(Szoba a Svábhegyen).
Harmadik jelenet.
_Fanni. Nina. Lyányok._
Első lyány.
Édes barátném, kimondhatatlanul örvendünk szerencséden, te férjhez mégy.
Második lyány.
Igen, férjhez megy, atyád eljegyzésed ünnepére hítt meg.
Fanni.
Így hiában jöttél, mert én férjhez nem megyek.
Többen.
Mit? nem mégysz férjhez?
Nina.
Úgy van, úgy – mi férjhez nem megyünk.
Harmadik lyány.
De miért nem?
Fanni.
Mert nem akarok.
Nina.
Úgy van, úgy, mi nem akarunk férjhez menni.
Fanni.
Csak halljátok: atyám vőlegényt hozatott, nem tudom micsoda országból,
kit én soha nem is láttam, s erővel ahhoz akar adni!
Mind.
Ez már nagy baj!
Nina.
Mi nem fogadunk el ilyen ismeretlen vőlegényeket.
Első lyány.
Azt nem is lehet kivánni.
Nina.
Nem kell nekünk a szegény,
Jőne bár a vőlegény
Mexikóbul.
Kar.
Rá sem kell tekinteni,
Vissza kell őt küldeni
Az ajtóbul.
Nina.
Itt meg nem nézzük a jámbort,
Tartsa máshol ő a tort
S lakodalmát.
Kar.
Hahaha! nevetünk
Rajta. Érzi ő nemünk
Nagy hatalmát.
Negyedik jelenet.
_Hermann. Előbbiek._
Nina.
Nem kell nekünk a szegény,
Jőne bár a vőlegény
Mexikóbul.
Kar.
Rá sem kell tekinteni, stb. stb.
Hermann (félre).
Ezek talán rám czéloznak – megköszönném. (Fenn.) Legalázatosabb
szolgájok! – Valóban meglep ezen bájos gyülekezet.
Fanni.
Kihez van szerencsénk?
Hermann.
Én szeretetre méltó jegyesemet, a szép Fanni kisasszonyt keresem.
Nina.
Ő nincs itt, betegen fekszik a városban.
Hermann.
Betegen?
Nina.
Igen, betegen, mert meghallván, hogy az úrhoz kell neki feleségül menni,
bújában inlázba esett. Érti.
(Mind fennhangon nevetve el.)
Ötödik jelenet.
_Hermann_. Később _Sándor_.
Hermann.
Mi volt ez? Engem így fogadni. Ez valóságos kosár, még pedig igen
érthető. – A mennykő üssön belé, ha ezen nagy útat mennyasszonyomért
hiában tettem, s ha szégyennel kell visszatérnem.
Sándor.
Kérem, nincs itt Fanni kisasszony?
Hermann.
Nincs, hiszen ő a városban betegen fekszik, inlázban.
Sándor.
Beteg a manót, ő itt van a Svábhegyen, egészségesen, de búsan, hanem
mindjárt felvidítom én.
Hermann.
De ha mondom, hogy beteg, nekem csak tudnom kell, én vőlegénye vagyok.
Sándor.
Hahaha! vőlegénye? De hiszen hegedült arról szent Dávid. – Adieu, édes
ex-vőlegény uram! alázatos szolgája. (El.)