a rakonczátlan indulat, mely a Feri kölyökben lakozott. E szavakat, ha
hallotta volna, még Bánthó István uram sem hagyhatta volna szó nélkül,
sőt inkább még ő is a gyereket érdeme szerint megfeddette volna. Pedig
Bánthó István uram is el volt keseredve az ő szivében a fölött, hogy
Kazóné asszonyom által az ő atyafiságos ajánlata olyan kurtán
elutasittatott. Nem is késlekedett egy perczig sem, sőt maga is segitett
a lovakat fölszerszámozni és a kocsi elé fogni, nagy türelmetlenségében
kemény szavakkal illetvén a bámészkodó kocsist is, mivelhogy a
gyeplőszár nagyon össze volt keveredve. Nyilván csak az ő nagy szivbéli
bántalmát akarta a zsörtölődéssel kiszellőztetni.
A mi sikerült is annyiban, hogy Kazóné asszonyomtól illendő
tisztességgel elbucsúzhatott, tőle a sok nagy alkalmatlanságért
bocsánatot kérhetett, neki az atyafiságos fogadtatást szivesen
megköszönhette s őt atyafilátogatóba Dunaszentmihályra egész rokoni
bizodalommal meghívhatta, egyuttal megbiztatván az iránt is, hogy sem
az, a mi eddig történt, sem az, a mi ezután fog történni köztük, örökké
tartó háboruságot nem okozand az atyafiszerető igaz szívek között.
Mindezen kölcsönös kiengesztelődés pedig megtörténhetett amaz idő alatt,
míg János gazda az utasok pinczetokját jó borral, Mártha szakácsné pedig
a tarisznyát jóféle hideg sülttel és pogácsával megtölthetné s a
cselédek a bundát, botos csizmát, töltött puskát, uti kucsmát, hóhányó
lapátot, abraknak való zabot, etető szénát s egyéb ily szükséges
utiszereket konyhából, éléstárból, csereházból, magtárból, szinből,
ólból, szerszámkamrából, pinczéből, padlásról előteremthetnék s a
kocsiban kellőképen elhelyeznék és megkötözhetnék.
Ez idő alatt a Feri gyerek maga nyergelte és kantározta fel hóka lovát s
fölvetvén magát a nyeregbe, odaugratott a baromfiólak felé, a hol Kató
leányzó vette számba a baromfiakat, melyek már az ólak előtt külön
falkákban kezdtek összeseregelni, hogy ily csunya hideg téli időben még
napnyugta előtt éjszakára szép rendben elüljenek. Nézte, nézte őket a
leányzó, de bizony hiába, mert nagy, sok, sürü könyhullatás miatt még az
ő kiválasztott, kendermagos kis jérczéjét sem láthatta, a ki pedig soha
el nem ült a nélkül, hogy a leányzó lábaihoz oda ne kotyogott s két kis
sárga szemeivel hozzá jobbról-balról föl ne tekintett volna.
Oda ugratott a gyerek nagy hirtelenséggel, a mely miatt lőn a
baromfiaknak hangos szétriadása s a sírdogáló leányzónak néma
megrettenése. A gyerek se szólt egy szót sem, a leányzó se tudott
megszólalni, csak nézték egymást égő szemekkel, mint két páros csillag.
Végre is a leányzó letörlé könyeit és csöndes reszkető hangon ezt
susogta:
– Mikor látjuk még egyszer, édes Feri bátyám?
– Vársz-e én rám kedves egyetlen hugom, míg én érted ujra eljövök? – Ezt
kérdezte Feri.
Kató leányzó nem tudott felelni, mert könyei ujra megeredtek, csak
fejével integetett.
A gyerek belevágta sarkantyuit a ló oldalába, a ló felágaskodott s
nagyokat ugrott a kapu felé. De Feri ujra visszavezette s szép csöndesen
oda állt a leányzó mellé.
– Eljövök érted, addig is áldjon meg az én istenem!
