A dervisk a keleti élet személyesített mintaképe. Hivalkodás, rajongás,
alázatosság és feltünő hanyagság az ő ismertető jelei, miket erényökül
dicsérnek benne, s miket olyanokul papolva hirdet mindenütt. A
mitsemtevésnek mentségül szolgál az ember gyámoltalansága, a rajongásnak
isteni ihlettség, az alázatosságnak a czélzás arra, hogy porból
születtünk, végre a hanyagságnak a sors-végzetek mindenhatósága.
Ha az európai polgárosodás előnye nem érvényesitette volna magát oly
fényesen a keletieké fölött, csaknem hajlandó volnék mondani, hogy ama
dervistől, ki rongyos hirkában vagy dzsubbéban amott egy elhagyott rom
kuczkójában kuczorog, irigylem a szeméből mosolygó boldogságot. Mily
tökéletes nyugalom tükrödzik arczvonásaiban, tetteiben és működésében, s
mily kirivó ellentétet képez egész külseje a mi európai életünkkel!
Áldervis koromban majd mindig a természetemmel ellenkező nyugodtság volt
az, a mi idegeimre bántólag hatott, s a minek utánzásában természetesen
a legnagyobb hibákat követtem el. Soha sem fogom felejteni, – Heratban
történt, midőn egyszer felvillanyozva közeli megszabadulásom
gondolatától, ülő helyemről felpattanék, s a lakásomul szolgáló romban
teljes hévvel fel s alá kezdtem járni. – Nehány perczczel utóbb
észrevettem, hogy az átmenők csoportja a bejáráshoz gyült, s bámulva rám
meresztette szemeit. Tüstént megálltam s megszégyenülve leültem.
Kevéssel rá, nehányan hozzám léptek s hogylétemet kérdék. A jámborok
tébolyodottnak néztek, mert az ő nézetök szerént csakugyan nem lehet
helyén oly embernek az esze, a ki szükség vagy különös czél nélkül
ültéből fölkél s föl alá jár szobájában.
De a keletieknek nemcsak általános jellemvonásait képviselik a dervisek,
hanem Kelet egyes népeinek árnyalatait is. Vallásuk ugyan azt hirdeti
„El Iszlam milleti vahidun“, vagyis „az egész iszlam egy nemzet“;
mindazonáltal a különböző szerzeteknél meg lehet ismerni, ki honnan és
hová való. A Bektasi-, Mevlevi- és Rufai-félék leginkább Törökországban
honosak, mert Bektas a jancsárok lelkesedett alapitója, Molla
Dzseladeddin Rumi a Mesznevi magasztos költője Törökországban működtek s
ott nyugosznak is. Arabiában honosak a Kadriék és Dzselaliak, Persiában
az Oveizi Nurbakhsi Nimetullahik, Indiában a Khilalik és Zahibik,
Közép-Ázsiában a Nakishbendik és Szofi Iszlam-félék a
legszokottabbak[2].
A testvériség benső köteléke füzi ugyan össze mindenik rendnek tagjait;
a növendékek (Mürid) és tagtársak (Khalfa) vakon engedelmeskednek
főnöküknek (Pir), ki kénye kedve szerint rendelkezhetik szellemi
alárendeltjeinek élete és vagyona fölött; ámde e testületeknek eszük
ágában sincs titkos politikai vagy társadalmi czélokra törekedni, mint
Európában hiszik, kik némely föllelkesült utas szava után indulva, a
nagy puszta Beduinjei közt is szabad kőműves-testvéreket vélnek
lappangani. A dervisek nem egyebek mint az Iszlam szerzetesei; a
szellem, melyből eredtek s mely őket fenntartja, a vallásbeli rajongás;
ők pedig csak annyiban külömböznek egymástól, a mennyiben nem egyenlő
módon tüntetik ki lelkesedésöket.
Mig például az egyik szerzet folytonos zarándoklást parancsol a szentek
sirjaihoz, egy másiknak szigoru szabályai, ugy látszik, elmélkedést
hagynak meg az Istenség nagy véghetetlensége és földi létünk nevetséges
semmisége fölött.
