JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XXIII. KÖTET
ERDÉLYI KÉPEK
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
ERDÉLYI KÉPEK
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
PETKI FARKAS LEÁNYAI.
I. ANDRÁS NAPJA.
A jó öreg Petki Farkas nem utolsó ember vala a maga idejében, a mit
mindazok, a kik őt valaha ismerték, bizonyára tudni fognak. Miután
azonban lehetséges dolog, miszerint ezen sorokat olyan emberek is
olvasni fogják, a kik őt nem ismerték, jónak találom őt oly módon
leirni, a hogy akkoriban élt és uralkodott.
Vala ő az 1676-ik esztendőben királybiró Csíkben és jobb módú főúr nem
találkozék nálánál azon a környéken. Udvart tart vala Rákoson, a hol
nyolczvan inas szolgála előtte, a szakácsok, béresek, lovászok és
drabantok számait ide sem vevén, a kik mindnyájan úgy voltak ő nála,
mintha az apjok házánál laktak volna s biztosan mondhatom, hogy a ki
egyszer ott volt, el nem kivánkozott onnan.
Mert három dolog volt, melyekben a jó öreg Petki Farkas büszkeségét
lelte: egyik az, hogy őt igen jó, bőkezű embernek tartsák. Kapu soha sem
volt az ő házán és a vendég soha ki nem fogyott belőle; akárki jött
hozzá, oly képpel fogadta, mintha épen csak ő reá várt volna, s ott úgy
el tudta marasztalni, hogy gyakorta megesett, miszerint azok, a kik
Csíkszeredába indultak szentmargit-napi vásárra s betértek hozzá egy
szóra, úgy ott maradtak, hogy a vásár is elmúlt, még sem szabadultak
tőle. Ajándék nélkül sem hagyott senkit elmenni magától, végig hordozta
az embert tárházain, ménesein, kérdezgetve: hogy tetszik neked ez a
kard, ez a bilikom, hát ez az arab csikó? s ha azt mondá rá a kérdezett,
hogy «nagyon szép», mindjárt rátukmálta erővel. Kalendáriumában sokkal
több ünnep volt, mint más emberében, s még az ősapjának is föl szokta
tartani a nevenapját, s hogy az ünnepélyességről ismerői el ne
maradhassanak, hivatalos citatoriumokat küldött rájok, mint
főkirálybiró. A hol annyi szolga és belső fraj volt, mint az ő házánál,
azok közt lehetetlen volt, hogy egy vagy más ismeretség ne szövődjék;
mihelyt az öreg úr ilyesmit megtudott, rögtön összeházasítá őket s
titulusa volt lakodalomadásra. Koldus nem volt az ő falujában, mert a
hol egyet meglátott, megfogatta, elviteté valamelyik pusztájára, ott
adott neki egy jobbágytelket, ökröt, tehenet hozzá és nem hagyott senkit
koldulni.
És nemcsak hiú dolgokban mutogatá ő adakozóságát, figyelme kiterjedt a
maradandóbb becsűekre is; – minden esztendőben eljárt a nagy-enyedi
collegiumba, mikor vizsgálatokat tartottak, s a mely diák legjobban
felelt, azt saját költségén kiküldte akadémiákra, ott kitaníttatta, s ha
visszakerülvén, nem akadt neki egyhirtelen ecclesiája, addig jött ment
Erdélyben, míg talált valahol egy puszta templomot, a mit valaha a tatár
leégetett, azt megépítteté s beletevé papnak a maga candidatusát s
fizeté saját pénzéből.
Másik pont, a melyben a jó úr büszkeségét helyezé, családjának ősi
eredete vala, melyet, hogy Ádám- és Éváig restelt fölvinni, onnan van,
mert már ezekről nagyon világos, hogy mezítláb járó parasztemberek
voltak. De nem messze járt tőlök: vala ugyanis az ő családja czímerében
egy antediluvianus állat, melyről senki sem tudhatá, hogy micsoda? nem
tartozván az sem a repülő, sem a négylábon járó, sem a csúszó-mászó
állatok sorába, s annak a hátába volt ütve egy háromágú fegyver, a
minővel hajdan Neptunus regnált, s melyet a mostani prózai emberek
villának neveznek. Ebből semmi sem következett jobban, mint hogy a
Petkiek legelső őse vasvillázta agyon azt az özönvíz előtti
plesiosaurust, s miután a csíki hegyek között volt egy meszes halom,
melyben nem ritkán lehete találni kővévált csontokat és fogakat, szabad
volt gyanítani, miszerint ezek mind azon emlékezetes szörnyeteg
porczikái, s egy napon a Marosból egy irtózatos állkapczát halászván ki
az oláhok, azt a rákosi rektor mint a Petki-család őseinek maradványát,
præsentálta az érdemes úrnak.
Ez a szörnyetegfaló czímer aztán a hova csak fért, mindenüvé ki volt
vágva, festve, faragva és sütve, kapú homlokára, lódingra, ökrök
tomporára, ponyvákra, zsákokra, úgy, hogy a falubeli emberek úgy
ismerték már azt az állatot, mintha gulyaszámra látták volna legelni. A
kastély legbenső tornáczában pedig, hová csak a családbelieknek vala
bejárásuk, volt a Petki-család kérdéses ősének álló szobra embertelen
nagyságban vasból kiformálva, egyik karját fölnyujtván az égre s tartván
benne egy rettenetes pallost, a másikat pedig maga elé meresztve s egy
rengeteg paizst tartva rajta, melyen ott feküdt a nevezetes csoda,
fejekkel és körmökkel és nyilas farkakkal borzasztón ellátva.
Ha valakit új ismerői közül megszeretett a jó öreg úr, annak meghagyta
csodálni ezt a szobrot, s büszkén vette ki a szobor kezéből a roppant
nagy pallost, mutatván, hogy azt most két kézzel is nehéz megemelni,
holott az ős Petki mint nádszálat forgatta. Végül megengedé, hogy tessék
kitalálni: miféle állat az ott a paizson? Persze, hogy e tudatlan
világban azt senki meg nem tudta mondani, s a jó öreg büszke lehetett
rá, hogy az ő czímerében egy olyan állat van, a minek senki sem tudja
nevét.
Ez vala második tárgya a jó Petki Farkas büszkeségének.
A harmadik… oh a harmadik túltesz mind a kettőn, s ha azt mondom, hogy
Petki Farkas sem gazdagságának, sem nemességének nem köszönhet annyi
tisztelőt és jó barátot, mint ennek, nem mondok sokat. E harmadik
büszkesége a jó öreg úrnak két szép leánya volt.
Szép és jó leányokban Erdélyország soha sem volt szegény, tudom, hogy
ezután sem lesz az; azért semmit jobbat nem mondhatok róluk, mint hogy
méltók voltak Erdély leányai között említtetni.
Ilonka volt a nagyobbik; lehetett ezen időben mintegy tizennyolcz
esztendős; magas, karcsú, mint egy liliomszál, sűrű fekete haja mégis
sarkáig ért; ha mély ábrándos szemeibe nézett az ember, szinte elsülyedt
benne lelkével.
