Flóris a siralomházban virrasztott, a pislogva égő olajmécses fénye
mellett. Magdaléna pedig a puha ágyában, a diszkrétül horkoló ura
oldalán…
– Reggel hatkor vége lesz! – mondta magában a rab. És várta a
szürkületet.
Óh, milyen lassan múlnak az órák!
A lelkiismerete nem bántotta. Hogy ő rabolni, gyilkolni akart volna,
arra jóformán már nem is emlékezett. Ő csak arra emlékezett, hogy
Magdaléna valami rettenetes és kegyetlen árulást követett el ellene.
Hízelegve közeledett hozzá, azután mérgezett kést ütött beléje. Ez már
szinte fölösleges kegyetlenség volt, kevesebbe is belepusztúlhat az
ember.
A szíve, az agya, minden idegszála fájt, égett és sajgott. Mert hiszen
tudta, most már tudta, hogy Magdaléna csapdát állított neki. Délben már
a rendőrségen járt…
Őt nem bántotta a lelkiismerete, csak egyet sajnált: hogy nem ölte meg.
Azt még sajnálni fogja a bitófa létráján is…
Magdaléna azalatt nyitott szemmel feküdt a tekintetes úr oldalán.
A teste mozdulatlan volt, a lelke azonban rémülten cikázott ide s tova…
Most a siralomházban volt… Leborult Flóris elé, szepegve odasimúlt
hozzá.
Jaj, édes Kain testvérem, én nem így akartam… Nem is tudom, hogy mit
akartam, hiszen én egy szegény, együgyű asszony vagyok…
De miért is öltöztél rablónak és gyilkosnak? Hiszen te egyik sem vagy!
Hogy te a smukkomat akartad volna ellopni? Hát ha a tied volna a tatár
császár minden kincse, hová raknád, ha nem az én lábam elé?
És hogy te a véremet szomjaztad volna? Óh, szegény Kainom, ha neked tíz
életed volna, mind a tízet odaadnád egy mosolyomért vagy egy
könnycseppemért…
A nyugtalan lélek megint visszatért a hálószobába. Óh, ha én becsületes
lélek volnék, akkor most fölverném az uramat… Kelj föl, ember, szaladj,
rohanj az auditorhoz, mondd meg neki, hogy Flórisnak nem szabad
meghalnia… Mindennek én vagyok az oka és Flóris igaz ember… Lopni akart,
igaz, ölni akart, – de ha tudnátok, hogy miért akarta megtenni… És hogy
azt hazudta: a szeretője voltam? Óh, Istenem, hát ki tud ehhez?
Hitványabb embernek már különb asszony szeretője is lehetett…
Tízszer is fölemelte a sápadt kezét, hogy vállon ragadja az urát, de a
keze gyáván lehanyatlott megint és Nagy Miklós tovább horkolt. Még
álmában is – a holdvilágban tisztára látható volt – ott volt a
tekintetes úr arcán a férfias fölháborodás kifejezése. Hogyan tudná neki
Magdaléna megmagyarázni azt, amit ő maga sem értett?
A püspöki óra elütötte az ötöt. Negyedhat. Félhat. Háromnegyed… A
Magdaléna szíve minden óraütésnél lassabban vert.
– Hat órakor egészen meg fog állani a szívem, – mondta magában az
asszony.
És nem is bánta, hogy úgy lesz.
*
Ez volt a Magdaléna második élete.
Hogy melyik volt az igazi és melyiket álmodta meg, az ma, mikor mind a
két élete már végleg elmúlott, egészen mindegy.