Egy harmadik megkivánja növendékeitől, hogy éjjel-nappal foglalkozzanak
Zikr-rel (Isten nevének emlegetésével) és Telkinnel (dalimával v.
hymnussal); végre nincs miért fennakadnunk hallván, hogy egy szerzet
tagjai addig kiabálják teli torokkal a: „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa
hu!“-féle igéket, mig a közrekiáltók nagy része delirium tremens vagyis
reszkető őrjöngésbe esik. Az igazhitűeknél az ilyen állapot neve
Medzs-zub, vagyis Isten szerelme által magán kivül ragadtatni. A kit e
szerencse ér, mert az szerencsének tartatik, azt minden ember
megirigyli. A roham idején betegek, nyavalygók, meddő asszonyok
közvetlen közelébe kivánkoznak és szorosan tapodnak öltözetéhez, mert a
vele való érintkezés csalhatatlanul gyógyitónak tartatik.
Hogy mit képesek a dervisek a Zikr-féle elragadtatás idején véghezvinni,
egyszer magam is megnéztem Szamarkandban. Dehbidben ugyanis, a Makhdum
Aázam sirjának közelében egy ilyen rivalgó társaság együtt volt az
odavaló főnök (Pir) közül. Azzal kezdték, hogy nyugalmas hangon,
mondhatnám üteny szerint kiáltozák a szükséges igéket. A Pir a
legmélyebb tevedzsühbe (elmélkedésbe) vala merülve; minden szem és fül
feléje volt irányozva, s feje minden mozdulatával, minden lélekzettel,
melyet hallatott, növekvék egyre tompább és szilajabb hangon éneklő
tanitványainak lelkesedése. Végre álomszerű merengéséből fellátszott
ocsúdni, s midőn fejét görnyedt helyzetéből felemelé, a dervisek mint
valami ördöngösök felugráltak helyeikről, a kör felbomlott, az egyes
tagok hullámalaku testmozdulatokkal el kezdtek ugrálni, s alig hogy a
Pir egészen talpra állt, a neki hevült tánczolók oly őrültségbe estek,
mely bennem, ki természetesen kénytelen voltam velök tartani, lelki
borzalmat gerjesztett. Mintha forgószél sodorta volna őket, ugy
csapongtak jobbra balra tüskén bokron keresztül, a rét puha szőnyegéről
sokan bele ugrottak a törmelékkövek közé, lábaikról csurgott a vér, s ők
mégis folytatták, mig sokan elalélva összerogytak.
A Keleten uralkodó társadalmi viszonyok mellett, hol mindenütt és minden
tekintetben csak a végletekben gyönyörködnek, a dervisnek vagy
koldusnak, jóllehet a társadalom legalsóbb fokán áll, oly tekintélyben
kellene állania mint a herczeg, ki egy nép élén állva millió lelkek- és
kincsekkel rendelkezik. Az ember, egy labda a sors hatalmas kezében, ha
sorsa ugy hozza magával, egy pillantat alatt egyik végletből a másikba
juthat, mint ezt a történet számtalan példában igazolja, és valamint a
költészetben gyakran előfordul egymás mellett a két ellenlábas „Shah ü
Keda“, azaz, király és koldus, igy találjuk ezt igen gyakran a
közéletben is, hol a rongyos, ronda, mocsokkal boritott dervis a fényes
diszöltözetébe öltözött herczeggel egy és ugyanazon szőnyegen ül,
elmerülve bizalmas beszédbe, sőt gyakran ugyanazon findzsából isznak.
Európai utazóknak az ilyen négy szemközti társalgás különösnek tetszik
és néha mulatságul szolgál, de Keleten ez nagyon természetes. Hadd lássa
be a király (igy áll ez az erkölcstanban) szomszédjának merész
ellentétében az ő földi dicsőségének semmiségét és tartózkodjék a
kevélységtől.
A dervis ellenben fedezze fel a ragyogó diszruha alatt a halandó embert,
és megismerve a hiu létet, nevessen az élet varázsjátékán.