Csupán az volt benne kár, hogy örökké szomorú volt, soha sem látta őt
senki vigadni, enyelegni, a hogy más ifjú leányok szoktak. Halavány,
szépséges orczáján ritka volt az öröm ragyogása, jó kedv mosolygása.
Szüntelen könyveket olvasott, miket az akkoriban divatozó frank és angol
költők írtak, vagy ha félrevehette magát kertjébe, félnapokig
elandalgott, semmivel sem foglalkozva, mintha a virágok kinyilásának
titkain tünődnék, vagy a méhek döngését, madarak csevegését tanulná
érteni, s ez ábrándozó vágy annyira ki volt fejezve arczában, szemein,
ajkain, hogy a kire nézett, a ki rápillantott, vagy szólani hallá,
valami búsulást érzett rá szívében s gyakran játékközben, midőn az ifjak
és hajadonok zálogosdit játszának egymással, került a sor, hogy egy
ifjunak meg kellett az ő arczát csókolni: annak, ki őt ajkával érinté,
az nap nem lehete szavát venni többé; mintha benne is megfagyott volna a
lélek attól a halvány fehér arcztól. Társaságokban többnyire hallgatag
volt, de ha magára maradt, meglepék, hogy néha magával beszél, mint
valami szelid őrjöngő. Nem lehete soha rávenni, hogy daloljon; csak
néha, midőn csendes holdvilágos estén ablakában kidűlve, a távol havasok
felé nézett elmerengve, olyankor kezde el mintegy tudtán kívül egy dalt
énekelni, mely ezen kezdődik: «Repülj fecském ablakába», s Isten tudja
miért? mikor a dalt végzé, könyei megeredtek és sírt érzékenyen, maga
sem tudta miért?
Kisebbik testvére, a szöszke Erzsike, épen ellentéte volt nénjének.
Mintegy tizenhat éves lehetett; vidám, kis fürge teremtés; szőke haját
hosszan leeresztve vállain akkori divat szerint fölbodorítva viselte,
gömbölyű orczája a pünkösdi rózsát lopta meg színében, s kék
csillagszemeit senki sem látta másként, mint nevetve. Egész nap
csörtetett alá s föl a házban; cselédekkel pörölt, tudott tenni-venni
napestig a háznál; ha ügyes-bajosok jöttek az apjához, meg nem
szabadultak tőle, míg el nem mondták neki, hogy mi bajuk van? ő aztán
alperesnek és fölperesnek egyaránt igazat adott; reggelig elvirrasztott
apja vendégeivel együtt, s csak kérni kellett rá akárkinek, hogy danolja
el az ő nótáját, mindjárt készen volt rá, s ha senki sem kérte, akkor
danolt maga jó szántából.
A jó öreg úr, ámbár jobb szerette volna, hogyha Erzsike pajkos
jókedvéből egy részt Ilonkának adott volna cserébe ennek komolyságáért,
mint afféle bölcs ember, nem sok gondot csinált magának mindkettő
különczségéből, gondolván, hogy majd ha férjhez mennek, mindegyik
rátalál jó kedve és komolysága okaira.
Az ezerhatszázhetvenhatodik esztendei Andrásnapjának reggelén fölhivatá
Farkas úr magához mind a két leányát, kik is előtte megjelenvén, Ilonka
orczáját megdörzsölé szürke szakállával, Erzsikének pedig a nagy
szeretetből oly eleven pofocskákat adott gömbölyű piros orczájára, hogy
szintúgy csattogott. Tréfának megjárta. (Megjegyzendő, hogy Farkas úr
soha életében senkit komolyan meg nem ütött, pedig háborúban is volt;
ott se bántott senkit.)
– Hát leányok, kérdé a jó úr, tudjátok-e mi nap van ma?
– Szerda? szombat? találgaták azok, miután náluk mindig vasárnap volt.
– Nem úgy, lelkek. Hanem miféle név van ma a kalendáriumban? No? Nem
tudjátok? Az a szent van ma, a ki a leányoknak valamit szokott hozni, ha
jól viselik magukat.
– Mikulás? sietett beleszólni Erzsike.
– Eredj, te golyhó! Csak nem várod tán, hogy mézesbábot és aranyos
bárányt hoz valaki ilyen eladó leánynak, mint te vagy? Hehe! Ma
András-napja van. S tudjátok-e, mit hoz András a leányoknak? Vőlegényt!
Ilonka lesüté szemeit, Erzsike pedig kis tenyerébe tapsolt.
– Ejnye az derék lesz! aztán milyent hoz nekem?
– Várd el csak. Azt mondja a vers a leányoknak:
A ki bőjtöl András napján,
Vőlegényt lát éjszakáján.
Ha ma egész nap semmit nem fogtok enni, éjszakára megálmodjátok, hogy ki
fog elvenni benneteket.
Erzsike ugrált, tapsolt örömében, fölségesnek találta a gondolatot; míg
Ilonka szemérmes hallgatagsággal huzódék hátra, kezet csókolva apjának,
ki halvány orczáját ismételve megdörzsölgeté szakállával; hogy legalább
attól legyen piros.
– Hanem te golyhó! kiálta Farkas úr a futó Erzsike után, azután el ne
mondd a dolgot minden embernek, mert majd kinevetnek; nénédnek nem is
szólok, mert annak úgy is van esze.
– Dehogy szólok, kiálta az, elszaladván, s a legelső szakácsnak, a kivel
találkozott, elmondá, hogy neki ma nem kell teríteni az asztalnál, mert
ő majd bőjtölni fog, s a dajkájának meghagyta, hogy őt föl ne költse
korán, mert ő álmodni akar valamit, a mit senkinek sem kell tudni, s míg
Ilonka egész estig szobájában maradt, ő délben, mikor apja vendégeivel
együtt asztalnál ült, csak azért jött le az ebédlőbe, hogy ha kérdik:
«miért nem ebédel velök?» megmondhassa: «oh ne gondolják, mintha azért
bőjtölnék, hogy megálmodjam, ki lesz a vőlegényem!» Mindenki nevetett
rajta.
Másnap reggelre kerülvén a sor, András úr első volt, a ki fölébredt a
háznál, s azután felköltögetvén cselédeit, addig míg leányai
felöltöznek, sietett sajátkezűleg elkészíteni az akkor Erdélyben
legkedveltebb reggelit. Egy nagy tálat tele tölte finom lengyel
égett-borral, azt meggyujtván, mézet tölte közé s fügét, malozsát,
aszalt szilvát hányva belé, egy nagy öblös csontnyelű ezüst kanállal
elkezdé azt kényelmesen kavargatni, egy-egy kanállal merítve belőle, s a
mint elfújta a lángját, azon forrón hörpölgetve.
A mi gyomrunk aligha nem tiltakoznék az ilyen mulatság ellen; de Petki
Farkas uram kemény természete könnyen bevette azt; mert ötven éves
korában még nem tudta, mi a fűtött szoba? s a míg nem csikorgott a
hideg, nyitott ablaknál hált egy leterített medvebőrön, s soha nem
takarózott egyébbel egy hosszú subánál, s megette a vaddisznó fülét, ha
vadászaton elejté.