Ezzel ujra sarkantyuba kapta lovát s mint a sebes szélvész,
el-kivágtatott az udvarra; – ki az udvarból, ki a faluból, árkon,
keritésen, fuvatagon keresztül, a népeknek nagy bámulatára. Azt sem
mondá Kazóné asszonyomnak: jó éjszakát. Meg se várta Bánthó István
uramat, csak az erdő szélén. De se ott, se tovább, se hazáig, se otthon
nem szólt a Kató leányzóról se apjának, se anyjának, se semmiféle
atyafiának. Sőt egy álló hétig szinevilágát se látták, ugy elcsavargott
hazulról valamerre. Vad volt, szilaj volt, szegény anyját kétségbe is
ejté megváltozása, nagy szótalansága. Erős volt, bátor volt, Duna se
vitte el, farkas se vágta le, rossz czimborák se ütötték agyon, förgeteg
se temette el, mégis aggódtak miatta minden este, minden reggel. Pedig a
kölyök épkézláb volt, csak egy gonosz vállalaton törte fejét, a mi
kitudódott a következő uton-módon:
Ugyanis Tamás apostol napjának estéjén azt mondá a Feri kölyök Bánthó
István uramnak a pipázó szobában, mikor a többi házbeli népség már
lenyugodott:
– Édes apám uram, meg akarok házasodni.
Bánthó István uram nagyot nézett e szavakra s hamarjában nem felelt, nem
lévén tisztában az iránt, tréfára vegye-e a dolgot, vagy összeszidja a
kölyket. A kölyök folytatá nagy, elszánt komolysággal.
– Vagy megházasodom, vagy elmegyek a francziára.
– No kölyök, e szavadból most már látom, hogy megint valami ostobaság
ütközött beléd.
A kölyök folytatá:
– Kazó Katalin hugomat akarom feleségül venni Kazavölgyéről.
– Megháborodott a te elméd. Vajjon nem szemmel láttad-e s füllel
hallottad-e, hogy Kazóné atyánkfiával minémü gyülölséges pörben állunk?
– Jól tudom.
– Avagy meggondoltad-e, hogy Kazóné asszonyom a legutolsó
szántógyereknek is előbb odaadná lányát feleségül, mint egynek mi
közülünk?
– Jól meggondoltam.
– És vajjon belátod-e elméddel, hogy míg a zálogos birtok kezünk között
nem lesz, addig te Kató hugom kezéről nem is álmodhatol; az a birtok
pedig kezünk közé nem juthat, míg egy bizonyos fundamentomos irományt
meg nem szerezhetünk, a melyre nézve ugyan harmadnapja már a
Kanczelláriától mandátumot kaptunk, de a melytől az ekzekuczió még
messze van.
– Sem birtokról, sem irományról, sem ekzekuczióról nem akarok hallani.
Nekem a leányzó kell, semmi más.
Bánthó István uram fölkelt ülőhelyéről, elővette a pipaszurkálót,
kitisztogatta öblös pipáját, az ablakdeszkáról elemelte a vörös
márványból faragott dohánytartót, megtömte a pipát istenesen, taplót
gyujtott, pipára gyujtott s aztán ujra leült a zsöllyeszékbe s nyugodt
hangon így felelt:
– Most már látom, hogy nincs egyéb hátra, minthogy megint a kutágashoz
kötöztesselek, mint olyat, a ki el akar szaladni. Hogy vehetnéd te el
Kazó Katalint, ha se az anyja oda nem adja, sem a birtok vele nem jár.
– Már pedig én, édes apám uram, elhozom Kató hugomat. Ha oda adják:
elhozom szép szerével; ha oda nem adják: elhozom, a hogy lehet; – de én
elhozom. Nyolczadmagammal hajnalban elindulok Kazavölgyére s egy hét
mulva vagy itthon leszek a leányzóval, vagy Komáromban leszek a verbung
komendánsnál, vagy nem leszek sehol sem. Ha pedig édes apám uram ezt
megengedni sehogy se akarná; akkor ne beszéljünk többet a dologról,
hanem vegye le azt az egycsöves puskát a szegről, én se kezemet föl nem
emelem, se nem kiáltok egy jajszót, lőjjön agyon, mint a kutyát. Ne is
gondolkodjék, ne is szóljon egy szót se, mert nekem már az mind hiába
lészen.
