Gergely gyalog ment egy csoport fáradt és poros gyerek között. Oldalt
egy sor janicsár kisérte őket. Mögöttük az ágyus szekerek jöttek. Az
egyik ágyu rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid-köntösü
vörösruhás topcsik serege kisérte.
A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró
volt. Egy nyolc éves gyermek minden tizedik lépésnél felnyöszörgött:
– Vizet adjanak! Szeretnék vizet inni!
Gergely odaszólt Tulipánnak:
– Adjon neki.
– Nincs, – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ottmaradt.
– Hallod fiam, hogy nincs, – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk
szivesen, ha volna, hát csak türj estig, ahogy lehet.
A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie,
hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a sulya. Alkonyatkor már úgy
érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.
A gyermekhad ekkor már az ágyukon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik
őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.
– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján menő rongyos
katonát.
– Nem, – felelte ez nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.
Egy kerekarcu fiatal óriás volt ez a török. Szakadozott bőrmelles volt
rajta s abból meztelenen nyultak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is
szivesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handsár
az övébe szúrva; az egyik szarvascsont nyelü, a másik sárga
marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonmód a csont végén, amint a
természet megformálta; de a fő fegyvere, az a hosszú rozsdáshegyü dárda,
amelyet a vállára fektetve hordoz magával. Ez az ugynevezett
szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni
parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig
engedelmeskednek, mig a tarisznyájokat meg nem tömik. No ennek jó nagy
volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig ez a
tarisznya, s ez is afféle maga-készitette jószág. Rajta volt az ökörnek
a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott tenyérnyi kört
ábrázolt.
– Török vagy? – kérdezte a katona.
– Nem, – felelte büszkén a diák, – nem tartozom semmiféle olyan
nemzethez, amelyik rabolni jár.
Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem vette
érzékenységre. Ment egyforma nagy lépésekkel.
A diák hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorain
ragadt meg. A bocskor elől meg volt nyilva a kopástól. Ahogy itt az
országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.
– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra mulva.
– Tudok. – felelte Gergely.
– Irni is tudsz?
– Irni is.
– És nem akarsz török lenni?
– Nem.
A török egyet emelt a szemöldökén:
– Kár.
– Miért?
– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott irni, olvasni. Most pasa.
– És harcol a hazája ellen.
– Harcol az igaz hitért.
– Ha neki az az igaz hit, amit a ti prófétátok hirdetett, hát harcoljon
másutt.
– Ott harcol, ahol Allah akarja.
Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy
hallgasson. Az óriás elgondolkozva ment tovább a poros országúton.