E kölcsönös viszony tudatában e két véglet a türelem és engedékenység
ritka nemével szokott egymás iránt viseltetni. A dervis, ki magán
lakában a legbizalmasabb jó barát, nyilvános szertartásoknál sohasem
feledi el, hogy ő minden szegények legszegényebbike. Hasonlólag tűrt el
az előkelő a dervistől mindent, a mi más előtt elviselhetlennek
tetszenék. Kerkiben az ország parancsnokánál egy dervis tartózkodék, a
kinek fogadalom parancsolta kötelessége volt, alkonyattól nap felkeltéig
„Ja hu! Ja hakk! La illahi illa hu“[3] igéket szakadatlanul, és harsány
hangon kiáltani. A setétség beálltával midőn a nappali élet zaja
megszünt, a dervis zord egy hangu kiabálásai mindig hallhatóbbak valának
a palota környezetében, nem emlitve az épületben. Hogy áhitatossága
többeknek zavarta álmait, nagyon természetes, de a kormányzó
családtagjai kérelme daczára sem tett ellene kifogást és ő tovább
folytatta rikácsolásait, a mig csak Kerkiben lakott.
Mivelhogy szomszédságában laktam, nekem is kijutott e hangversenyből, és
az áthatott kiáltozó hangjáról – mely reggel felé mindinkább gyengült –
megtudtam a hajnal közeledését, a nélkül, hogy sötét czellámból a
szabadba léptem volna.
Mindazonáltal a szó szoros értelmébeni dervis, – egy oly férfi t. i. a
ki belső meggyőződéséből lemondva a földi javak- és világi kényelemről,
tapasztalatok gyüjtésiért vagy vallási kötelességének él, mely fényben
tüntetik föl Szaadit, a költőt, – mai napság ritka tünemény. A kik ezen
életpályára lépnek, azok vagy elvnélküli henyélők vagy kitanult
koldusok, kik a szegénység foltos köpenyege alatt kincseket gyüjtenek,
és ha jól meggazdagodtak, kereskedelmi czélokba fognak. Ez leginkább
Persiában honos. Mig nekik a szerencse kedvez, addig a legnevetségesebb
módon halmoznak össze fényt és pompát és senkinek sem jut eszébe a világ
mulandósága. Ha pedig szerencsétlenség éri, akkor félrevonul magányába,
kigúnyolja az emberek hiu törekvését, és látszólagos önmegelégedéssel
mondja: „Men Dervis em! (Dervis vagyok!)
Valamint Keletnek minden intézményei, szokásai és erkölcsei, minél
tovább haladunk előre, annál domborubb eredetiségben tünnek szemünkbe,
ugy van a dervisek szerzetével is. Persiában a dervisek már jóval
fontosabb szerepet játszanak, mint Törökországban; Közép-Ázsiában pedig,
hol több századokon át folytatott elszigeteltség következtében még semmi
sem változott, e szerzetesek még teljes fényökben állanak, ugy mint
keletkeztökkor álltak, s hatályos befolyást gyakorolnak az odavaló
társadalmi viszonyokra. Hogy az Isannak, vagyis világi papságnak mily
hatásköre van Közép-Ázsiában, arra „Közép-ázsiai utazásomban“ olykor
figyelmeztettem. E hatást, szemben a rettenetes önkény- és
zsarnoksággal, szerencsésnek mondhatni, s innen van, hogy mindenki
vallással foglalkozik, kiki a „csodatevők“ (Ehli keramet) méltósága után
áhitozik, vagy ha ezt el nem érheti, legalább szentnek (Veli Ullah)
czimét ügyekszik megszerezni.
Az ulemák osztálya, mely az irásmagyarázatával kérkedik, az Isanokkal,
kik mystikus szerepöknél fogva a nép előtt nagy becsben állnak, mindig
heves versengésben él. Közép-Ázsia népét, mint Ázsiának legszilajabb
gyermekeit, könnyebben megnyerhetni bűbájos igékkel, szertartásokkal,
mint könyvekkel; s a mily könnyen el tudna lenni Mollah nélkül, oly
elkerülhetlenül szükséges neki az Isan, kinek Fatiháját (áldását) vagy
Nefeszét (lehelletét) kell, hogy csalhatatlan talizmán gyanánt magával
vihesse, akár portyázni megy, akár nyájához, akár a pusztán barangol,
akár sátrába vonul.