Látszott a kölyöknek komoly és halavány arczáról, hogy az ő lelkében
igen erős az eltökélés. Bánthó István uram jól ismerte már arról az
oldaláról, hogy könnyebb az élőfát gyökerestől kirántani a földből, mint
e makacs kölyök szívéből kiirtani a meggyökeresedett elhatározást.
– Várj csak rám, majd mindjárt mondok valamit – szólt s ezzel
kiiramodott a szobából.
Bánthó István uramnak az volt az ő rossz szokása, hogy a midőn az ő
szíve és elméje valamikép megterhelődött s ennélfogva okos gondolatok
hiával volt, menten sietett ki a cselédek és szegődöttek közé, a holott
is mindig találván hibát, gondatlanságot, fogyatkozást: az ő
szedte-vette, henye gondatlan népeit ránczba szedte, jól összehordta,
miközben szívének és elméjének terheit ekként lehányván, nyugodt
lélekkel és világos gondolattal foghatott ő nagy dolgaihoz. Most is
azért fordula ki a szobából, hová azonban, miután ez üditő foglalkozását
befejezte volna olyan eleven hangon, melyet még a tanyákon is
meghallhatának, ujra visszatére.
– No kölyök, – szólt, – nem avatom kezem a te bolondos dolgaidba. Ha
veszni tértél: ám te lássad. Sem nem biztatlak, sem utadat nem állom. Se
jó szómat, se rossz szómat nem viszed magaddal. Ha jön a leányzó:
anyáddal együtt fogadjuk becsülettel; – ha pedig szégyent, gyalázatot
hozasz én fejemre s rossz hirt, emberszólást a familiára: korbács lészen
és megvettetés te jutalmad. Nehogy azonban valamiképen magadhoz
hasonlatos szeleburdi, oktalan kölykekkel távozz utadra: Gyárthó, Véghes
és Laszly uramöcséimet megkérem, hogy veled tartsanak. Most hát
takarodjál, aludd ki magadat.
Feri nem szólt, csöndes jó éjszakát kivánt s eltávozott a szobából.
Bánthó István uram pedig a fiókos szekrényből elővett egy pöcsétes
irást, fejére nyomta prémes süvegét, vállára kerité rókaprémes dókáját,
kezébe vette hosszunyelü fokosát s eltávozott hazulról a faluba, hogy
fent nevezett uraöcscseit a veszedelmes hosszú útra rábeszélné s némely
egyéb fontos tennivalókra is – melyeket azonban a gyereknek nem
szükséges tudni – őket jó szóval, gazdag igérettel s a temetősarki
füzes-kaszálló odaajánlásával rávenné. Ebbéli fáradozása sikerült is
annyira, hogy a mikor a kakas az éjfél utáni három órát elkukorikolta:
Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék jól etetett és jól itatott lovaikon
már ott állottak nyeregben a pitvar előtt, hogy az égettboros butykosból
nagyokat húznának s Feri gyerekkel együtt Csege felé még a kemény
hajnali szélben elporoszkálnának.
Érkezésük lőn pedig Csegére még napfölkelte előtt, a hol a hat Tekeressy
gyerek, mind valamennyien atyafiak s erős, ifjú legények már
türelmetlenül várták őket fölnyergelt és kantározott lovakkal s Virágh
Peti nemes legénynyel egyetemben, a ki ugyan nem volt atyafiság, de a
Tekeressy-gyerekeknek jó pajtásuk levén, tőlük elmaradni sehogy sem
akart. Minden jelből látszott, hogy közöttük jó eleve megtörtént már az
összebeszélés arra nézve, hogy mikor és mi végből mennének Kazavölgyére,
a holott pedig időközben szintén nagy dolgok történtenek.