Nem sokára bejött a két leány. Erzsike ragyogó arczczal hozta magával
mélázó testvérét, átkarolva annak derekát s pajkosan nevetve.
– Jertek, jertek! kiálta az öreg úr, egyiket jobbfelől, másikat balfelől
fogva át karjaival, s hol egyik, hol másik arczára tekintve. Az egyik
oly vidám volt, a másik oly szomorú. – No most mondd el, mit álmodtál?
szólt Ilonkához fordulva legelébb. A szép karcsú leányka nagyot
sóhajtott s apja vállára borulva, szép homlokát annak ősz fejére hajtá
és hallgatott.
– No, no, csak ki vele! el kell azt mondani; hisz tőlem csak nem félsz?…
Kezdd el no… Csitt Erzsike! nem szabad nevetni, mert Ilonka elszégyenli
magát… Nos?… Hát csak nem akar kijönni? No várj, Erzsike úgyis
megszégyenít. Gyere leányom, mondd el te az álmodat. Úgy-e te nem félsz
elmondani a magadét?
– Nem bizony, szólt játszi hetykeséggel a kis szöszke leány, s hirtelen
oda kuporodott apja ölébe, s azzal gyermeteg fenhéjázással elkezdé álmát
elmondani… «Hát azt álmodtam, hogy kinn ültünk a tornáczon mi mind a
hárman, a mikor egyszerre nagy ostordurrogással behajtat az udvarunkra
egy hatlovas hintó. Szép hat fekete ló volt eléje fogva, három szál
darutoll minden ló homlokán aranyos üstök-nyomtatóban; csak úgy rugták a
czafrangot, a mi a szerszámról lógott, s hányták vetették fejeikkel a
drága klárisos gyöngyökkel rakott sallangokat; a bakon kocsis ült,
ezüstzsinóros buzavirágszín dolmányban, s hátul a bakon két csatlós
kapaszkodott, lódingosan, tarsolyosan, fehér tollbokréta a kalapjok
mellett, hosszú zöld panyókamente rókamájjal a sarkukat verte. A hintó
oda vágtatott a bejárás alá, s ott egyszerre megállt mind a hat ló, a
hintó ajtaját fölnyitá egy csatlós, s kiszállt legelőbb belőle valami
papforma nagy, hosszú őszhajú ember, sarkig érő fahajszín palástban,
nagy egyenes süvegben, utána pedig kiugrott a kocsiból egy deli, ifjú
legény, szép piros képe volt, s fekete bajusza, ragyogó szemeit mintha
most is látnám, sűrű fényes haja a vállára borúlt. Úgy illet neki karcsú
termetére az a gránátszín dolmány, arany virágokkal, rubintos gombokkal,
a kék nyusztos süvegét nagy rengő kócsaggal a kezében tartá, a másik
kezében aranyos kardja volt.»
– Nem rossz az ízlésed lélekadta lánya! Mondd csak tovább.
Erzsi ezentúl már akadozni kezde az előadásban, mintha itt-ott nem
akarna mindent elmondani.
– Hát azután, monda, feljöttek oda mind a ketten, a hol mi ketten
ültünk, mert Ilonka azalatt már nem tudom hova lett? s az a deli ifju
legény előbb oda ment tehozzád s összecsókolózott veled, azután meg elém
jött s meghajtotta magát…
Erzsike itt fölhúzta szemöldeit, s a köténye szalagját kezdte rágni
gyöngysor fogai közt.
– Hát aztán? kérdé az öreg úr kiváncsi nevetéssel. – No, ne edd meg a
kötényed pántlikáját.
– Hát aztán fölébredtem… – végzé be hirtelen Erzsike, a min a jó úr
nagyon nevetett, kitalálván, hogy a többit el akarja hallgatni a kis
hamis.
– De már most, szólt Farkas úr Ilonkához fordulva, te is mondd el a
magadét, Erzsike már kitett rajtad. Akarom már tudni, hogy hová lettél
akkor, midőn Erzsikéért feljött a vőlegény? mert hogy neked, mint
idősebbnek hamarább férjhez kell menned: ez már olyan, mint a hétfő a
kedd előtt. No beszélj. Nem nevetünk már; gyere ülj te most az ölembe;
így, ne tarts semmitől; Erzsike ne nevess, vagy a sötét szobába zárlak.
No mondd el jó gyermekem, ne félj.
Azzal magához ölelé leányát, végig simogatá keblére hajtott fejecskéjét.
A másik irányában pofocskákkal szokta kifejezni atyai gyöngédségét,
emezzel czirógatva kellett bánni.
Ilonka végre erőt vőn magán, fölemelé ábrándos szemeit s kezeit ölébe
fektetve, elkezdé mondani álmát.
– Azt álmodám, mintha édesen aludtam volna, s e csendes álomból
lassankint valami távolról hangzó bűbájos dal ébresztett volna föl.
Lassankint magamhoz kezdék térni s kivehetém, hogy ez az én kedvencz
dalom, melyet valaha, tán nyolcz esztendő előtt hallottam a hegyek
között énekelni, s azóta nem hallottam senkitől.
– Az a «Repülj fecském ablakába!» szólt közbe Erzsike.
– Csitt! súgá az öreg úr, a fecsegő szájára téve tenyerét. Hadd Ilonkát
beszélni.
– A mint e dalt megismerém, fölnyitám szemeimet, s körültekintve egy
kunyhóban találtam magamat.
– Házban! igazítá ki Farkas úr.
– Nem. Egy valóságos kunyhóban, milyenben a pakulárok szoktak lakni. Egy
pokróczczal födött hársfaágyon feküdtem, s mintha beteg lettem volna,
nem birtam megmozdulni; hanem szomjas voltam nagyon s nyögtem, hogy
adjon valaki egy pohár vizet. E neszre fölkelt a tűzhely mellől egy öreg
pórnő, ki ott vajat köpült s egy fakupában vizet tartva ajkaimhoz, innom
adott, megsimogatá arczomat, kezeimet megfogta s szemeimet megcsókolá.
Én panaszkodtam neki, hogy fázom, akkor leakasztá subáját a szegről és
rám takarta szépen és újra megcsókolt. Ez alatt folyvást hallottam azt a
furulyaszót, mindig közelebb, közelebb jött, nyájak bégetése,
kutyacsaholás vegyült olykor közé, s a dal oly keservesen szólt egyre,
hogy a szivem majd megszakadt, s mentül közelebb ért hozzám, annál
jobban fájt az nekem. Én nem tudom, hogy mi lehet? Végre elhallgatott a
tilinkó; az öreg asszony kinézett az ajtón, s mondá nekem, hogy fia jön.
Én az ajtóra tekinték, s belépett rajta egy fiatal juhászlegény,
egyszerű fehér szűr volt rajta, alatta abaposztó zeke, minden zsinór,
minden sújtás nélkül, hosszú fekete haja göndör fürtökben csüggött alá
homlokáról, oly halvány volt és olyan szomorú.