Az Isanok mellett nem kevésbé érdekes tüneményt látunk a zarándok
koldus-dervisekben, vagy kalenterekben[4], kiket a kirgizek és
turkománok kudusnak vagy divánénak (megbódultnak) neveznek. Ama nagy és
elláthatlan sivatagokon, melyek Khina nyugati határaitól a kaspi
tengerig terjednek, csakis ezek barangolhatnak háboritatlanul ide s tova
rongy öltözetükben. A különbségre, mely törzsek, családok és ágak közt
létezik, ők soha sem figyelnek; keveset gondolván az oly hatalmas
jelszóval Jaghi vagy Il (jó barátunk vagy ellenségünk), mindenkihez
csatlakoznak a kivel találkoznak, nem kérdve békés karaván-e az, vagy
vadlelkü rablócsapat.
A kirgiz és turkoman pusztákat bebarangoló dervisek többnyire olyan
emberek, kik különös vonzalommal az édes mit-sem-tevés iránt, koldus
keresetre adják magukat, mely egész Ázsiában tisztességesnek tartatik. –
Az arra szükséges szaktudomány nehány imádságból és azon bizonyos
taglejtésből áll, melylyel a chiromantikus fogásokat kisérik, s én soha
sem láttam a puszták egyik lakóját is, ki ne érezte volna magát
megilletődöttnek vagy meghatottnak, midőn a hosszu haju, födetlen fejü,
mezitlábu dervis előtt állt, ki tüzes pillantatával élesen szembe fogja
a puszták fiát, s mig a Keskulját[5] rázza, vad „Ja hu“ kiáltással
fogadja.
Egy ilyen tatár Fakir megjelenése valamely elhagyatva álló
sátorcsoportban mindenkor ünnep vagy örvendetes esemény gyanánt vétetik.
Különös fontossággal bir az a nők és leányok szemében, s jöttének idejét
különfélekép magyarázzák. A reggeli órákban érkező dervis a teve- vagy
lókancza szerencsés csikózását hozza magával; délbeni jövetele czivódást
jelent a házasok közt, este pedig bátor vőlegényt hoz az eladó
hajadonnak. A dervist különben is leginkább a nők foglalják el, s azon
édes reményben, hogy rongy öltözetéből egyszer csak vagy csillogó szinü
üvegkalárist, vagy óhajtva óhajtott Talizmant elő fog keresni, a legjobb
izü falatokkal, miket a sátor felmutathat, kedveskednek neki. A
könyöradomány (Eleemosyna), mely a nomádoknál soha sem áll pénzből,
ritkán tagadtatik meg tőle. Többnyire ócska nemezteritőt kap, nehány
maroknyi teveszőrt vagy gyapjut, olykor ócska ruhadarabokat is. Aztán
ott időzhet bátran valamely családnál napokig, velök barangolhat, a
nélkül hogy megunnák. Ha a dervis azonfelül zenéhez is ért, azaz, nehány
dalt megtanult, s azokat a két huru Dutara pengetése mellett el is tudja
énekelni, már akkor tenyerükön hordják s mindig fáradságába kerül gazdái
körmei közül menekülnie.
Dervist megbántani vagy bántalmazni, fölöttébb ritka merény, mely, hir
szerint, csak a turkománoknál fordul néha elő, kiknek határtalan
kapzsisága előtt semmi sem szent s mely minden kigondolható
kegyetlenségre ösztönzi őket. Egy fekete fürtü izmos dervis Bokhárából,
kivel Maymenében találkozám, beszélé nekem, hogy egy Tekketurkomán,
elcsábítva a 30 darab arany reménye által, melyeket a dervis athletai
alakjából magának igért, foglyává tette szegényt azon szándékkal, hogy
nehány nap mulva elviszi a rabvásárra.
