Zajtay.
Juhász bácsi, köszönöm az ebédet és a segedelmet. Ma még Tisza-Füredre
szándékozom.
Botos.
Ne siessünk! oda korán elérhet.
Zajtay.
Az Isten éltesse hív Herkulesemet, ki a bikától megmenté éltemet.
(Iszik.)
Botos (körülnéz).
Hiszen nincs itt az az úri ember!
Zajtay.
Kend az, juhász bácsi.
Botos.
Már mondtam, hogy nem tudok diákul. – De most legyünk vígan az ijedés
után. Rajta dudás, fújd. (Dudálnak.)
Kar.
Hortobágyi pusztán fúj a szél,
Juhász legény búsan útra kél,
Hová lett a nyája? eladta,
Hová lett a kedve? elhagyta!
S hajh nyájadat miért adtad el?
Nekem már a földön mi sem kell;
S juhász legény kedved hová lett?
Rózsám hívségével elveszett.
S Isten hozzád puszta, s pajtások,
Furulyámat már nem halljátok,
S hortobágyi pusztán fúj a szél,
Juhász legény búsan útra kél.
Botos.
Nem úgy! Ez igen szomorú; vígabbat!
Kar.
Juhász legény hosszú útjában
Szomjúságot érez torkában;
Szomjas és szerelmes, két gonosz,
Magában is mindegyike rosz.
S betér a kardacsi csárdába,
Nagyot iszik ottan bújába,
S mint itczét-itczére ürített,
Szomja és szerelme elveszett.
Zajtay.
Gazd’ uram! én ezerszer köszönöm a vendégséget! a nap mélyen áll,
indulnom kell!
Botos.
Jőjön notárius uram, hadd nyergeljük fel lovát. (A bojtárok holmijokat
felszednek; mind el.)