– Patvar vigye a juhászlegényét! Mit szomorkodik olyan nagyon? Hát
aztán, leányom: ki küldte hozzád azt a juhászlegényt?
– Magától jött, oda lépett hozzám, megfogta kezemet s megcsóválta fejét
nagy búsan, érezve kezemnek forróságát; azután egy fehér czipót kivett
szűre alól, s azt fölmetszve oda tevé elém, s úgy könyörgött anyjával
együtt, hogy egyem belőle; a könyei hullottak rá.
– Hát aztán mit álmodál, hová lett ez a juhász?
Ilonka kezét keblére tevé, mely úgy szorult e pillanatban. Arcza még
halványabb lett.
– Ez a juhász volt a férjem.
– A Rabustya üsse meg! Káromkodék fölpattanva Farkas úr (mert még
akkoriban nem ismerték azokat a szép czifra káromkodásokat, mik most
divatban vannak). Ez ugyan furcsa egy álom. De legalább kisült utoljára,
hogy valami nemes legény volt ő kegyelme, a ki csak tréfából öltözött
juhásznak?
Ilonka megcsóválta fejét.
– Nem… ott laktunk együtt abban a szegény kunyhóban.
– No ez ugyan bolond álom! Ezért böjtölnöd is kár volt, monda Farkas úr
bosszúsan.
Az égő borszesz lángjai olyan sápadt zöld világot vetének a leány
arczára!…
II. HÁZTŰZNÉZÉS.
Farsang lőn az idő. Folyvást szép derült napok jártak, a hó még nem
esett le, s mindenütt szép zöld volt a vetés és mező.
Petki Farkas uram ott künn üle tornácza erkélyén két szép leányával egy
verőfényes délelőtt, a midőn nagy ostorpattogással bevágtat az udvarára
egy úri hintó: hat fekete ló fogva eléje, mindenik ló üstökszorítójában
három szál darutoll, szerszáma aranytól csillogó s sallangokkal repkedő;
a gyeplőt nyalka kocsislegény tartja, buzavirágszín mentében; hátul a
bakon két csatlós tarsolylyal, lódinggal; a hosszú zöld panyókamente a
bokáit veri.
– Nézd, nézd, kiált föl csodálkozva az öreg úr, az Erzsike álma!
Ez pedig elhalaványul, aztán lángra gyullad arcza, s a mint a hintó
kinyilván, abból előbb egy papforma ember szállt ki, utána egy deli ifju
legény; piros arcz, fekete bajusz, ragyogó szemekkel, gránátszín
dolmányban,… a leány felszökik helyéről s végig futva a termeken,
bezárkózik hálószobájába, s csak akkor áll meg hallgatózni… Szíve
dobogása a leghangosabb nesz, a mit hall.
Az érkezett vendégek ezalatt fölmennek a tornáczba, s miután az
öregebbik magát mint Cseretneki Gábor tiszaújlaki esperest bemutatá,
ifjú társát mint Bárczay Lajos ő kegyelmét ajánlá a háziúr figyelmébe.
Petki Farkas csodálatából alig birt magához térni az alatt, míg
vendégeivel összeölelkezett, csókolózott; alig jutott hozzá, hogy ott
maradt Ilonka leányát nekik bemutassa, ki szerényen meghajtva magát,
engedelmet kért eltávozhatni, háziasszonyi kötelességeit elvégzendő a
becses vendégek elfogadására.
Petki Farkas uram megcsóválta néha a fejét, míg vendégeit bevezeté a
szobáiba, mikben mások kedvéért kandalló is találtatott, s a szokásos
hálálkodások alatt lassankint kimenvén belőlük a hideg, melyen segített
a rögtön fölhozott villás reggeli és csipős ürmösbor is, nem sokára
közelebbről megismerkedének egymással.
– Kegyelmed tán valami rokona Bárczay Simonnak? kérdé Farkas úr az
ifjutól.
– Fia vagyok.
– Egyetlen fia! igazítá ki az esperes úr.
– Az Isten éltesse édes öcsémuram! kiálta erre cordialiter megszorítva
az ifju kezét Petki, hisz akkor az édes apját jól ismerem.
– Ő is sokat beszélt kedves urambátyámról, együtt voltak Rákóczi
Györgygyel Lengyelországban.
– Az! az! erősíté Petki, s most már igazán nyalábra fogta az ifjut.
Mindig igérte az édes apja, hogy majd meglátogat s lám a fia pótolja ki.
No ez szép kegyelmedtől.
– Úgy van, szólt az esperes, a megboldogult úr végrendeletben hagyá meg
fiának, hogy kegyelmedet meglátogatni el ne mulaszsza.
(Ez azért volt mondva, hogy tudtára legyen adva Farkas úrnak, miszerint
az ifju már szabadon rendelkezik vagyonával.)
– Tehát meghalt a jó öreg? no az Isten nyugtassa meg. Kegyelmedet pedig
éltesse sokáig édes öcsémuram. Hanem innen már most tavaszig ki nem
mozdul ám kegyelmed.
– Sőt inkább, – jegyzé meg a tisztelendő úr. – Néhány napja van csak
öcsémuramnak az itt mulatásra; oly nagy gazdaság, mint az övé, nem
maradhat gazda nélkül; a hol nyolczvan béresre kell fölügyelni, a gazda
nem lehet sokáig távol.
Így adá tudtára a derék Mentor Farkas úrnak Telemachja gazdagságát; de
Farkas úr sem akart hátrább maradni, mondván:
– Hisz nem kell azt a gazdának őrzeni, nekem is nyolczezer köböl tiszta
búzám van elvetve, de én bizony nem hálok a végiben.
– Azon fölül hivatalos ügyei is sürgetik, monda méltósággal Cseretneki
uram. A palatinus ő főméltósága nagyon nehezen van el nála nélkül.
Farkas úrnak perczről-perczre jobban kezdett tetszeni az ifju ember, de
hogy más részről megmutassa, miszerint ő sem valami hánytvetett ember,
ráfelelt keményen:
– Már hiszen a nádor parancsoljon Magyarországon, de Csíkben én
parancsolok, s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, ha csak a
házat is magukkal nem viszik.
– Oh, a hol oly két gyönyörű leány van a háznál mint itt, ott nem nagy
erőhatalom kell a marasztásra.
E megjegyzést nem az esperes úr, hanem az ifju Bárczay tevé.
– Biz öcsém, megjárják azok akárhol, az egyik plane fiúleány,[1] a kire
a jószágaim felén kívül egész nevem s a Petki-család czímere is marad.
– Fölösleges ott a czímer, bátya, hol oly szép szemek ragyognak, s a
nemesség az arczra van írva.
– Ne oly fitymálva beszélj a Petki-czímerről öcsém, szólt Farkas úr
félnehezteléssel. Láttad-e azt már valaha? Ha nem láttad, minek szólsz?
– Azzal fölkelt székéről s kikiálta:
– Hej, hol van a fegyvertár kulcsa?
– Csak nem hív ki kegyelmed párviadalra, a miért a leánya szemeit
szebbnek találom czímerénél?
– Nem azt, hanem meg akarom veled tudatni, hogy mit tarts ezentúl a
Petki-czímer felől… hol már az a fegyvertár kulcsa?