„Ugy tettem, mintha egy cseppet se volnék megilletődve“ – mondá nekem
bajtársam – „s lánczaim csörgése mellett is elmondám a szokott Zikrt és
imákat. Már közelgetett a vásár napja, midőn bitor gazdám felesége
hirtelen beteg lett s ez hátravetette férje elindulását. Ebben ő Isten
ujját látta s már is mély gondolatokba merült vala, midőn kedvencz lova
is a nyujtott eledelt visszautasítva, betegnek mutatkozott. Ez megtölté
a mértéket. – A megijedt ember tüstént leoldá foglya bilincseit, s a
tőle elszedett holmit visszaadván, kérte, hagyná el a sátrat, és pedig
oly hamar a mint csak lehet.
Mig a turkoman várja türelmetlenül, hogy a baljóslatu koldus menjen, ez
motoza tarisznyájában s mondá, hogy fésűje hiányzik, az a fésűje, melyet
neki az ő Pirje talizmanul adott utjára, mely nélkül tapodtat sem mehet
odább. – A puszták megdöbbent fia nyilsebesen rohan a helyre, hol a
holmik hevernek vala; keres nyomoz soká-soká, s nem találván semmit, még
nagyobb lett az ijedtsége, s Isten nevére kéré a dervist, lépne ki
legalább csak egyet a sátorból, husz fésű árát igérvén neki. A ravasz
bokhárai látván mily magasra emelkedtek actiái, vigasztalhatatlannak
tetette magát vesztesége fölött s ismételgeté, mily szerencsétlennek
érzi magát, hogy most ki tudja hány esztendeig kell neki e sátorban
időznie. Ellehet képzelni a joggal elámitott babonás zsivány zavarát!
Őrültként lótott futott szomszédaihoz tanácsért. Elkezdtek a dervissel
alkudozni, s miután fésűjéért (mely egyébiránt nála el volt rejtve) egy
ló, egy egész öltözet és 10 db. arany készpénzből álló tetemes
ajándékkal megengesztelték, istenhozzádot mondott a sátornak, melynek
gazdája nem egy könnyen fog ismét zarándokoló dervissel kikötni!
A mi illeti a ravaszságot, titkos fogásokat és bűvöléseket stb., ebben
India dervisei, különösen a kasmiriak, egész Keleten levő mohamedán
rendtársaik felett kitünnek. Ezen emberek szemtelen játékot üznek a nép
könnyenhivőségével Persiában és Közép-Ázsiában, sőt olykor-olykor
különben élczes és mivelt emberek is esnek hálóikba, mert hol egy ilyen
kasmiri fellép, – a ki rend szerént érdekes alak, beszédes vonások,
jelentékeny fekete tüzes szem, hosszu lengő fekete hajjal – ott bizonyos
az ő győzelme. India és a határos országok mohamedánjai az egész
iszlamvilágban régóta természetfeletti erejükről hiresek. Makacs
betegségek gyógyitására, lelkek üzésére és rejtett kincsek feltalálására
gyakran és örömest használják ezen megérkezett szenteket, a kik,
jóllehet müvészetük az iszlam törvényeiben tiltva van, mindenütt a
legbuzgóbb mohamedánoknak tartatnak. Gobineau gróf „Trois ans dans
l’Asie“ czimü munkájában egy pompás csinyt beszél el, melyet egy kasmiri
alchimista véghezvitt egy teheráni aranyszomjas herczegen. Hasonló tréfa
történt a mostani khivai khan fivérével, a ki aranynyá akarván
változtatni összes nyereg készletét, a legfurcsább módon rászedetett.
