a német nyelvre nézve. Csakugyan írtak sokkal szebb és
költőibb hexametereket, de az Elveszett alkotmányig ilyen igénytelen és
a természetes beszédmódhoz közel álló hexametereket nem írtak nálunk. Az
is igaz, hogy irodalmi izlésünknek nem kellett a hexameterben az
egyszerü nyelv, még az Elveszett alkotmány idején sem, pedig ebben a
költő öntudatosan humorizál és parodizál is; de másfelől csakugyan igaz,
hogy a Ludas Matyi hexameternek olvasva, elég numerustalan (még az
Elveszett alkotmány is, bár az kevésbbé), pedig a mértéket pontosan
megtartja.
A Ludas Matyi pompás meséje nem a Fazekas leleménye, bár ő alakított
rajta s övé a felöltöztetés. A mese eredetére nézve újabban érdekes
kutatások indultak meg; azelőtt egyszerűen elfogadták Fazekasnak azt a
jelzését: «Egy eredeti magyar rege», részint abban az értelemben hogy
mindenestől az ő leleménye, részint abban, hogy egy magyar anekdotát
dolgozott fel, a nélkül, hogy az eredeti anekdotát valaki ismerte volna,
vagy ismerné. A 80-as évek óta Heinrich Gusztáv indítására külföldi
analog mesék felé fordult a nyomozók figyelme. Azóta Katona Lajos,
Halász Ignácz, Lázár Béla, Kelemen Béla stb. egész sor különféle
külföldi hasonló népmondát ismertettek. Az eddigi nyomozások eredménye
behatóan ismertetve és kritikailag elemezve van Tóth Rezső érdemes
tanulmányában Fazekas munkái előtt s az érdeklődőt a Régi Magyar
Könyvtárnak ehhez a kötetéhez utaljuk. Az eddig összevetett anyagból
megállapítható, hogy a Ludas Matyi meséje a közös európai mesekincs
tagja és sok változatban él különféle nemzeteknél: van római, kataláni,
szicziliai, lotharingiai és norvég rokona, melyek több-kevesebb
hasonlóságot mutatnak vele. De megvan egy XIII. századbeli kiadatlan,
terjedelmes, de csonka, verses fabliau-ban is, Douins de Lavesne _Roman
de Trubert_-jében, melynek kézirata a párisi Bibliothèque Royal-ban van
meg; részletesen ismertette Amaury Duval, a franczia akadémia
irodalomtörténetében 1838-ban. Ugyanez a mesetypus irodalmi
feldolgozásban is részesült a francziáknál, kevéssel Fazekas előtt,
Claude Tillier _Mon oncle Benjamin_ cz. híres regényének egyik
epizódjában. Ez a feldolgozás láthatólad népmesei forrásból merített. A
három franczia szerkezet: a fabliau, a lotharingiai mese és a Mon oncle
Benjamin mutatja, hogy e mesetypus franczia földön már a XIII. század
óta él, el van terjedve s változatai keletkeztek. A norvég változattal
együtt ezek hasonlítanak legjobban Ludas Matyihoz, sokszor a
részletekben is. Az összes európai változatokban egy szegény parasztfiú
a hős, a ki valamely hatalmas embertől igazságtalanságot szenved s azért
furfangos módon boszút áll. Legtöbbször egy szegény özvegyasszony
fiaként szerepel, a kinek tapasztalatlanságával és gyámoltalanságával
visszaélnek; elcsalják, vagy elveszik tőle egyetlen vagyonukat:
borjukat, malaczukat; a boszúállás álöltözetben történik, leány, pap,
orvos vagy mesterember alakjában. A háromszoros boszú csak a franczia és
a norvég változatokban szerepel; a többi motivumok is ezekben
leghasonlóbbak, a nem köszönés, a feleárra alkuvás, az ácscsá, orvossá
öltözés, az öltözet részletei, részben a nagyúr jellemzése is.
