hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami
erősebb tanúbizonyságra vágyik. Benneteket, férfiakat könnyű
megtéveszteni, ha asszonyféléről van szó. Pedig megtanulhatnátok,
például egy lakásnál zsinórt láttok, mely akár a plafondon szalad végig,
vagy alul a falakhoz tapadva húzódik el, így elhajlik, úgy elhajlik,
néhol a falba visz, teljesen mindegy, ha kék, ha zöld, ha vörös, az
azért mind a csöngetyűből indul ki és a csöngetyűhöz vezet vissza.
Mondjuk, hogy Tóth kisasszony egy napon megszeret téged, bizonynyal
nevezhetjük azt irántad való gyöngéd érzésnek, de ennek a szálai az
adott esetben az ő személyi hiúságába vannak bekapcsolva, onnan indulnak
ki és oda vezetnek vissza. De ez neked túlmagas, azért hát ne sokat
okoskodj, hanem a mit én most itt tölcsérrel a fejedbe öntöttem, vidd
keresztül okosan és meglásd, lagzi lesz belőle a végén. Az értekezlet be
van fejezve, uram.
Feri felkelt, hálásan kezet csókolt Máli néninek.
– Köszönöm alásan a jó tanácsot, elfogadom minden pontjában és
teljesítem, mint egy katona, a kit háborúba vezényelnek. De
természetesen itt nem elég a saját igyekezetem a Gondviselés segítsége
nélkül. Mindenekelőtt alkalomra volna szükség, hogy valami messze levő
semleges helyen láthassam meg a kisasszonyt. Bontóvár vagy nem a környék
alkalmas színhely. Hisz itt mindenki meg tudná nekem mondani, ki a
«bájos ismeretlen», a ki rám oly mély benyomást tett. Minek kellene itt
a laphirdetésekhez fordulni? Nem, nem, ez túlságosan együgyű «griff»
lenne. Ilyenkor őszszel pedig bizonyosan nem utaznak Tóthék sehova.
– Hátha. Úgy tudom, nagy szőlőjük van túl a Dunán, a Somlyó-hegyen.
Ilyen időtájban odajárnak szüretre s minthogy berendezett házikójuk van
a szőlőben, néha ott maradnak másfél hétig is.
– Ez egy eszme.
– Elmégysz?
– Eszeveszetten.
A kutyafejű herczegnő megfenyegette az ujjaival.
– De el ne hirtelenkedj semmit. Ez a planum most már annyira a szívemhez
nőtt, mint a nagy iróknak a chef d’oeuvre-jök. El ne rontsd, azt mondom,
mert különben velem gyűlik meg a bajod.
– Hát mi lesz, ha elrontom?
– Megharaplak! – szólt a «tatár herczegnő» tréfásan, kivicsorítva a
fogait.
Mind megvoltak és olyan szép sárgák voltak a dohányzástól, mint a
borostyánkő.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
(Az olvasó visszavitetik a régi időkbe, mikor még a méz is édesebb
volt.)
Harminczöt évvel történetünk kezdete előtt élt Pesten egy Nagy István
nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország
pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis; az úrnak termett,
a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életczéljának tartotta
minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy hogy azok
úgynevezett bajuszt ne kapjanak. A kinek az sikerült, az rendesen
bizonyos önérzettel tekintett multjára, mint a ki nem hiába élt e
sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy
beszéltek országszerte, mint a Kohinorról szokás, hogy itt és itt
Radvánszky bárónak Radványban, vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy
olyan mahagóni színűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula
se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment
át rajta egy szénásszekér kereke s még csak egy karczolást se ejtett
rajta. A pipa-faragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az
országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább
annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy
színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami
újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri-utczában),
egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen
elujságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő-műhely belső
életéből. Hogy t. i. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak,
az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
[Illustration: – Bravó, tantika!]
És igaz is volt. Ez a mi mostani alsórekettyési Tóth Mihályunk a Nagy
István műhelyében dolgozott, harmincz pengő forintokért havonkint, a mi
akkor szép pénz volt, mert kilenczven huszas lakott benne; egy húszasból
pedig meg lehetett élni naponként, úgy hogy még a koldusnak is adhatott
volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.
Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek,
s a mi jó megjelent a könyvpiaczon, azt menten megszerezte. A helyett,
hogy elment volna devernálni a «Két kék bakokhoz», vagy a «Két
pisztoly»-ba, vitte a könyv-zsákmányát a Frühjahrsfeld-utczai tiszta kis
szobájába s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna
bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv
termett, attól nem megy az ember tönkre s a mi termett volna is, az író
agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem
birta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, a
kiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek
és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat
varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben
megjelentetni a legbecsesebbet, a mi akkoriban a magyar földön termett
és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomatására. Örök
szégyen az akkori nagy urakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt,
mindenütt, a hol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák
alatt meg szivek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei
vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, a hol szokás volt
ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor,
becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, a kiké nem volt.