E kulcs rendesen a leányoknál szokott állni, miután a háznál másnak nem
volt szabad azon terembe lépni. Erzsike tehát meghallva apja kiabálását,
hogy nénjét nem találta hirtelen, maga futott elé a kulcscsal, gyermeteg
kiváncsisággal örülve, hogy megláthatja azt, ki elől elfutott.
A mint azonban az ajtón benyitott a kulcscsal, egyszerre vissza akart
szaladni ismét, a mit észrevevén az apja, utána iramodott s elcsipvén a
másik ajtónál, úgy hurczolá őt vendégei elé, mint egy áldozatra vitt
bárányt.
– Ihol ni. Még egy másik leányom is van ám nekem. Így mutatá őt be
vendégeinek. No ne szepegj, szolgám. Ne félj, nem téged jöttek
leánynézni. Soha se vonogasd magad.
A leány fülig pirult, s a világ minden szent kincseért föl nem vetette
volna szemeit, s nem győzte az apja a kezét ütögetni, hogy a köténye
bojtját szét ne tépje. Végre megszánta kínjaít, s kényszerítve, hogy
csináljon egy szép bókot a főtisztelendő úrnak, elbocsátá őt a
fegyvertári kulcscsal.
– Eredj, leányom. Az ős szobrot tisztogasd le pókhálóitól; e derék
uraknak meg akarom azt mutatni.
A leány, mintha nyílból lőtték volna ki, elfutott, de mire a harmadik
szobába ért, már hallatszott vidám, pajkos dalolása.
Itt közbejött az, hogy az étekfogó inasok jelenték, miszerint az étel
föl van tálalva, mely szóra el kelle halasztani a fegyvertárba menetelt,
mindennél előbbvaló lévén az, hogy a drága jó leves el ne hüljön. Farkas
úr karjára fűzé vendégeit, s vitte magával az étterembe.
Minden azt mutatá, hogy ma szokatlanul kedves vendégeket fogad el a jó
öreg úr, az asztalra massiv ezüst tányérok rakva, aranyozott szélekkel,
a székek mellett nagy ezüst vedrekben állottak a legjobb magyarföldi
borok, s az arany billikomok mellé föl voltak téve a kis szűknyakú
kotyogósok, mikből meggybort volt szokás szürcsölgetni édes sütemények
után.
Az ebéd olyan volt, a hogy akkor szokták magyar családoknál, s a hogy
tartják most is, kik még nem ízlelték a franczia kotyvasztó művészet
ínyrontó ételeit. A házi gazda minden ételre azt mondá: «nincsen egyéb,
ebből lakjanak jól kegyelmetek», s vége-hossza nem akart lenni a
következőknek, és a mi azután megtetszett nekik, arra mind azt mondá:
«ezt az én Ilonka leányom készíté saját kezeivel», s hogy bizonyítsa,
néhányszor be is hivatá, s olyankor a leányka tűztől kipirulva jelent
meg, s ebéd vége felé ő is helyet foglalt apja mellett az asztalnál. A
másikat világért sem lehete rábirni, hogy leüljön, vagy a teremben
maradjon, de azért minden perczben talált valami ürügyet az étteremben
megfordulhatni csak egy pillanatra.
Ebéd vége felé a két vendég úr suttogni kezde egymással, mit az öreg
észrevéve, bár sejté suttogásuk tárgyát, rájok förmedt:
– Semmi összeesküvés, urak! hanem igyatok; asztalnál nem szokás
suttogni, hanem inni.
Cseretneki uram fölállt ünnepélyesen és a torkát kezdé köszörülni. Petki
Farkas a szemeiből kilátta, hogy mit akar mondani.
– Ráérünk még arra, nagytiszteletű uram, hagyjuk azt a hálálkodást. Első
nap a beköszöntés, második az elfogadás, harmadik nap marasztalás,
negyedik a készülődés, ötödik az elbúcsuzás, akkor is ráérünk még
észrevenni, hogy a kocsikerekek ki vannak szedve és elmentek Rómába… No,
ezt a poharat az én kedvemért! Apám legkedvesebb serlege volt ez, annak
adom, a ki kiissza.
– De bizony Petki Farkas uram, nem azért jöttünk, hogy szaporítsuk,
hanem hogy fogyaszszuk a kegyelmed háza népét. Nem is azért jöttünk,
hogy üres kézzel menjünk ki innen, hanem hogy a mi szemünknek, szánknak
megtetszik, azt kegyelmedtől elkérjük, ha ideadja… megveszszük, ha
eladja,… ellopjuk ha nem adja…
Farkas úr hajazott már hozzá, hogy hová konyít a nagytiszteletű, de míg
az a torkát köszörülte a szép dictióhoz, benyit hirtelen Erzsike az
ajtón, s behajolva, úgy, hogy félkezével a kilincset fogta, odanyújtá
apjának a fegyvertárkulcsot.
– Megmosdattam már a vas bácsit.
Farkas úr szerét ejtette megcsíphetni Erzsike piros orczáját, s nevetve
fordult a nagytiszteletű úrhoz.
– Megálljon kegyelmed. Mielőtt tudatná velem kivánsága tárgyát, egy
föltételt szabok. Ha kegyelmed, avagy uramöcsém azon fegyvert megbírják
félkézzel emelni, melyet az én néhai dédősöm hordozott, avagy nevet
tudnak adni azon monstrumnak, mely paizsán keresztül verve fekszik,
akkor kérhetnek tőlem mindent, a mi házam födele alatt jár, kel, avagy
fekszik, vagy szegen lóg. Addig egy szót sem szólok.
Cseretneki uram boszúsan törlé meg száját az abroszba, s odasúgta
Bárczaynak: «Tegyük meg az öreg kedvét, látjuk, hogy nem akar addig az
utódjairól hallani, a míg az elődjeiről nem beszélt». Tehát menjünk,
Petki Farkas uram!
Farkas úr arra fölkelt, kinyitá az ajtót, s ott kapva a hallgatózó
Erzsikét, elfogá mielőtt menekülhetett volna, s gömbölyű kis
kézcsuklóját két roppant ujja közé szorítva keztyűt szabott neki, hogy
szintúgy sikoltozott bele a leány, apjának mulatságára.
A három úr végig ment a termeken, egész a fegyverszobáig, ott Farkas úr
kinyitá a nagy vasajtót, s a mint visszatekinte, észrevevé, hogy Erzsike
mindenütt utánuk lopózik.
– Nem szaladsz innen! Kiálta az öreg, úgy téve, mintha kergetni akarná,
mire a leányka fölkaczagva futott vissza.
A vendégurak ezalatt beléptek a fegyvertárba, s azon pillanatban oly
éktelen kaczagásnak indult mind a kettő, hogy Farkas úr első perczben
azt gondolá, hogy mindkettő a bolondját járja. De a mint visszafordulván
belépett a fegyvertárba, s meglátta ő is, a mit azok láttak, az
ámulattól előbb az ajtónak támaszkodott, s mintha kővé vált volna,
összefonta a két kezét.