Tudni kell ugyanis, hogy Kazóné asszonyom, mihelyt Bánthó István uram
Kazavölgyéről eltávozott, első dolgának tekinté mindama szobákat
kisöpretni és kifüstöltetni, a melyekben Bánthóék megfordultak avagy
éjjeli tanyát tartottak.
Mikor pedig ez megtörtént volna, szemre birá az ő egyetlen Kató leányát,
hogy nagy keménységgel kikérdezze őt ama lézengő, kamasz Bánthó
gyerekkel való beszélgetései s egyéb illetlen magaviselete felől s e
közben betekintsen az ő szívének és veséjének legbelsőbb titkaiba.
Teljességgel meggyőződvén pedig arról, hogy a gyereknek képe fészket
vert a leányzó szívében, miként az énekes madár a sürü lombos bokornak
ágai közt: példás anyai szigorral megfeddé őt ama kárhozatos
könnyelmüségért és önnönmagáról való megfeledkezésért, melylyel egy
jött-mentre szemet vetni s annak gyalázatos vakmerőségét érdemlett módon
vissza nem utasitani, sőt még édes anyja elől is eltitkolni nem
irtózott. Egyszersmind pedig megoktatá a leányzót az iránt is, mit kiván
tőle a familia becsülete, anyjának tekintélye s az utolsó kazavölgyi
Kazó ivadéknak jó hírneve.
A leányzó békén tűrte s külső látszat szerint jó szívvel is fogadta édes
anyjának bölcs oktatásait s példás szemrehányásait, noha az ő szívében
folytonosan csak a Feri gyerekről gondolkodott. De Kazóné asszonyomat se
ismerte az, a ki föltette róla, hogy ő neki a külső látszat is
elégséges. Jól keresztül látott ő a leányzón s azért nem is késlekedett
olyan tisztes praktikához nyulni, melylyel a leány nyavalyáját
gyökeresen megorvosolhatná.
Nyilván való dolog volt ugyanis, hogy méltóságos Marczalházy Sámuel
referendárius uramnak Elek nevű idősebbik fia, jó családbeli, deli
külsejü, erkölcsös és tanult ifju, már régóta jó szemmel kiséri Kató
leányzót, sőt egyszer már illendő tisztességgel meg is kérette kezét
Kazóné asszonyomtól, noha akkor a leány fiatalsága miatt minden siker
nélkül. Miután pedig a pörnek veszedelmes fordulatán csak Marczalházy
uramnak erős keze, a leánynak még veszedelmesebb indulatán pedig csak a
tisztességes férjhezmenetel segithetett: ennélfogva minden oldalról csak
kivánatos volna, hogy az Elek ifju ur elfelejtkeznék a multkori lépésnek
sikertelenségéről s megujitaná a familiával való jó ismeretséget.
Csodálatos módon ez meg is történt. Hogy volt, hogy nem volt, bizonyosan
nem tudhatni, elég az hozzá, hogy Kazóné asszonyomnak előzetes
tudomásával és beleegyezésével Elek ifju ur karácson estéjére több nemes
legényekkel s uri ifju emberekkel mint jó barátjaival együtt
Kazavölgyére érkezett, hogy Kató szívét meglágyitaná s hajlandóvá tenné
amaz ünnepélyes szavak örvendetes meghallgatására, melyeket a második
ünnepen kijövendő Balogh János viczispán uram fog az ő száján kiejteni,
hogy a Kató leányzó kezét megkérje marczalházi Marczalházy Elek nemes
ifju urnak s nemes Komáromvármegye ez idő szerinti tiszteletbeli
főnótáriusának számára.
Szép volt a házasulandó ifju ember az ő világos kék díszes ruhájában s
az ő jó nevelésü, ékes, tanult beszédjével, de Kató leányzó, a mint őt
meglátta s édes szavait meghallotta: menten nagy nyilallást érzett szíve
táján s két orczája olyan halavány lett, mintha most huzták volna ki a
koporsóból. Szegény leány, bizony meg is lehetett volna sajnálni, ha
szabad lett volna szólni Kazóné asszonyom előtt, kinek mindenütt
jelenvalósága miatt azonban ezt tenni nem lehetett.