Sokszor elég lelkiismeretlenek, hogy a legszegényebb embernek utolsó
fillérét is elcsalják. Teheránban egy Közép-Ázsiából nem rég megérkezett
hadzsi sirva beszélte el nekem a következő történetet: „Mivel Meshedben
sokat hallottunk beszélni a gyakori rablásokról, melyek a teherani uton
történnek, nagyon aggódtunk barátommal, hogyan tudnók elrejteni csekély
összegünket, s a próféta szent sirjához szükséges utazási kellékeket; öt
év óta meggazdálkodott filléreink voltak, és ismeretes előtted, mily
bajos az utazás egy ily eretnek országban pénz nélkül. Mellettünk a
kervanszerajban egy jámbor kasmiri Isan (seikh) lakott, ennek tudtára
adtuk aggodalmunkat, és örömünk határtalan volt, midőn ajánlkozott, hogy
pénzünket áldásadásával minden rablókéz ellen biztosítja. Meghivott az
Imam-Riza mecsetbe, elvégeznünk parancsolta a szokott szent mosásokat,
és miután pénzünket ölébe tettük, ő többször rá lehelve, saját kezeivel
tárczánkba rakta, hét papirba takarta és szorosan megparancsolta, hogy a
pénzhez addig ne nyuljunk, mig Teheranba nem érve, ott a mecsetben
háromszor elvégeztük imáinkat. Hat hete telt el, hogy elhagytuk
Meshedet, és képzeld ijedtségünket midőn tegnap a háromszori ima után
kinyitva tárczánkat, abban aranyaink helyett nehéz vereses homokot
találtunk.“ A szegény emberek erre szivszaggató panaszra fakadtak és
csak nem őrület szállta meg őket. A ravasz ámító kasmiri már a megáldás
alatt tüntette el a pénzt, a nélkül, hogy a gyanutlan tatár észrevette
volna; ezen erős hitben haladtak szegények az uton, de ez esetben drágán
fizették meg bizalmasságukat.
Minthogy a derviseknél vagyunk, egyuttal azokat a szenteskedőket is
megérintjük, kik szent kötelesség örve alatt, csak utazási vágyuknak
engednek, egész tartományokat és földrészeket bekalandozván, hogy miután
honukba visszatértek, a „hadzsi“ (zarándok) czimmel tekintélyt és állást
szerezzenek maguknak földieik közt. A Korán mondja: „zarándokoljatok az
én házamhoz (Kaaba), ha körülményeitek engedik“[6]. E körülményeket a
szövegfejtők a következő hét föltételekbe foglalák össze. 1) Elegendő
utiköltség; 2) testi egészség; 3) nőtelen élet; 4) adósságot nem szabad
hátrahagyni; 5) békés idők; 6) szárazon lehessen utazni veszély nélkül;
7) nagy koru legyen vagyis tizenöt évesnél idősb. Hogy a mi jó
tatárainknál e föltételekre alig van tekintet, könnyen megfoghatandja, a
kinek akár csak sejtelme is van az Oxus és Jaxartes közt elterülő
országok népeiről. Persiában Kerbelába, Meshedbe vagy Mekkába csak akkor
zarándokolnak, hogyha elegendő utiköltség mellett kényelmesen tehetik.
Közép-Ázsiában viszont mindig csak a legszegényebb néposztály tagjai
adják fejöket zarándoklásra.
Különös hajlam a kalandos felé, némi kis vallási buzgalommal vegyítve,
képezi az okot, mely a közép-ázsiabeli embert ráveszi, hogy a távol
keletről veszélyteljes utazásra adja magát prófétája sirjához. Igaz
ugyan, anyagi kárt ő nem vall, mert koldusbotját erszény gyanánt hordja;
de igen gyakran teszi koczkára legbecsesebbjét, t. i. életét, minthogy a
Turkesztánból évenkint kiinduló zarándokoknak legalább egy harmada esik
az éghajlatok viszontagságainak áldozatául.
E hitbuzgó vagy világias utazásvágy a szemben levő veszélyek daczára, a
sokfélekép magyarázható gondolat, hogy valaki elszakadva családja és
rokonai kebléből, el földiei köréből a távol eső világnak indul: ez az,
a mi a hadzsi (zarándok) személyét a regényesség fénykörével övedzi. Már
több hete eltelt vala, hogy zarándok társaim közt éltem, s mégis
mindannyiszor megilletődtem, valahányszor őket pálmafa botjaikra, –
Arabiából hozott ezen szent emlékekre – támaszkodva, mély homokon avagy
iszapon át egyre élénk és lankadatlan buzgósággal odább-odább törekedni
láttam! Ezek már szerencsés hazatérők voltak; de hánynyal találkozám,
kik a nagy körutnak még csak az elején valának, lelkük azonban nem
kevésbé derült és bátor amazokénál.