A tiszteletreméltó ős vasszobor ott állt a terem közepén, mint egyébkor,
égnek meresztett kezében egy irtózatos nagy kétfülű kancsót emelve,
kinyújtott karján pedig, a nagy gömbölyű paizson, ott feküdt, egy szép
pirosbőrű sült malacz, villával a hasában, szájába adott almával.
Bárczay kendőjét tartá szájára, hogy elfojthassa nevetését. Cseretneki
uram pedig komoly ránczokba szedve orczáját, odajárúlt a szoborhoz, s
kivévén annak kezéből a kancsót, megemelé azt félkézzel, és monda
ünnepélyes hangon:
– E fegyver, Petki Farkas uram, nem mondjuk, hogy kegyelmed őséhez nem
méltó, de emelgettünk mi már ennél nehezebbeket is, még pedig olyankor,
mikor tele voltak; a mi pedig a paizson fekvő szörnyeteget illeti, nem
ismeretlen az a természettudósok előtt, neveztetvén a historia
naturalisban… porcus suinusnak.
Idáig csak tartotta magát Farkas úr, de e szavaknál benne is elpattant a
komolyság abroncsa, s elkezde kaczagni úgy, hogy maga magába kellett
kapaszkodnia, hogy el ne essék, s rázta az ajtót nagy termetével, a mint
neki támaszkodott.
Egyszerre azonban eszébe jut a nagy kaczagás közt, hogy ezt a csínt
senki egyéb nem tehette, mint Erzsike s fölgyürve, nagy fenekedő
arczczal, dolmánya ujjait, visszafordúlt s a közelben settenkedő leányt
elkapva, testének felső részét oda szorítá magához, ezen szavakkal: «Hát
te gonosz fajzat, így teszed te csúffá apádat?» Azon részére, melyet nem
szorított magához, atyai tenyerével egynéhány hathatósan csattanó intést
alkalmazott. A leány egy darab ideig tartotta nevetéssel, hanem egyszer
aztán megsokalta a tréfát s elkezdett sírni, még pedig ugyancsak!
Erre aztán megsajnálta az öreg úr.
– Hiszen csak tréfáltam veled, te golyhó, nem szégyenled magad? sírni
ilyen nagy eladó leánynak, legény szeme láttára. No, ne sírj. Kapsz egy
fügét.
A leány erre rögtön elfojtá a sírást.
– Hát azt gondolja, hogy sírtam? Nem sírtam! S bár szepegése s az arczán
végig futó könyek meghazudtolák, azt akarta elhitetni, hogy kaczagott, s
a mint apja kezéből kiszabadúlt, elfutott végkép a szobából s többet elő
sem jött.
– No… édes Petki Farkas uram, – szólt a nagytiszteletű úr, – mi bizony
kitaláltuk a kegyelmed titkát, megemeltük őse fegyverét; kegyelmeden a
sor, hogy kivánatunkat teljesítse.
– Megadom magamat.
– Gondolhatja kegyelmed, hogy minket nem a kegyelmed ősi czímere csalt
ide messze földről, hanem az, a mi kegyelmed családjának legifjabb
ékessége s mégis legbecsesebb. Értjük alatta derék szép hajadon leányát.
Öcsémuram, Bárczay Lajos ő kegyelme, háztűznézni, s ha kell leányt kérni
hítt engemet magával. Láttuk kegyelmednek háztüzét, leányát, s meg
vagyunk elégedve velök. Gondoljuk azt is, hogy kegyelmednek sincs
kifogása ellenünk. Öcsémuramnak is vannak ősei, s meglehet, hogy
kegyelmedéivel jártak egy iskolába; jószága annyi van, hogy annak is
adhat belőle, a kit nem szeret, s nem tartozik senkinek, mint a töröknek
egynéhány kardcsapással s még ha fölszámítnók, aligha nem abból is neki
járna vissza. Szép a kegyelmed leánya is, erkölcsös, istenfélő, de
uramöcsémnek sem kell óhajtani, hogy sötét legyen, a hol őtet nézik;
hogy jó keresztyén, arról én felelek; ha tehát kegyelmednek is úgy
tetszik, tessék úgy Istennek; legyen egy pár a két ifju emberből.
Farkas úr áhítatos képet vőn és monda:
– Megtisztel ez ajánlat engem és házamat, s két kézzel fogadom azt. Még
ma szólok Ilonkának.
Az esperes fölkapta a fejét s orrát megvakarva, valahogy kisüté.
– De… Petki Farkas uram, tessék bennünket megérteni… Öcsémuram… nem
Ilonka leányát akarja nőül, hanem Erzsikét.
– Mit? azt a gyereket? Hát látták kegyelmetek, milyen szeles gyerek?
Sírva fakad, ha tréfálnak vele, s egy fügéért megbékül. Azt gondolom,
hogy tréfálnak velem kegyelmetek, hisz ha elvinnék, visszahoznák egy hét
múlva.
– Soh’ se féltsen kegyelmed attól bennünket. Vagy ha koránlja az időt,
várunk még vagy esztendeig.
– Az sok lesz, sugá Bárczay ifjui elpirulással násznagyának.
Az öreg Petkinek nagyon főtt a feje. Ki gondolná, hogy Erzsike álma
ennyire közel járjon a teljesüléshez?
– Az nem lehet, édes feleim, – szólt, megcsóválva fejét, – az nem
szokás, az nem illik, azt én nem engedhetem, hogy az ifjabb leány nénje
előtt menjen férjhez. Nekem mind a két leányom egyaránt kedves, de az
ifjabbat nem adom az öregebb előtt. Örülni fogok, ha Bárczay uramat
vőmmé fogadhatom, de míg Ilonka hajadon, csak ő általa. Maradjanak itt
kegyelmetek, ismerjék őt meg közelebbről.
– Hiszen ismerjük őt már eléggé.
– Hát nem elég szép? nem elég jó, szelíd, okos?
– Mindezt elismerjük nagyon. Arcza, lelke szebb a szépnél. Jónak is kell
lennie, mert kegyelmed nevelte őt, sőt a mit nem mondott kegyelmed, még
azt is latra vetjük:… ő fogja kegyelmed javait mind örökleni, míg
testvére csak egyszerű kiházasításra várhat;… és nekünk még is ez kell,
és nem amaz.
– Csodálom, hogy kegyelmed pap és okos ember létére így beszélhet.
– A szeretet titkait, uram, sem a papok, sem a bölcsek nem képesek
megmagyarázni.
– Ez támad a sok olvasásból, ni! Miért akarnak kegyelmetek új szokásokat
behozni közénk? Ezt így tették őseink, így történt velünk; alig van
köztünk ember, a ki azt vette volna feleségül, a kit legelőbb szeretett,
s mikor öregeink bölcs belátásukkal kiszemeltek egy derék, hozzánk illő
hajadont, mindenikünknek volt egy másik, a kiről sóhajtozni szokott:… az
is máshoz ment, mi is mást vettünk el; egy kis ideig szomorkodtunk,
azután átláttuk, hogy igazuk volt, megszerettük a velünk összekötött
hitvest, kiben a józan ész jobban meglátta a jó tulajdonokat, mint a
heves indulat, s holtig boldogul éltünk velök. Nekem soha egy rossz órám
nem volt boldogult feleségemmel, s nyugvó porában is áldom; pedig meg
akartam magamat lőni, mikor hozzá kényszerítettek; ellenkezőleg nagyon
sok esetet tudok, hogy két fiatal ember nagy hőséggel szerette egymást
sokáig házassága előtt s nem vénültek meg egymás mellett. Maradjunk meg
a régi jó szokásnál.