Mulattak az ifju emberek nagy jó kedvvel, tisztes jámborsággal Kazóné
asszonyomnak nagy lelki gyönyörüségére s Kató leányzónak nagy lelki
fájdalmára, noha pedig őszintén meg kell vallani, hogy mind az ifju
emberek Elek ifju urral egyetemben mindent elkövettek az ő
felviditására, ámbátor ezen ifju emberek közt egy sem találtatnék, a ki
az ő szíve fenekén Kató kezére ne vágyakozott s Elek ifju urra
némi-némiképen ne irigykedett volna, a mit azonban a fenálló jó barátság
miatt világért ki nem mutatnának.
Öreg este volt már, midőn a legjobb mulatozás közben bejött a szobába
egy cselédlány s Kazóné asszonyomnak fülébe sugott valamit.
Kazóné asszonyom felpattant mint a szikra s nagy sebten ment ki az
előszobába, az előszobából pedig a pitvarba. A pitvar előtt állt egy
lovas legény, a ki nem volt más, mint Bánthó Feri, a ki im ekként szóla:
– Szerencsés jó estét és boldog ünnepet kivánok kedves asszonynéném,
sokan vagyunk, látogatóba jöttünk, ha jó szívvel fogad bennünket uri
házánál.
– Az ördög hozott benneteket, nem is a jó szellem, – szóla Kazóné
asszonyom, – szálljatok le a lóról.
– Mi is itt volnánk, – szóltak Gyárthó, Véghes és Laszly, előugratva
lovaikkal.
– Vagytok-e még többen?
– Igen is szolgálatjára, – szólt Tekeressy Béni, – itt vagyok
hatodmagammal egy apától, egy anyától való édes testvérek. Van egy
barátunk is Virágh Peti, ihol la!
Kazóné asszonyom se bosszuságát, se örömét ki nem nyilvánithatta, mert a
sok hetyke legény körülrajozta őt, ki a kezét, ki a köténye szélét
csókolván meg nagy szeleburdisággal. Még utóbb neki is örülnie kellett,
akármi vége lesz is örömének a rá következő nap virradtán. Egyedül csak
Bánthó Feri mutatta magát szégyenlősnek és tartózkodónak, a mire
tudnivalóképen elegendő oka lehetett.
Azonban az ujonnan jött vendégek elkeveredtek a régiek között és ámbátor
nagy utat bejártak, egész nap le se szállhatván a nyeregből:
mindamellett győzték a jó kedvet és dinomdánomot épen csak ugy, miképen
a régebbi vendégek. Elek ifju ur és Bánthó Feri ugyan nem igen vettek
részt a hejehujában, valamint Kató leányzó is – mint később maga
elbeszélte – ugy érezte magát, mint a kit a hideg bánt s gyönge két
orczája is hol elpirult, hol elhalaványodott, hol pedig egész testében
reszketett, mint a nyárfalevél, de mindamellett a többi siheder csak
mulatozott, oda se nézvén Elek ifju ur, Bánthó Feri és a Kató leányzó
belső aggodalmainak.
Végre is telt az idő, mélységes lett az éjszaka s az ujonnan jött
vendégek nyugodalomra kivánkoztak. És minek utána Gyárthó, Véghes és
Laszly uraimék a kastély belső szobáinak mivoltát (az ő sok hizelkedő
szavukra) Kazóné asszonyom kiséretében megtekintették, Elek ifju ur és a
Feri gyerek pedig egymással nagy titokban kibeszélték volna magukat:
mind a régebbi és ujonnan jött vendégek sok hálálkozással éjszakai
nyugodalomra tértek, a régebbiek, a mint illett, a kastélynak
vendégszobáiban; az ujabbak pedig, a mint tellett, a csereházban.
