Egy májusi délután három sárgaruhás olasz ifju, s két rövidszoknyás
olasz leány jelent meg a Héttorony kapujánál. Az egyik ifjunál koboz
volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna
alatt.
Az őr az árnyékon félálmosan, pötyögősen állt, s talán el is aludt volna
álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.
Hogy az idegeneket meglátta, eléjök tartotta a lándsáját.
– Mit akartok?
– Olasz énekesek vagyunk, – felelte az egyik. – A várnagygyal szeretnénk
beszélni.
– Nem lehet.
– De nekünk kell.
– Nem lehet!
– Mért nem lehet?
– Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá mert sok a dolga.
Hurcolkodik.
Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Egy öreg
cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarka babból.
Az egyik leány, a kisebbik, bátran odament a katonák közé, és
megszólitotta a cigányasszonyt:
– Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy
ajándékot hoztunk.
A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba
osztotta a babot, és igy szólt a katonának:
– Most pedig nem folytatom addig tovább, mig be nem mégy a béghez, és
meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt, akik ajándékot hoztak.
A katonák felröhögtek. A megszólitottnak már vörös volt a képe az
izgatottságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és
besietett.
Nem telt belé tiz perc, ujra megjelent a kapuban, és intett az
olaszoknak:
– Kövessetek.
Azzal megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynehány folyosón,
majd egy kerten a malom mellett, majd ujból egy másik kerten, amely
óriáslevelü salátával volt tele.
Ebből a katona leszakitott egy fejet, s azon nyersen levelezni kezdte.
Megkinálta vele a leányokat is:
– Egyetek maruját.
A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakinálta a társának.
– Nem kell, köszönöm Cserhán.
– De egyél mert ez jó.
– Tudom, hogy jó, de mink nem igy szoktuk.
– Hát hogyan? Sóval?
– Sóval, de főképpen kirántott csirkével.
Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, – s mivel hogy a két
leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány
mindig megszólitotta:
– Gergely, mit mond a Cserhán?
Két óriás fal között volt ez a kert.
Kettős vár. A hét torony a közepén külön fallal van összekötve.
– A tornyok is ilyen kettősek, – magyarázta Gergelynek a leány. – Egy
katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a
tornyok tömve vannak aranynyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett
a kulcslyukon.
– Azért őrzi ezt annyi katona, – felelte búsan Jancsi.
Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a
sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy; mellette a rozsdás golyók
gúlába rakottan.
A bég udvara tele volt ládával, meg egy vörös vászonból való sátor
részeivel. Fegyverek, tábori butorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel
a kavicson meg a virágágyakon. Aki innen elmegy, úgylátszik, nem fog
találkozni azzal aki utána jön.
Tiz-tizenöt katona rakodott a ládákba.
A bég ott állt közöttük, és szintén salátát evett.
Félrehivta az olaszokat a bástyafal mentén, s egy kifelé néző vastag
ágyú kerekére ülve, folytatta a salátázást.
– No mit akartok? – kérdezte jókedvüen.
Gergely előállt, és a kalapját a kezében tartva, szólott:
– Uram, mink olasz énekesek vagyunk, s az éjjel itt halásztunk a vár
alatt. Tudod uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell.
Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihuzzuk a hálót, valami
megcsillanik benne. Nézzük micsoda, hát egy gyönyörü aranytányér.
– Mi a manó!
– Az uram. Nézd itt van, láttál-e ennél szebbet?
Ezt mondva a zsebébe nyult, és egy kis aranytányérat vett elő, amelynek
a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.
– Masallah! – kiáltott a bég a tányérat forgatva.
S a szeme a gyönyörüségtől elmeredt.
– Magunk se láttunk ehez hasonlót, – folytatta Gergely. – Azon
gondolkoztunk, hogy mit tegyünk vele? Ha eladjuk, ránk fogják, hogy
loptuk, s Isten tudja, micsoda bajba kerülünk. Ha nem adjuk el, mit ér
annak a tányér, akinek nincs mit ennie?
A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.
– No, és mért hoztátok éppen nekem?
– Éppen azt akarom elmondani nagyságos uram. Ahogy ott tünődtünk,
eszünkbe jut, hogy van itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar
úr. Kicsi koromban én az öcsémmel együtt rabja voltam ennek az úrnak.
– És jól bánt veletek?
– Tanittatott bennünket, és úgy szeretett mint saját fiait. Hát arra
gondoltunk, hogy megkérünk téged engedd meg, hogy danolhassunk neki
egyet.
– Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?
– Ezért.
– És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.
Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpenditik a kobozt, s
egyszeriben rákezdik:
_Mamma_,
_Mamma_,
_Ora muoio,_
_Ora muoio!_
_Desio tal cosa,_
_Che all orto ci sta._
A két leány dala mint két hegedühang. Gergelyé, Jancsié, mint két
fuvola. Mekcseyé, mint egy kisbőgő.
A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett
látni, hogy nő a füle.
– Angyalok vagytok tik, vagy dsinek! – kiáltotta bámulva.
Az énekesek felelet helyett vig táncdalba kezdtek. A cigányleány
kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.
A bég fölkelt.
– Elnéznélek bennteket három nap, három éjjel, – mondotta, – de nekem
holnap reggel Magyarországba kell mennem. Csatlakozzatok hozzám. Akár
itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én amig velem lesztek, mindennap
egy aranyat adok nektek.
Az öt olasz kérdőn pillantott össze.
– Uram, – szólt Gergely előlépve, – ha megengeded, amit kértünk…
– Szivesen. De kihez is akartok ti menni.
– Török Bálint urhoz.
A bég kedvetlenül terjesztette az öt ujját maga elé.
– Törökhöz? Ez egy kicsit bajos. Ő most a _mázsásban_ van.
– Micsoda mázsásban? – kérdezte Gergely.
– Hát, – felelte bosszusan a bég, – gorombán bánt a főmuftival.