Junius közepe táján Veli bég Mohácsra ért az ő szilidárjaival és ötven
aknászával.
Valahányszor török sereg ment Budára vagy a Dunántúlra, Mohács mezeje
mindig a főállomás volt. Maga Szulejman is itt pihent mindig
legnagyobbat. Arra a dombra huzatta fel a sátorát, ahol azon az
emlékezetes napon állott.
Mekkán kivül nem volt a töröknek ennél kedvesebb helye.
A bég sátora már készen állott, mikor a sereg estefelé nagy fáradtan ide
érkezett.
A bég először is megfürdött a Dunában, azután kappant vágatott, és mikor
a nap leereszkedett, kiült a sátora elé.
A mező még fehérlett a tömérdek lócsonttól. A katonák is egy-egy lófejre
tették a fatálat, úgy ettek. S mindnyájan a török szerencse mezején
érezték magukat.
Az agák valami tizenöten körülállták a béget, és elmondták a napi
jelentésüket. Azután amelyik elvégezte a mondókáját, leült a bég mellé a
gyékény-szőnyegre. Együtt szokott vacsorázni Mohácson a tisztikar, s itt
még a haragosok is kibékültek.
A bég elé egy lovas posta jött ezen az estén. Hirül adta, hogy Visegrád
immár a törököké. Nem is harc utján jutottak hozzá, hanem hogy a
várbeliek vizvezetékét elrontották. Kiszomjaztatták a várat. A benlevők
Ferdinándtól vártak segitséget, de bizony az olyan magyar király volt,
hogy az Istenre bizta a várait. Amade tehát megadta magát. Csak azt
kötötte ki, hogy békésen elvonulhasson. A budai pasa esküt adott rá,
hogy nem lesz bántódásuk. De bezzeg a népe nem esküdött meg. Amint a
magyarok lerakták a fegyvert a vár közepén, s megindultak fegyvertelenül
kifelé, a törökök rájok rohantak és lekoncolták őket.
– No akkor itt pihenünk két napig, mondotta Veli bég az agáknak. Máma
alszunk, holnap mulatunk. Holnapután indulunk Nógrádba.
Mert Visegrád után az volt kijelölve a foglalásra.
A török posta folytatta az útját Konstantinápoly felé, Veli bég serege
meg nagy alvásra dőlt.
Másnap délben egyetlenegy parancsot adott a bég a tisztjeinek:
– Estére mindenitek nálam lesz vacsorán. Van bor, de jó. Az olaszok
fognak énekelni.
Vig ember volt ez a bég. Szeretett enni, inni. S valahányszor a török
magyar földre lépett, rögtön elfelejtette a Mohamed próféta bortilalmát.
Azt mondja erre az egyik aga:
– Egy közembernek valami titkos jelenteni valója van, meghallgatod-e?
– Hát csak jőjjön, – felelte a bég jókedvüen.
Egy alacsony rókaszemü szilidár lépett elő. A ruhája rongyos, mint
valamennyié. A turbánja alig nagyobb, mint egy gyermekzsebkendő.
– Az olaszokról van jelenteni valója a te szolgádnak, – mondotta.
– Hallgatom, – felelte a bég.
– Régóta gyanus a te lábad porának az az öt ember. Az első gyanum akkor
ébredt, mikor láttam, hogy az egyik olasz papirosdarabokkal tisztitotta
a többinek a kardját.
– Szamár vagy, – felelte a bég. – Tudhatod, hogy azok gyaurok. Mink
felszedjük a papirost, mert lehet, hogy Allah neve van valamelyik
szeleten, de azok a disznók Allah nélkül élnek, sötét eszüek és
alábbvalók az állatnál.
A szilidár rendületlenül állt a helyén, és folytatta:
– A második gyanum Szófia táján támadt. Emlékezhetel rá, nagyságos bég,
hogy zsákmányhozó szekerekkel találkoztunk, s az egyik szekér ott feküdt
feldőlve az út mellett.
– Emlékezem.
– A csirkés ketrec széttörött, és a csirkék szétfutottak. Egy vén
asszony egyre hivta őket, hogy: _polátyi-polátyi_! nem hallgattak rá sem
a csirkék, sem a tyukok. Ez görög asszony volt. Egy török segiteni akar
és szintén kiabál: _gak-gak-gak_! A baromfi erre se fut össze. Akkor az
egyik fiatal olasz, az a leányképü elveszi tőle a búzás kosarat, és azt
kiáltja a baromfiaknak: _pi-pi-pi_! _pitye-pitye-pitye_ _pityikéim!
pityikéim!_ Erre minden baromfi őhozzá futott. Még meg is fogott egy
tyúkot és összecsókolta.