A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint
egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét
fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, a hol
senki sem kereste volna. A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben.
Aztán vándorolt, egyre vándorolt és nem talált állandó helyet egy
osztálynál sem, a hová szállt. Abban az időben, a melyről irunk, a
középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De
biz az lejebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál
azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagy uraknál is,
csakhogy azt még nem láttuk – vagy hogy még csak ezután jut oda, de már
szeretnénk látni.
Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a
Nemzeti Játékszín. Dehogy is maradt volna el valamelyik előadásról,
kivált ha történeti darabot adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége
szakadt – egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hivták a barátját,
ugyanabból a városból való volt, a honnan ő: Nagy-Szécsényből. A szüleik
szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban
volt a Tóth Máthé pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek s ép
annyira szerették egymást az öregek, mint a fiaik, kikből mind a ketten
diplomás embereket akartak faragni.
Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:
– Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, a hol annyit kell hazudni.
Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:
– Eredj te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. A mi
annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.
Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvencz
tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát
Losonczra viszik a nagy iskolákba, abban állapodtak meg kölcsönösen,
hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.
A koma nem vonta meg a jó tanácsot:
– A mi fiunk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.
Ezt pedig azzal indokolta, hogy ők (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem
pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, a helyett sokat
betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégis csak
egy doktor, míg ellenben ha a Miska is doktor volna és valaki
megbetegednék a két család közül, még konziliumot is lehetne tartani.
Már pedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában,
hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konziliumot tartottak ma a
doktorok.
De biz ezzel se fegyverezte le a péket:
– Micsoda? – kiáltá és a félszemével a feleségére bandzsított, – hisz a
doktornak kell a legtöbbet hazudni. És ez még a papénál is rosszabb,
mert soha se lehet rájönni.
Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után
kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, a miben nem lehet hazudni.
Őszszel aztán a jövendőbeli inzsellér és doktor egy becsületes német
származású pipametszőhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losonczon.
Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, a
kivel a fiúk összepajtáskodtak. Őszinte, szinte megható barátság
fejlődött ki köztük.
Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a rhetorikáig;
gomboztak, labdáztak, pigéztek és egy kicsit tanultak is; eminens
azonban csak Miska volt közülök, kiről a professzor urak azt tartották,
hogy nagy koponya és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem
veri a ragya. Éles esze volt, daczos nyaka, józan itélete.
És csakugyan ő tört le legelőbb. Egy kis kolera szaladt végig az
országon s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után
egyebet, csak jó emléket az ismerősöknél. Abból azonban nem lehet
kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska s a temetésről
visszamenve Losonczra, azzal az elhatározással állított be a műhelybe,
hol az öreg Stromm dolgozgatott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik
el a világban.
– Stromm úr, – mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni, – szüleim
meghaltak és nem maradt utánok semmi vagyon.
– Hallottam, édes fiam, – sajnálkozott a derék mester.
– Ebből aztán az következik, Stromm úr, hogy nem birom tovább fizetni az
ellátást.
– Ej, ne törődj te ilyenekkel! A hol két paniperda jóllakik, ott a
harmadik nebuló se pusztul éhen.
– Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr, – vágott közbe a fiú
keményen, – köszönöm alásan a jó szivét, de nem kell.
– Ejnye, forgós adta! – csodálkozott a jó ember, és a szemöldei
felszaladtak a homlokára, – hát mi a mennydörgős fityfene kell?
– Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.
– Hogy-hogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy előszeretettel tanulta
el az ilyen diák-kiszólásokat.)
– Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a műhelyben,
miképen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakáczióban
én is próbáltam a faragást és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.
– Ugyan ne izélj, te bolond!
De a fiú addig erősködött, addig követelt, engedjen hát neki a
szerszámaival itt a műhelyben egy pipát csinálni s olyan határozott,
imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni
a kivánságát.
– Jó no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira
rátérdepeltél a lelkemre.
Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna
felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt s kiment inkább a kertbe
a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s
mikor a mester este akaratlanul oda pillantott s meglátta egy
makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú
nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelő fejét, ijedten
csapta össze a kezeit és megrázta a diákot.
– Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem
vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát?
Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit,
nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett
magára, aztán így szólt:
– No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek
közt megpenészedni. Itt maradsz a műhelyben s úgy lesz, a hogy te
mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még
egyet-mást.
Miska tehát fölvette a zöld kötényt, kimaradt az iskolából és ott
dolgozgatott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az első
pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, a mi nem
csekély dicsőség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még
sok évtized múlva is _bornemiszáknak_ nevezték abban az egész
országrészben a pandurokat, egyszersmind nagy pipaértő hirében állt s
elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az ő
szájában látták az alkotását.