Beköszöntvén pedig a reggel, ugymint karácson második ünnepének reggele,
Kazóné asszonyom nagy álmélkodással látta, hogy Kató leányzó hálószobája
és fekvő ágya egészen üresen áll s hogy a leány még egy óra mulva sem
kerül elő, noha már a templomba az elsőt harangozzák s a kastélybeli
vendégek is már nagy zsivajjal vannak.
Keresi tehát a leányt mind az egész házban és udvarban, künt és bent,
szobákban és konyhában, éléskamrában és mindenütt, de csak nem találja.
– Nem láttad azt a lányt? – kérdi végre János gazdától.
– Nem én tekintetes nagyasszonyom, pedig kora hajnal óta fönt vagyok,
mivel a csereházbeli vendég urakat kellett útra bocsájtanom.
– Hát elmentek a csereházbeli vendégek?
– El azok az első hajnali kakasszóra.
– No akkor rátok is száll az isten nyila, – szólt Kazóné asszonyom nagy
indulattal, eszébe jutván, hogy az ő lányát ama gonosz jöttment emberek
vihették el.
Nosza sietett most tüzet kiáltani s mind az egész udvarbeli népséget,
cselédeket, vendégeket, bejárókat, sőt az egész falubeli jobbágyságot
fellázitani. »Kapára, kaszára, lóra, kocsira, utánok, gyilkosok,
haramiák« – rikoltozá szünet nélkül, hogy szinte megesett rá az embernek
szíve. A sok léhütő népség, vendégség, jobbágyság lótott-futott,
jajgatott és kérdezősködött, asszonyok, gyerekek, örege-apraja esze
nélkül. Soha ilyen nagy riadalmat Kazavölgye még nem látott. Még a pap
is hiába várta a templomba menőket, ott kellett hagynia templomot,
kathedrát, úrasztalát ürességben.
Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János
viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval,
vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek
urfi számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és
kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét,
sőt még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá
Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a
belső szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek
elől.
Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. Erőt vesz szívének nagy
keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És
szól ekképen:
– Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik
esztendei karácson első napjának estéjén több dunaszentmihályi
tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven
nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba
betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül
nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót
elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vőlegényét, ugymint marczalházi
Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a
kazavölgyi Kazó-család első fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi
családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erőszakkal s előre
eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén
elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik
magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös
irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána
e mandátum ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen
ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó
Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik
ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a
familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és
panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem,
kérvén, hogy ebbéli előleges jelentésem nyomban protukolumba vétessék.
Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet,
ekként szólt:
– A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való
beprotokollálására utasittatik.
Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott:
– Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek
és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom:
mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos
iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül először
visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen
leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz
egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt
minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja!
Nosza lőn most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju
vendégurak között, kik az Elek ifju urral a házhoz jöttenek. Mind
valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész
módjára a leányrablók után iramodott.
Igy lőn üres a kastély s igy lőn csendesség annak falai között dél
tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli
szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erőt vett a gyöngeség, nagy
sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt
vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket
elvégeznék.
Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu
felől. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul
az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva
keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök,
a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz:
– Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös
irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem
kellenek, én szívem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak
az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot
akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat
is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát
és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja
kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek.
Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, hogy Kazóné asszonyom
nem szól, csak sír, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja:
szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával.
Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkőzvén Kazóné asszonyomhoz,
azt mondá néki:
– Kedves hugomasszony, ne adnánk egy jó szót annak a gyereknek?
– Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek,
– szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már
legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé.
– – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen
akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan
hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki
belőle.
HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.
EGY HIRES ÜGYVÉD NAPLÓJÁBÓL.
Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán
ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne
szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de
annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kőbányai
uj temetőben.
Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény,
de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a
vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes
volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája
tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, a hogy
illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári
ünneplő: ime a négy öltözet.
Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a
zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt
szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt a mikor a viszontagságok
már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is
megvolt a maga furcsa elve.