– Semmi sem régibb, mint a szerelem! viszonzá Cseretneki.
– Pap uram! rosszul van mondva… üsse föl kend a bibliát s nézze meg az
első lapon, hogy az Úristen álmában házasította meg Ádámot, csak azután
szeretett Évába a jámbor, tehát a házasság régibb, mint a szerelem.
Ez a szó a papot is megzavará, melyet észrevevén, odalépett Farkas úr
szeliden a fejét komolyan lecsüggesztő Bárczayhoz, s megfogva kezét
nyájas hangon szóla: Kedves öcsém uram! az imént kegyelmed kérte meg
leányomat magának, most én kérem meg kegyelmedet leányomnak. No feleljen
most. Én sem adtam kosarat, tehát kegyelmed se adjon azt. Maradjon nálam
egy hétig; egy hét múlva válaszoljon arra, a mit mondtam. Most mulassunk
és beszéljünk egyebekről.
III. A KÉZFOGÓ.
A próbahét letelt. Farkas úr az alatt gyöngéd atyai ravaszsággal mindent
elkövetett, hogy Ilonkát Bárczayval megkedveltesse: alkalmat adott neki
órákig egyedül lehetni a széplelkű leánynyal, vagy ha velük volt, oly
tárgyra vitte a beszélgetést, melyről gondolá, hogy mindketten örömest
fognak beszélni, a mi nem egyszer sikerült is neki; az ifjú Bárczay épen
oly mértékben telve levén politikai… mint Ilonka költői rajongással, s a
vallásos lelkesülés tárgyai, – azon időben legkedveltebb koreszmék, –
alkoták leginkább azon láthatatlan világot, hol lelkeik találkozni
tudtak.
Bárczay idegenséget soha nem érzett Ilonka iránt, s oka lehetett elég,
hogy hozzá vonzódjék. Mind ez ok között legnagyobb volt rá nézve azon
rögtöni elváltozás, melyen a másik testvér, Erzsike keresztül ment, a
mióta atyjától néhány tréfásan odavetett szóból megtudá, hogy Bárczay
nénjét fogja elvenni. Azóta a leányka ritkán mutatá magát Bárczay előtt;
ha jött is, komolyan megtartott illedelemmel viselé magát, tréfa,
mosolygás eltünt arczáról, a gyermeteg vidorság helyét érett komolyság
foglalta el, s mind ez oly hideg sugárt adott arczának, az előbbi forró,
égető helyett.
Bármelyikünk is tapasztalá ifjabb korában, ha egy kedélyes ifjukori
játék-társnőt elhagyott, kinek gyermekes ragyogó vidámsága oly eleven
képül élt szivében, s idők múlva újra látta azt, és a gyermekmosolygást
az arczon nem találta többé, a bohó fecsegés helyett hallott okos
beszédeket tőle, s az öntudatlan, feledékeny tréfák helyett találkozott
bölcs magáravigyázással. Milyen rosszul esett az! eltemetni azt a régi
kedves képet a szívben!
És Bárczayt még nem is évek készíték elő e változásra, egy nap volt az;
még ma dévaj, gyermekies, kaczér leánykát látott, ki nevetett, sírt és
újra nevetett előtte, ki elpirúlt, ha ránézett, hamisan utána
leskelődött, ha nem látta, s másnap ugyanaz egy szerény alak volt, ki
hallgatva mosolygott, lopva sóhajtott, komolyan felelt és ritkán jött
elő… A leány tudta azt, hogy az ifju nénjének vőlegénye, de azt is
tudta, hogy az ifjut ő is szereti és nem volt a víg, enyelgő leányka
többé…
Bárczay az ifjabb testvér e kedélyváltozása mellett napról-napra több
szeretetreméltó vonást kezde találni az idősebb arczán és lelkében,
kezdette bámulni ábrándos kedélyét, tisztelni kristály-fényes lelkét,
gyönyörködni mélyvilágú sötét szemeiben.
A mire az időnek néha év kell, azt a véletlen gyakran egy óra alatt
eléri.
Egy napon hírt vesz Amsterdamból az öreg Petki Farkas, hogy egy igen
kedves papja a nápolyi gályafogságból Ruyter admiral közbenjárására
kiszabadulva, Hollandban van s nem sokára haza fog érkezni. Ezt
elbeszélé asztal felett, Bárczay és Ilonka jelenlétében, elmondva, hogy
azon lelkész hitvesét férjének balesete óta ott tartja falujában.
Ebéd végeztével Bárczay és Ilonka egyszerre eltüntek a háztól. És
egyszerre érkeztek a szegény lelkésznő lakához.
– Mintha összebeszéltünk volna, monda Bárczay, midőn meglátta Ilonkát. A
jó leány ajándékaiból megtakargatott aranyait hozta a szegény nőnek,
hogy küldje el Amsterdamba, utiköltségül hazajövendő férje számára.
Bárczay értesíté, hogy készpénzt Hollandba küldeni bajos, hanem ő magára
vállalja, hogy egy vele összeköttetésben levő amsterdami kereskedőhöz
váltólevelet bocsásson, ki Ilonka ajándékát ott ki fogja fizetni a
lelkésznek.
Ilonka harmincz aranyat adott át és Bárczay írt utalványt a lelkész
számára háromszáz aranyról.
Ilonka szemeiből kicsordult a köny, és meg nem állhatá, hogy Bárczay
kezét meg ne szorítsa.
– Kegyelmed nemesszívű.
Bárczay megcsókola a nyújtott szép kezet s a szegény agg lelkésznő, kit
az örömhír és nagylelkűség félőrjöngésbe hozott, egymáshoz ölelé őket,
megáldva azon áldással, melyet az egymást szerető szívekre szokás
mondani.
Bárczay karonfogva hozta vissza a kastélyba Ilonkát. A kik látták,
gyönyörködve néztek utánuk: «milyen szép pár lesz belőlük».
Még az nap eljegyzé az ifju Ilonkát, Petki Farkas uramnak legnagyobb
örömére; a kézfogó hat hét utánra lőn határozva.
* * *
A mi szép és a mi jó van, a mi szemnek, szívnek, szájnak kedves, el ne
maradjon az ünnepélyről.
Búját hagyja otthon minden, s úgy hagyja rendben a házát, hogy a
napságtól kezdve, melyben kocsijával Petki Farkas uram udvarára
behajtatott, számlálván két hetet, onnan ki nem mozdul.
Kocsija kerekeit kiszedik, lovait leszerszámozzák, kocsisait leitatják,
magát lefogják, őrizet alá veszik, erővel, igérettel, biztatással,
fenyegetéssel ott marasztják, ha szökni akar, visszahozzák, s ha
elszökött megátkozzák, hogy szekere földül, gyeplőszíja szakad,
pinczetokja elhull.