A másik kérdés az: vajjon Fazekas közvetlen forrása mi volt? Ő a magyar
néptől hallotta-e a mesét, vagy külföldi forrásból vette? A kutatók
nézete megoszlik e kérdésben. Katona Lajos és Halász Ignácz magyar
forrást tételeznek föl; e szerint a mesekölcsönzést a nép végezte volna,
s a Ludas Matyi-közszólások részben már Fazekas előtt meglehettek a
népnyelvben. Tóth Rezső abból kiindulva, hogy a népmesegyüjtők eddig
nálunk hasonló mesét nem találtak, másrészt tekintettel a franczia
változatok egyezésére a Ludas Matyival, s e mesetypusnak a franczia nép
közt való nagy kedveltségére és állandóságára, – a norvég kölcsönzést
kizártnak véli – azt tartja valószínűnek, hogy Fazekas a mesét franczia
földön hallotta a nép ajkáról, talán némileg más alakban is, mint a
közlöttek, s azután évek mulva politikai irányzattal dolgozta fel; de
lehetségesnek mondja azt is, hogy a politikai tendenczia már a franczia
eredetiben megvolt, s Fazekas tán a forradalom egy izgató röpiratában
találta e mesét. E felfogás ellen látszik szólani Fazekasnak munkája
czímlapján ez a jelzése: «egy eredeti magyar rege». Azonban lehetséges,
hogy Fazekas csak a feldolgozásra értette az eredetiséget, t. i. hogy ő
nem fordította ezt a mesét valamely meglevő külföldi verses mű után,
hanem a maga eredeti költeményét adja benne; csakhogy ez esetben talán
mégsem tette volna oda a «magyar» jelzőt is. Végre nem lehetetlen, hogy
Fazekas, a ki a népnyelvet annyira ismerte s oly ritka tájszavakat
használ, hallott a néptől egy már ritka, talán kiveszőben levő hasonló
mondát, s azt aktuális czélzattal költői elbeszéléssé feldolgozva, e
művével a régi mondát egészen kitörülte a nép emlékezetéből.
Akármint van is: a lelemény s a kompoziczió alaprajza nem az övé. De
neki is megvan a nagy érdeme. Ha francziából vette: övé a magyar szöveg,
a földesúr és a lúdhajtó gyerek, a jobbágyi viszonyok, a magyar alakok
és a hazai czélzat. Ha a néptől vette, övé a czélzaton kívül a
feldolgozás, a jellemzés, a részletes motiválás, a szituácziók, az
előadás, a nyelv. És nagy érdeme, hogy művével hatott a néplélekre.
Valamint Gvadányi alakjai, úgy a Ludas Matyi is új meg új életre kelt
újabb feldolgozásokban, _Balog István_ színész, a «Mátyás diák»
szerzője, «tüneményes énekes vígjátékot» készített belőle 1838-ban; e
darab attól kezdve némi megszakításokkal 1871-ig színen maradt;
Szerdahelyi József szerzett hozzá németes zenét. Balog Fazekas nyomán
indul ugyan, helyenként még a dikcziót is megtartja, de beleveszi a
bonyodalomba a szerelem motivumát is, és a bécsi Raimund énekes népies
bohózatainak mintájára felczifrázza tündérekkel és allegorikus
alakokkal; a háromszoros boszúálláson is enyhít, Matyi a harmadik
megtorlást nagylelkűen elengedi. Ennek a gyengén szerkesztett s mégis
elég népszerű darabnak nyomán készült az 1880-as években _Tatár Péter_
verses, de költőietlen átdolgozása. A kiadó a történettel még ebben az
unalmas alakban is jó vásárt csinált; három nagy kiadása fogyott el. Az
eredeti munkát dolgozta át rímes alexandrinekben _Csengeri János_ a
Magyar Mesemondóban (Méhner, 1891), jó magyaros nyelven, de
természetesen az előadás eredeti jellemének óhatatlan
megváltoztatásával.
Ilyen állandó alakot teremtett Fazekas a Ludas Matyiban; e munkájával
szerencséje volt: még megérte nagy népszerűségét, de nem érte meg
elfelejtését.