Midőn Szamarkandból Teheránba utaztam, egy khinai tatár ballaga oldalom
mellett, kinek oly kevés tudomása volt utja irányáról vagy kitüzött
czélja távolságáról, hogy midőn Meshed táján jártunk, minden este azt
kérdé tőlem, vajjon holnap vagy legfelebb holnapután érünk-e már
Mekkába. A szegénynek legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy mennyit
kellend még szenvednie, mig czéljához érend! Ezen azomban nincs mit
csodálkoznunk, hisz a keresztháborúk idején nem egy, külömben derék
német ember, ki a szent földre zarándokolni indul vala, nehány napi
járás után már Jeruzálem tornyait vélte látni.
A hitbuzgó tatárok Arabiának indulva többnyire a következő négyféle
irányban haladnak: 1) Jarkend, Kilian, Tibet, Kasmir. Névszerint
Jarkendből Kilianba (Keria?) vagyis a határig három napot számítanak.
Innen Tagarma Kadunon át husz nap alatt érnek Tibetbe, Tibetből tizenöt
nap alatt Keshmirbe. 2) Déli Szibérián át Kazánba és Stambulba. 3)
Afganistánon keresztül Indián át Dzseddába. 4) Persián át Bagdadnak és
Damaskusnak. Ezen utvonalak egyike sem kényelmes ugyan, de a veszélyek
nagyságát mindenkor az évszak és a politikai csillagzatok állása
határozzák meg.
A zarándokok mindig kisebb-nagyobb társaságba gyülnek, mely magának
tagjai közül főnököt választ, Csaus czime alatt, ki egyszersmind Imámjok
is (előimádkozó) s jókora felsőséget gyakorol. – Az egész zarándokolás
tetőpontját azonban nem annyira a bucsujárás képezi a Kaabához és
Mohammed sirjához, minek külömben bármikor van helye), mint az Arafát
hegyének megmászása, mi évenkint csak egyszer történhetik meg, ugymint a
kurban-ünnepen (a Zil Hidzse 10-ik napján) és nem kevesebből mint az
Abraham és Izmael-féle áldozatnak drámai előadásából áll. Ez az igazi
hadzs (bucsu), s a kik ebben részt vettek vagy is kik a többször
ismételt felkiáltáshoz „Lebeik Allah!“ (parancsolj Allah!), mely Abrahám
példás engedelmességére czéloz, magok is járultak, azokat tartják valódi
Hadzsiknak. A „lebeik! lebeik!“ kiáltás, mely a bucsujárás
legünnepélyesebb perczenetét képezi, úgy látszik, igen hatalmas
benyomást gyakorol a zarándokok lelkére. Bajtársaim, valahányszor
föllelkesültek vagy fölvidultak, mindig megemlékeztek róla, s e
visszaemlékezés Arábia köves vidékére nem egyszer szakitotta meg a tatár
sivatagok csendét.
A mily fájdalmas és szivszaggató az elválás a családi tüzhelytől – hogy
is lehetne ez máskép, mikor valaki ily hosszu és veszedelmes utra
vállalkozik! – ép oly határtalan az öröm, mely a visszatért Hadzsit
honában várja. Rokonai, miután jöveteléről értesültek, több napi járásra
sietnek eléje. – Örömkönyük s dalimák közt tartja bevonulását szülő
városába; kiki vágyik őt megtapogatni, mert a szent helyek illata még
rajta van, Mekka és Medina pora még nincs lerázva ruhájáról! A hadzsit
Közép-Ázsiában különben is sokkal több tekintély környezi mint az Iszlam
más tartományaiban. Fáradalmakkal szerzé meg magának méltóságát, de van
is köszönet benne. – Polgártársai által tiszteltetve és támogattatva,
sokkal inkább meg van védve a kormányok zsarnoksága ellen, mint bárki
más. A hadzsi czimben nemes levelét birja, melyet élve pecsétjén hord,
sirkövén halva.