– Hát mi van ebben?
– Az uram, hogy a tyúk meg a csirke értett magyarul. De az is ám, aki
hivta őket!
A bég egyet hümmentett!
– Hátha olaszul is _pipi_ a csirke? Tudsz te olaszul?
– Olaszul? Nem.
– Hát akkor ne beszélj te teve!
A szilidár alázatos meghajlással fogadta a teve cimet, azután
rendületlen kitartással folytatta:
– Hát mikor Belgrád mellett egy csikót cserélt az egyik szilidár? –
Kereledse a neve. Valami paraszt adta el neki és tiz aspert fizetett rá
a te katonád. A csikó azonban olyan vad volt, hogy senki se tudta
megülni. Akkor az a legvállasabb olasz ráugrott, mint a párduc és
megnyargalta. A csikó majd összeesett. Hát honnan tud az ilyen olasz
énekes lovagolni?
A bég vállat vont:
– Nem a torkával lovagol.
– Engedd, hogy folytassam.
– Hát csak folytasd.
– Az este egy aga jött hozzánk, a legnagyobb termetü aga, akit életemben
láttam.
– Manda aga
– Az. Ahogy elmegy az olaszok mellett, megáll a nyulánk előtt és azt
mondja neki:
– Nini, te Bornemissza vagy! Amaz összerendül és azt feleli rá: Nem
vagyok az. De isten engem az vagy te, – mondja az aga; – Bornemissza
Gergely. És tovább beszél hozzá: Hát nem ismersz engem? Megvan-e még a
szép gyürüd? Használt ám a tanács, amit adtál. Látod már aga vagyok.
Csakhogy nem Hajván a nevem, hanem Manda. Nem fog a golyó.
– És mit felelt az olasz?
– Azt felelte: Nem tudom mit beszélsz, de azt tudom, hogy van egy ember,
aki hasonlit hozzám. Honnan ismered annak a magyarnak nevét? Budán
tudtam meg, – felelte az aga, mikor Török Bálintot elfogták, az ő
kiséretében volt. Ejnye, hogy nem te vagy az. Nagyon hasonlitasz rá. Tiz
aranyat vesztettél vele, hogy nem te vagy.
– No hát úgy-e, hogy nem magyar, te elefánt! – szólt megvetőn a bég.
– És mégis az, – felelte a szilidár diadalmasan. Az este meggyőződtem
arról, hogy nemcsak ő magyar, hanem valamennyi. Amint a vacsorához üstöt
állitottak fel, az egyik belemarkolt a bürökbe, és kihúzta gyökerestől,
hogy a tűznek helyet csináljon. A gyökerekkel egy koponya is kifordult a
földből. Mind az öten azt nézték és tanakodtak rajta, hogy török-e, vagy
magyar? A te szolgád ott feküdt mellettök és aludni látszott. A te
szolgád tud magyarul.
– Hát magyarul beszéltek? Mit beszéltek a kutyák? – szólt most már
mérgesen a bég.
– Azt mondja az a fiatal nyulánk: bizonyosan magyar volt ez, mert a
török eltemette a maga halottait. Akkor a másik a kezébe vette a
koponyát és igy szólt: Akárki voltál életedben, a hazáért haltál meg:
szent vagy énnekem! És megcsókolta a koponyát. Igy ásták el ismét a
földbe.
– Jaramaz gyaur kutyák! – szólt a bég dühösen a kardjára csapva. Dehát
mért nem jelentetted ezt azonnal, te vizi ökör!
– Már aludtál uram.
– Láncot rájok és hozzátok ide!
A szilidár örömtől ragyogó arccal rohant el. A bég komoran nézte a
dombról, hogyan futkosnak a szilidárok mindenfelé a sátorok között.
Két óra is beletelt, mig a szilidár visszakerült. A homlokáról csurgott
a verejték. Olyan volt, mint az ázott eb. A vállát vonogatva jelentette:
– Uram az olaszok…
– Nincsenek? – hördült fel a bég.
– Az éjjel megszöktek!
Vége a harmadik résznek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Nehogy valaki azt gondolja, hogy hibásan irom ezt a nevet.
A történetirók irták hibásan Tinódytól Horváth Istvánig. Az országos
levéltárban ott van az a levél, amelyet a királyhoz küldtek, mikor az
egri vár fölszabadult. Az aláirások közt tisztán olvasható: _Mekcsey_.
Tehát nem _Mecskey_.]
[Footnote 2: Ezt a dallamot magam jegyeztem le Stambulban, ahol ennek a
lehető leghívebben leirt szertartásnak szemtanuja voltam 1899. május
19-én.]