A Cecey háza kőfallal keritett nagy négyszögletü telken épült. De a
kőfal alig embermagasságu, és bizony már romladozott.
Az udvarra már délelőtt odahurcolkodott az egész falu. Az ágynemü és
butorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak
gágogtak, kacsák bukdácsoltak és tyukok szaladgáltak. Egy ember
kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg
szélességü rozsdás kardot kötött fel és az udvar közepén nagyokat vágott
a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még?
Egynehány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.
Ceceynek valami hat egérrágta nyilszerszáma volt a padláson.
Szétosztotta ezeket az öregeknek, akik vele a Dózsaháboruban
résztvettek.
Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott
magával, de a falubeliek igy is nagy örömriadással fogadták.
Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott,
köveket szedetett. Majd rendbeállitotta a falu fegyvereseit, –
számszerint ötvenegy embert és fölosztotta őket apró csoportokra, s a
kerités különböző pontjaira küldte őket. Ő maga tiz jó puskással a
kapunál levő emelvényen foglalt helyet.
A falu két bejárójára két kürtöst küldött. Ezeknek kell jelezniök az
ellenség megérkezését.
Nem kellett estig várakozniok.
Délután három óratájban megharsant a kürt a falu keleti bejárójánál, és
nehány perc mulva vágtatást jött vissza mind a két katona.
– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.
Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az
aranyoktól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert
attól tartott, hogy a török elveszi.
– Már most mindegy, – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Reteszeljétek be
majd a kaput. Zsákot, követ mögé! Az asszony bizonyosan elbujt valami
verembe.
A katonák ezalatt odaérkeztek.
– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.
– Sokan? – kérdezte Dobó.
– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.
– Hát eredj vissza, – riadt rá Dobó haragosan, – aztán nézd meg, hogy
hányan jönnek. Szaladni akkor is ráérsz, mikor kergetnek.
A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az
ellenség felé.
– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló
pécsi zsoldost.
– Dehogyis, – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk.
Szabólegény volt. Nem próbált ez még háborut.
Néhány perc mulva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami
tizenöt piros sapkás akindsi.
Most már csakugyan kergették.
– Nyissátok ki a kaput, – mondotta Dobó.
És a puskásainak is szólott:
– Lőjjetek!
A tiz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül
egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi
visszahőkölt. Megfordultak és visszavágtattak.
A szabó benyargalt a nyitott kapun.
– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.
– Sokan, – felelte a szabó verejtékesen és lihegve, – talán ezren is.
– Az semmi, – felelte Dobó, – hacsak százan vannak, akkor ma táncolunk.
– Ezret mondtam, uram.
– Jól értettem – felelte Dobó. – Az ijedt ember tiznek látja az egyet.
Nincsenek azok, öcsém, csak százan, vagy annyian se.
A falu végén füst emelkedett föl.
Az akindsik már gyujtogattak.
– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.
– Széna, szalma az, ami ég, – felelte Cecey.
És hozzá pengette a kardját a kapu tetejéhez.
Akkor előbukkant az úton a félszemü janicsár. A derekán páncél. Az öve
körültüzködve tőrökkel és pisztolyokkal. Mellette szintén lovon az a
magyar, akit Gergő cigányhóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindsi,
s oldalt egynéhány gyalog futó azab, aki égő csóvát dob a házak
tetejére.
– Móre László: – harsan fel Dobó, a lábával is dobbantva. Te ország
szégyene, te gazember!
A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.
– Ne higyj neki, – feleli ez elsáppadva, – én nem vagyok Móré. Téged
akar bolonddá tenni.
A janicsár megállitotta a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.
– Ismerlek téged is Jumurdsák, – kiáltotta Dobó. Hát ez a török
becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál. Nem
szégyenled tiszt létedre rablók közé állani!
A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.
– Gyere csak, gyere te bolond! – kiáltotta Dobó. Itt ugyan arany
nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz eleget.
Ezt mondva, célzott és közibök durrantotta puskáját a törököknek.
Jumurdsák meghanyatlott a lován és lefordult, lehuppant a porba.
Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az
övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával.
A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré ahogyan csak birta,
ütötte, csépelte.
– Ott megy az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.
Azok földet rengető orditással és ropogással rohantak Móré után.
És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:
– Tiz… husz… negyven… ötven.
Várt még egy percig, aztán leugrott az emelvényről.
– Lóra fiuk! – kiáltotta, – nincsenek ezek hatvanan se!
Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:
– Azt a páncélos törököt, ha még él, be kell zárni! A falubeliek verjék
agyon a gyujtogatókat.
És kiszáguldottak a kapun.
A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen
kigyózott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva, rohantak ki
a kapun valamennyien.
Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdsák már ült.
Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szive fölött horpasztotta be a
páncélját.
– Kötözzétek meg, – mondotta Cecey, és vezessétek az udvarra.
A török szótlanul engedte magát megkötözni.
– Tudsz-e sakkozni, – harsant rá Cecey.
A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:
– Nem.
Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elboritott
arcát az árokból.
– Kötözd csak, mondja az egyik paraszt, mig amazt agyonütöm.
– Megállj, – mondja Cecey.
Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz és a kardját a mellének szegezve
kérdezi:
– Tudsz-e sakkozni!
– Kaplaman, – feleli a török bágyadozva.
– Sakk?
– Sakk, sakk, matt? – kérdezi nyögve a török.
– Az, az, a bagoly rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én
rabom!