A szép Ilonka kézfogóját tartja az öreg úr, a fiú-leányét, a kit annyian
kértek, de egynek sem adott, s kiért végre a vidék legszebb és derekabb
daliája jött el, a gazdag Bárczay Lajos. A hogy mondani szokták: «várt
leány várat nyer».
Jerünk mi is oda.
Hagyjuk el egy pillanatra az újabb kor zengő termeit, s vegyünk részt
egy ősi vigalomban, a mit azok ültek, kiknek emlékük sincsen már többé…
Hajh, mint örül és vigad a legvidámabb nép a roppant teremben, melynek
most csak falai állnak már. A hosszú oroszlánlábú asztal tálaktól
görnyedez, néha roppan, mindenki elhallgat a vigalom közepett:… «valaki
halni fog!» gondolják magukban. «Igyunk; éljen a szép menyasszony!»
kiált egy bátor hang, s fölzajdul újra a vígság, az arany serlegek
összecsörrennek, mintha kard zörögne, s hátul egy állványon tust fujnak
a tárogató-sípok.
Kinek van eszméje még e sípok felől? van-e ember, a ki azokat tudná
fúni? a ki ujjaival billegetni tudná azokat a csodaszép dalokat, mikre
sírt az ember, hogyha legvigabb volt, s föllelkesült, hogyha
szomorkodék? mik voltak azok? miért kellett e sípokat később
országszerte elégetni, hogy ne fájjon az emberek szíve olyan nagyon
utánok? azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még
azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek. Talán azért karolta
föl, mert az is olyan árva, mint ő? Húsz év mulva, hogy ez esemény
történt, már mint elmúlt dologról írtak e zenéről.
A tárogató szólt a lakomáknál, ríkoltozó hangja kaczagva, vihogva
vegyűlt a víg zajba; – az sírt gyásztorban, a halottkiséret halk
zokogásához vegyítve siralmas, méla dallamait; az rivallt harsogó,
buzdító szavakkal harczi riadót a csaták kezdetén, s voltak hangjai, a
mik úgy-úgy illettek a kardcsattogáshoz!… az ébreszté édes
csalogányhangokkal az alvó menyasszonyt, midőn ablakára szállt a
hajnalsugár… Kár, hogy úgy elveszett, hogy nem is ismerjük.[2]
Im ott ülnek az asztal körül rég elhunyt őseink,… kik épen oly vígak és
oly fiatalok voltak akkor, miként mi most. Az asztalfőn vőlegény és
menyasszony egymás mellett. A vőlegény olyan piros, a menyasszony olyan
halvány! de van egy, ki még halványabb nála; az testvére, a vidámnak
ismert gyermeteg Erzsike. A két leány összebeszélt, hogy egymáshoz
hasonlón öltözzenek: halványsárga habos damaszt-váll fűzi karcsú
termeteiket, tengerszin mente havas hermelinnel függ le vállaikról;
keztyűt még akkor csúfság volt viselni ott, hol az embernek nem fázott a
keze, hanem e helyett a finom patyolatingujj egész a könyökig bőven,
onnan kezdve szűken jött alá a kézfejig, kihímezve sürűn apró
lencseszemnyi islógokkal. Öltönyük magasan huzódé föl vállaikra, egészen
takarva a keblet. Még akkor nehezebb volt a szivekhez jutni! hajfürteik
hosszában fölbodorítva vállaikon omlának el, két szál fehér strucztoll
hátulról előre bocsátva hajlék hófehér homlokaikra.
Az éltesebb hölgyek rövid bársony subákat viseltek, nyusztmállal
bélelve, széleiken gazdag arany csipkézettel, s e prémes öltözet le nem
szállt nyakukból még az asztalnál is. A legvilágosabb színek illették a
legfiatalabbakat: fehér, tengerzöld és topázsárga a hajadonoknál, kedves
szín volt a skarlát, bibor és a smaragdzöld a boldog házasasszonyoknál,
barna vagy violaszín volt a tisztes özvegyeké, fekete az éltes
matrónáké. Az ifjabb nők derekát öregszemű piros kláris gyöngysor övezte
körül, mely elől hosszan lecsüggött két sorban, ugyanaz jaspisból volt a
meglett koruaknál.
A férfiak velenczei skarlát, vagy török gránát posztódolmányokat
viseltek velenczei kamukával, vagy bagazziával bélelve, három sor nagy
arany, vagy ezüst gombokkal, a gazdagabbak ragyogó kövekkel kirakva,
arany, ezüst vagy selyem galanddal beszegve, mert még akkor a zsinór nem
volt divatban. Széles öveik mellett mindegyiknek oda volt tüzve czifra
tokmányban a magával hordott török kés, villa, némelyiknek az oldalát
még a kalamáris sem hagyta el soha. Viseltek az öreg urak hosszú boér
mentét s lecsüggő süveget, az ifjabbak nyestprémes kalapot, csokorra
kötött fekete strucztollal. Látható volt még itt-ott egy-egy ezüst tűkre
kötött bő salavári is az ifju legényeken, mely már akkor mindinkább ment
kifelé a divatból.
A hosszú lakomának este vetett véget. Ételnek, italnak ki győzné számát
adni? ki birná megmagyarázni a mai szakácsoknak, mik voltak azok a
szokatlan ismeretlen hangzású ételek: a csipős kaszáslé, a mustos
pecsenye, a pehelykönnyű pánkó, a töltött hik-hekhok derelye, az ízes
hernő leves, a tojásos gólyahepp, a füszeres szürke lé, s a czifra alaku
kulcsos, a porhanyó levelensült? talán nem is tudná ezeket már készíteni
senki, avagy tán nem is tetszenének többé, ha most készítenék?
Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és
pipa, mik mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság, ha az
ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig
ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen
fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó
szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak
társaságban; – most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; –
még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta:
enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk
játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét.
Ah korunk szép hölgyei, kik e sorokat olvassátok, meg ne ütődjetek e
mondott szavakon: szép arczaitoknak nem szükség pirulni, midőn csókról
hallotok beszélni. Nyájas szív kérte, szűz érzelem adta azt, s higyjétek
el nekem, hogy míg ára nem volt a csóknak, akkor volt az legbecsesebb, s
annál jobban alászáll értéke, minél inkább árát szabják.
Magok az ősi tánczok is mind úgy voltak szerkesztve, hogy azokat inkább
lehetett társas játékoknak nevezni, zenehang mellett.
A boldog emlékü tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még
akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha
nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a
ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még
akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát
megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után
kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban,
csipőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a
halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a
frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha
egyenesen a tárogató dictálná beléjök.
Erről mondhatta azt a vers: «Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid
táncza». Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz.
Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét
fölemelve tánczolt.
Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat
lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és
féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon
mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség.
A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben
tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz.
Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst
tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás
kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak
két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez
értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták
s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan
kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz
fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és
hölgy egyszer körültánczolt.