E költői főműve mellett volt egy nem kisebb szeretettel dolgozott s nem
kisebb fontosságú tudományos főműve is: a füvészkönyv. Már Földi János
megkezdte a természetrajz tudományos feldolgozását, de csak az állattant
készíthette el (_Természeti história_ a Linné systemája szerint. Első
csomó: Az állatok országa. Pozsony, 1801). Munkáját folytatva a
növénytannal, a Göttingában is tanult Diószegi Sámuel debreczeni ref.
prédikátor és Fazekas Mihály megszerkesztették a magyarországi növények
rendszeres botanikus könyvét, Linné rendszerében, s megállapították a
növénytani műszókat. A munkán nagy utánjárással, levelezéssel dolgoztak
több éven át, s 1807-ben adták ki: _Magyar Fűvész könyv_. Melly a’ két
magyar hazábann találtatható növevényeknek megesmerésére vezet, a’ Linné
alkotmánya szerént. Első rész. Egyhímesek – sokhímesek (Debreczen,
Csáthy György. 1807, XVI és 608 l.).
A könyvnek a szerzők szerint egyenes és egyedűl való czélja az, hogy a
fáknak, füveknek és virágoknak ismerésére vezessen. Megismerünk valamely
növényt akkor, mikor a többiektől megkülönböztetni és nevéről nevezni
tudjuk. Ezért adják a növények leírását tudományos rendszerben, rendek,
seregek, nemek és fajok szerint, s ezért törekszenek az elnevezések
pontos megállapítására. Valóban a könyvnek kettős fontossága van:
természetrajzi és nyelvészeti. Természetrajzi tekintetben a
magyarországi flórának első rendszeres összeállítása. Alapúl a Linné
rendszerét vették, a _Systema vegetabilium_ XV. kiadása nyomán, némi
igazításokkal a természeti rendszer kedvéért, és a leírásban Linné
_Species plantarum_-át követték Willdenow kiadása szerint, továbbá
Persoon _Species plantarum_-át. A könyv tudományos értékét a szaktudósok
jelentékenynek ismerték el. Nyelvészeti, illetőleg műnyelvi fontossága
még nagyobb. Nem ez az első kisérlet a magyar növénytani műszók
megállapítása terén, de ez volt a legteljesebb és legrendszeresebb, és
hosszú időre alapvető lett. Rendet teremtett a magyar növénynevek közt,
egy-egy növénynek sokféle népies elnevezése közül választott, a
legalkalmasabbnak tetszőt megtartotta nemi névnek, a faji jelzőt
többnyire ők választották hozzá; az illetlen, vagy a babonás nevek
helyett újakat adtak, a magyar névvel nem biró növényeket is elnevezték
vagy a latin szó magyar hangzásúvá tételével, vagy a magyar szóalkotás
egyéb módjai szerint.
Így a könyvben a népnyelvi anyag dús felhasználása mellett sok az új szó
is, de újításuk többnyire egészséges analogiák után indul és szerencsés.
Gondjuk volt arra, hogy az új név a növény ismertető jeléből legyen
véve. Némi túlzásba estek a szentekről, Istenről, ördögről vett népies
elnevezések üldözésével, de egészben véve megalkották a növénynevek
rendszerét. Ugyancsak megállapították a növények leírására vonatkozó
nevek és jelzőszók használatát is (fészek, csésze; hengeres, ellenes,
hosszúdad stb.).
A szerzők arra számítottak, hogy munkájok megkedvelteti a füvészetet a
magyar közönséggel. Méltán is várhatták fáradhatatlan igyekezetük
foganatáúl munkájuk hatását a hazai fűvészet fellendülésében. Ez a hatás
be is következett, bár nem oly szemlátomást, mint szerették volna, de
annál tartósabban. A lassanként kifejlődő magyar füvészet az ő
munkájukat vette alapúl. A látszólagos közöny elkedvetlenítette
Fazekast. Sógorának segített ugyan a fűvészkönyv praktikai részének, az
_Orvosi fűvészkönyv_nek megszerkesztésében is (Debreczen, 1813.), de e
munka előszavát már nem irta alá.
Volt Fazekasnak még a Füvészkönyv készülte idején egy kevésbbé
elismerésre méltó szereplése is, az ú. n. Arkádia-pörben, 1805-ben és
1806-ban Kazinczy ellen a debreczeniek részéről ő írta a legélesebb
czikket s bizonygatta az Arkádia-szó sértő voltát Csokonaira és
Debreczenre nézve. E vitában Fazekasnak nem volt igaza. A régi
ellentétek a «debreczenismus» képviselői és Kazinczy közt ekkor mentek
át nyilt szakadásba. Állítólag részt vett Fazekas a Mondolat
szerkesztésében is, de ez nincs bebizonyítva. Bizonyos azonban, hogy
Fazekas, noha a Fűvészkönyvben maga is sokat újított, Kazinczy
neologiájával szemben inkább az orthologusokkal rokonszenvezett, mint a
debreczeniek általán. A phraseologiában és stilusban egyébként nem is
volt neologus.