Miska hova-tovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt-szállt a
hírük, míg a Nagy István uram fülébe is eljutott s elcsalta a legényt
magához Pestre.
Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, a kit időközben
katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri
pedig orvosnövendék lett s ismét együtt lakott Tóth Miskával a
Frühjahrsfeld-utczai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka
huszárhadnagy, sem az Alma Mater «gólyája» nem resteltek a
mesterlegénynyel barátkozni, ebben az időpontban lévén az ifjúság a
legzöldebb; sőt bizonyos fokig tekintély volt Miska, a ki imponált nekik
és a kire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.
Megy az idő, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri
másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótűt örökre
Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy
egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott
pénz.
Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez,
dr. Protokhoz fordult egy szép, érzelmes levéllel, anyagi támogatásért,
mert a szülői házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek
tele van a szobája megrendelőkkel és a ki hallani se akar nővéréről, a
szegény szűcsnéről, gőgje, vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem
is válaszolt a levélre, a mi roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth
Miska megvigasztalta:
– Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom
veled a keresményemet. Mindenképen el kell végezned az egyetemet.
S azontúl búcsút mondott az irodalmi műveknek, a szellemi szórakozásnak.
Ő fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért, ő látta el apró kiadásait
panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a
legtermészetesebb kötelességét teljesítené.
Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erőfeszítéssel.
Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a «student» ne szenvedjen
hiányt semmiben. Mégis a student únta meg a helyzetet hamarabb.
Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a
ládáját, csak egy levelét az asztalon.
«Kedves Miskám! Egy bolond mágnás paralyzis progressivába esett, a mi
csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket
kerestek hozzátartozói, a ki állandóan mellette legyen, mint ápoló s
kisérgesse Meránba, Monakóba és nem tudom én milyen fürdőkbe. A
sallarium meglehetős, teljes ellátás a legfinomabb vendéglőkben, vele
együtt s havonkint jelentékeny összeg készpénz. Annyira megúntam már az
okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága
különös ingerrel bir rám nézve. Varietas delectat. Én hát elfogadom ezt
a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te
nyakadon élősködöm. Nem szóltam neked erről semmit, mert nem volt erőm
tőled élőszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit
elmegyek s némi pénzt szedek össze, a melylyel aztán elvégzem az utolsó
évet. Köszönöm neked az irántam való jókat, igérem továbbá, hogy sokszor
foglak értesíteni hollétemről, helyzetemről és mihelyt lehet,
visszatérek hozzád, stb.»
Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész
éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: «Mért tette azt, mért
tette?» Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már
nincsen életczélja.
Gyuri szavának állt, szorgalmasan irogatott grófjáról (valami Plechnitz
őrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különböző
klimatikus helyeiről, sóhajtozván leveleiben, hogy már szeretne egy kis
töltöttkáposztát enni (ez a fényes hôtelek kosztja ellen irányult), vagy
hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani… Ezt részint a
hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden
hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire,
de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József-városrészben még akkor
sok volt a békákkal benépesített pocsolya s esténkint ugyancsak hangos
volt az a vidék, a hol Miska lakott.
Úgy vagy egy évig még csak volt némi humor a leveleiben. Néha valami
pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely
megjegyzéséből. Hova-tovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek
a levelei. Látszott, hogy únja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: «Úgy
látszik, – írja, – kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert ő
bolond észszel bolond és nem tudja, hogy bolond, míg én józan észszel
lánczoltam magamat egy bolondhoz és jól tudom, hogy az őrültség.»
Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem
írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem
tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt
keresik.
Már épen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz-családhoz fordul
útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsből
értesíti, hogy elcsapta magától grófját és a jövő héten a keddi hajóval
Pestre érkezik állandó ottmaradásra. «Állíttasd régi ágyamat szobádba»,
írja a «Post scriptum»-ban.
Megörült Tóth Miska és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot
fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: «Képzeld csak, képzeld
csak, megérkezik kedden a fiú.»
Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak
szidták, hogy lassan czammog. Már este volt, mikor kikötött s Velkovics
Gyuri ott állott velök szemtől-szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott
a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy
vártunk, mint egy püspököt. Hohó fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De
milyen csinosan van öltözve!… Nosza, karonfogták és nagy diadallal
vitték az «Arany sas»-ba, mert csak meg kell inni a viszontlátás
áldomását. A borjúbőrös ládát, meg a köpenyeget hadd vigye haza a
hordár.
Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a
barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua ez
itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ejh, az ördög emlékezne minden
rongy faragványra! Hát az a templomféle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi
plébániatemplom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett
fölénynyel. Barátai titkon összenéztek: ej-ej, mi lett ebből a jó
fiúból; az arczán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak
mindent kifogásolt az «Arany sas»-ban is, olyan lehetetlen nevű ételeket
követelt, hogy a másik asztalnál ülő Józsa Gyuri odaszólt a pinczérhez,
mintegy czélzásul a tökéletlen fiatal ember kivánságaira:
– Hozzon nekem egy czápát, Károly, de egészben és rántva, öntött
salátával.
Restelték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak
lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási
hóbort volt tőlük, hogy ilyen nagy uraknak való vendéglőbe hozták, a
fogadtatás nagyobb pompája miatt s ime, a helyett, hogy el volna
ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendőtől kezdve az utolsó
mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.
A borocskától mégis átmelegedett lassankint s elmesélte utazásainak
tarka-barka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat
héttel ezelőtt dühöngő örültségbe csapott át, úgy hogy nekirohant
Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját és
egyszerűen elszökött tőle, meg se állván Bécsig, a hol egy hónapig
tartózkodott.
– Mit csináltál ott annyi ideig? – kérdé Adalbert.
– Egy kis dolgom akadt, – felelte rejtélyesen.
– Aha! Valami szoknya, – mosolygott Tóth Miska.
– Hé garçon, pinczér, – parancsolá Gyuri. – Nincsenek franczia boraik?
– De igen is, vannak.
– Ide egy kis rajnait, úgy-e fiúk?
– Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett, vélte a hadnagy.
– Hagyjatok békét, – vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a
tenyerével, – Bécsben már a gyűrűmet adtam el, hogy a hajóköltséget
fizethessem.
– Ez már nagy hiba! – szólt a hadnagy elszontyolodva. – Mit fogsz hát
csinálni? Mi a szándékod?
Gyuri közömbösen vont vállat.
– Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.
A hadnagy léhának találta a választ és nem állhatta megjegyzés nélkül:
– Meg kell gondolnod, pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen
szerzi a pénzt.
– Ej, – vágott közbe Miska, megrestelve, hogy ilyen kényes irányban
indul a szó, sietett elejét venni. – A míg nekem van, van neki is. Ez a
regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem
halt még meg a pénzek anyja!
Koczczintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvett
thémát:
– Reménylem, teljes erővel nekidőlsz a félbenhagyott studiumoknak.
– Majd még gondolkozom erről. Egyelőre pihenek egy kicsit.
– Persze, nagyon elfáradtál, – gúnyolódott Stromm hadnagy.
E naptól fogva újra a régi élet kezdődött, Miska gondoskodott szobatársa
minden szükségletéről, az ő nagy türelmével és gyöngéd előzékenységével.
Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annakelőtte. Gyuri
azelőtt szerény volt, most követelő lett (Stromm hadnagy szerint:
szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglőkbe: «nem veszi be –
úgymond – gyomrom a közönséges kosztot.» Minden nap előállott egy-egy
bohókás kivánsággal, most új kalapot kivánt, majd valami különös
peniczilus tetszett meg neki a kirakatban.
Stromm hadnagy, a ki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy ő
már ezeket nem nézheti tovább.
– Gyuri szívtelen ficzkó. Teljesen jóllaktam vele.
Miska védelmébe vette.
– Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyű élet, a
gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonkint rátalál a régi jó
lelkére, hogy im, megszabadult a bolondtól.
– Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.
A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt
gyorsan laposodott a Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri
Maecenását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától mert ő akarja
igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.
Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Lícziniushoz, a hol
ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.
– Nagyon helyes, e szerint ez az én délutánom lesz.
– Mit akarsz velem?
– Attól függ, – mondá Gyuri fürkésző tekintettel, – mennyi pénzed van?
– Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.
– Összesen? – kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.
– Sajnos, de úgy állok, – dadogta Miska elpirulva, de a mikor látta,
hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: Mire kellene?
– Szerettem volna egyszer mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami
ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis «kirohanást»
csináljunk.
– Ezért kérettél velem szabadságot?
– Megvallom, ezért.
– No és mit neveznél te kirohanásnak?
– Hogy először is egy fiakkert fogadnánk és kihajtanánk úri módon a
Zugligetbe, például a «Szép juhászné»-hoz.
– Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de miből
vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen őrültséget mégse tehetünk.
– Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? – kérdezé Gyuri lágy, rábeszélő
hangon. – Gondolkozz rajta, kis öregem.
– Most? Igazán nem tudnék; de holnap előleget kérek Nagy uramtól.
– Nincsenek valami ékszereid?
– Sem aranyom nékem, sem ezüstöm, – idézett Miska egy Szécsényben
ismeretes követválasztási zsoltárból.
– Hát az az óra mit vétett a zsebedben?
A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az
kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának
sem lenni arról, hogy ő most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta
Miska, szeszélyes, de ártatlan.