September 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a
dunai hajóhidra.
A királyné hurcolkodott.
A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte
összesereglettek a főurak. Mindnyájan elkisérték, csak Verbőcy maradt
itt s vele az ő kedves katonája: Mekcsey.
Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta
Fürjest.
– No Gergely, – mondotta az leereszkedőn, – hát te nem jössz velünk?
– Semmi _te_, – felelte Gergely megvetőn, – nyulaknak öcscse nem vagyok.
A szőke legény megrándult, de aztán hogy Mekcseynek a szúró tekintetével
is találkozott, hallatlanná tette a sérelmet.
Az öreg Cecey is ott volt lóháton az urak sorában.
Gergely rátette a kezét a nyeregkápára:
– Apám.
– Jónapot, fiam.
– Kegyelmed is elmegy?
– Csak Hatvanig.
– Éva is?
– Őt is magával viszi a királyné. Menj föl ma ebédre az asszonyhoz és
vigasztald.
– Mért eresztik el Évát?
– Verbőcy mondta, hogy ereszszük el. A jövő évben, ne félj,
visszajönnek!
Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelezte, hogy jön a
királyné.
Jött. Gyászruhába volt öltözve. Asszonyai között ott volt a kis Éva is.
Könnyü, diószinü csuklyás selyem utiköpönyeg borult a vállára, de a
csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.
Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.
– Te nem jösz velünk?
– Mennék, – felelte búsan Gergely, – de az uram még nem jött haza.
– Utánunk jöttök?
– Nem tudom.
Erre a válaszra a leányka arca is elborult.
– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?
– Nem tudom.
Ekkor a fiu szeme megtelt egy könnycseppel.
A királyné már beült a nagy-terjedelmü födeles, ablakos bőrhintóba.
Vica a kezét nyujtotta Gergelynek:
– Ugye, nem felejtesz el engem?
Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!
De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.