Idősebb korában, miután író barátai elhaltak s költői munkásságát sem
igen folytatta, a népszerűsítő irodalom terén keresett foglalkozást.
1819-ben megindította a Debreczeni Kalendáriumot, melyet igyekezett úgy
szerkeszteni, hogy kihagyva belőle a régebben oly kedvelt babonás
jóslatokat, érdemesebb olvasmányokra szoktatta a népet. Ez a
vállalkozása sikerrel is járt, a naptár korunkig fenmaradt, Fazekas
haláláig szerkesztette. Kisebb költeményeiből életében a 127. dícséreten
kívül csak a Nyári esti dal jelent meg; Kazinczy adta ki a Hebe 1825-iki
folyamában. Még 1826-ban ad ki egy népszerű csillagászati munkát, a
_Csillagórá_-t, «mellyből, ki a jelesebb álló csillagokat esmeri, az
esztendőnek minden tiszta éjjelén és annak minden részeiben megtudhatja,
hány óra és hány fertály legyen.»
1828 február 23-án halt meg hosszantartó «száraz betegségben». Igen szép
halotti pompával temették el. Budai Ezsaiás superintendens mondott
felette prédikácziót, «és a nemes tanuló ifjúság s városunknak minden
rendben levő előljárói s alattvalói szomorúan kisérték ki ezen ritka
nagy embert, a ki akár lángeszére s mély tudományára, akár fabricziusi
karakterére nézve megérdemli, hogy a két magyar haza kevés választottjai
között helyet foglaljon» – írja róla a «Magyar Kurir» debreczeni
tudósítása.
Verseiből tízet Ináncsi Pap Gábor tett közzé a Koszorú 1830-iki
folyamában. Összegyüjtött versei nyolcz évvel a költő halála után
jelentek meg: _Fazekas Mihály versei. Öszszeszedte Lovász Imre. Pesten.
Esztergomi K. Beimel Józsefnél, 1836._ 134+2 lap; benne van a Ludas
Matyi is. Mátray Lajos «Fazekas Mihály élete és munkái, felfedezett
ismeretlen verseivel» (Debreczen, 1888) egy Fazekasénak tartott régi
kéziratos verses könyvből 27 verset közöl mint Fazekas felfedezett
verseit; azonban nem igazolja, hogy a kézirat csakugyan Fazekasé, s a
versek közt vannak kétségtelenűl más szerzők darabjai: nevezetesen
Ányostól, Csokonaitól, Kisfaludy Sándortól stb.; a többinek eredete is
bizonytalan. Uj kritikai kiadása a Régi Magyar Könyvtár XVII. füzetéül
jelent meg; _Fazekas Mihály versei, Bevezette és kiadta dr. Tóth Rezső._
(Budapest. Franklin-Társulat. 1900.) Kisebb verseit a Lovász-féle kiadás
szerint adja az akkori helyesírással, a Ludas Matyit pedig az 1817-iki
kiadás nyomán. E kiadás többször idézett bevezetését mi is használtuk.
Nyilvános emléket először mint tudós nyert; a pesti füvészkertben
1864-ben állítottak egy kis oszlopot Diószegi és Fazekas tiszteletére.
1898-ban Debreczenben az egykori háza helyén álló banképületen
domborművű emléktáblát helyeztek el, 1904-ben pedig sírjára állítottak
művészi díszű emléket. De alakjával az irodalomtörténet is megujúlt
érdeklődéssel foglalkozik, s egyre tisztább világításban látjuk a
debreczeni kör másodrangú, de érdemes lyrikusának, a magyar botanika
egyik alapítójának és egyik jeles komikus eposzunk költőjének
jelentőségét.
[Illustration: Az első kiadás czímlapja.]
Az első kiadás czímlapja.
Quamvis sublimes debent humiles metuere,
Vindicta docili quia patet solertiæ.
_Phaedrus._