Remélem nem fog megütközni rajta senki, ha mondom, hogy a hadzsik,
természetesen olyanok, kik nem csak koldus botjuk után élnek, e
kegyeletes utjokban olykor kis kereskedelmi czélokat is üznek. „Hem
tidzsaret, hem ziaret“, azaz „kereskedés és bucsujárás együtt,“ a vallás
által el van ugyan tiltva, de az emberek nem sok lelki furdalást éreznek
azon, hogy néha nem nagy értékü áruczikkeket magokkal visznek a távoleső
Turkesztánból aráb hitfeleik számára. Ezeknél ugyanis a nemes Bokhára és
egyébb közép-ázsiai szenthelyek terményei nagy becsben állanak;
azonkivül az ember szivesen tesz valamit a hadzsi javára is, és könnyen
megadja neki a becses czikkek kétszeres árát is. – E kis kereskedés
forgalomban van az iszlamhitü Ázsia legkeletibb pontjaitól, a stambuli
galata hidnak végéig. Ott igen sokszor láthatni egy-egy tatárt, kinek
arczvonásai az ottani világhirű tarka tolongásban szintugy feltünnek,
mint elütnek az általa kinálgatott vékony selyemkendő szinei az előttünk
ismeretes gyártmányokéitól.
Csillogni vágyó hölgyek ritkán vesznek valamit tőle; e helyett nem egy
éltes asszonyságot látni, ki kegyeletből szivesen veszi meg jó árban a
hadzsi szövetjét, s azzal erősen dörzsöli meg homlokát és arczát, hangos
„Allahum szella“-at dörmögvén odább álltában.
Hogy a kivitt áruk szerencsés kelete beviteli kereskedésre ösztönöz,
egészen természetes. Egy hadzsi sem hagyja el a szent helyeket csekély
bevásárlások nélkül hazája számára. Mekka- és Medinából illatszereket,
datolyát, olvasókat, fésűket, de különösen Zem-zem vizet visznek
magokkal[7].
Jambu és Dzsiddából európai csecsebecséket visznek magokkal, de mivel a
hitetlen Frengiknek (európaiaknak) nem akarnak tulajdonitani semmit, a
mi jó „Mali Isztambul“ vagyis stambuli árunak czimezik; állnak pedig
tollkések-, ollók-, tűk-, gyüszűkből stb. Aleppo és Damaszkus arról
hiresek, hogy ott kaphatni a legjobb Miszvakot, vagyis bizonyos rostos
gyökeret, mely minden jámbor musulmánnak fogkeféül szolgál. Bagdadban
teveszőrü Hirkát vásárlanak, mert ezt a ruhaneműt, melyet, mint
állitják, a proféta is ing nélkül visel vala, ott készitik legjobban.
Persiából végre némi kevés száraz tentát és nádpennát visznek haza.
Mindezek a czikkek Közép-Ázsiában ritkaságok, s részint mulhatlan
szükségből, részint vallásos buzgóságból jól megfizettetnek.
Egészben véve a Hadzsi-karavánok (természetesen olyant értek, melybe
bizhatni) ha az ember meg tud férni velök, a legjobb uti-társaságok
Közép-Ázsiában, sőt mondhatnám majdnem egész Keleten. Mi az uti
készületet illeti, a hadzsi mindig teljesen föl van szerelve, s mindig
feltünt nekem, hogy nem egyet láttam, kinek csak szerény kis szamara
volt, de ha állomásra értünk, mégis szőnyeggel, saját thea-edénynyel[8]
és Pilow készülékkel pompázott. Senki sem ért oly jól hozzá, a
legkülönneműbb elemekkel, hitfeleivel és hitetlenekkel, nomádokkal vagy
letelepedett néppel ügyesebben bánni, mint a hadzsi. – Ebből kitelik
minden, mert a „Si fueris Romae“-féle elv nála vérré vált.
Csak ritkán látni őt oly szomoru és mogorvának, mint elrongyollott
külseje után várná az ember; de különösen vidám kedélyü utaztában.
Ilyenkor a legnagyobb szent és csodatevő is dévajkodik s nyeleg, s e
különben oly komor arczok tréfás játéka nem egyszer felejteté el velem a
legkeservesebb törődést és fáradalmakat is.