_Dollar kisasszony Dollar Sámuel urnak_
_Newyork._
_Nizza, csütörtök._
Kedves Atyám,
a hir, hogy Ön Alaskába megy vasutat épiteni, s mintegy három évig nem
tér meg családi hajlékunkba, nagy gyermeki szomorusággal töltött el.
Exprès bementem a templomba, kérni a jó Istent, hogy Ön e vad vidéken is
megőrizze egészségét, s jó üzletet csináljon.
Azt irja, kedves Atyám, hogy mielőtt megindul e nagy utra, tudni óhajtja
legközelebbi szándékaimat: mikor megyek vissza Amerikába, igaz-e, hogy
férjhez megyek? stb. stb. Gyermeki kötelességtudással felelek minden
kérdésére.
A jövő tavaszig semmiesetre se utazom haza; ez az ocsmány vén Európa,
nem tudom miért, tetszik nekem. Talán mert olyan régi. Otthon mindene
megvan az embernek, de ez a minden olyan uj, mint egy patinátlan szobor,
vagy mint egy használatlan czipő, mely még nem alkalmazkodik a lábunkhoz
s melyről messzire látni, hogy csak most készült. Az emberek is ilyenek.
S nekem, megvallom, csak az imponál, ami megvolt: épület, szobor vagy
selyemruhás ember volt már akkor, amikor imádott hazánkból még egy cent
se exisztált, s amikor őseink a bőgő majmokkal játszottak „haragszom
rád“-ot az őserdők fáinak lombsátorában, a legmagasabb ágon. Én nem
áltatom magamat, kedves Atyám. Ha a mi dédapáink páviánok vagy a jobbik
esetben az angol fenyitőházak szökevényei voltak, tudom, hogy a
Promenade des Anglais-n sétálók közül is sokan, igen sokan származnak
gonosztevőktől. De ezeket a gonosztevőket Mandrin-nek, Cartouche-nak,
Schinderhannes-nek hivták; az ő őseik is hadi lábon állottak a morállal,
de ezek az ősök hires, neves gonosztevők voltak, nem ismeretlen, szerény
gazemberek. Otthon, még a pénz is a közelmultat juttatja eszünkbe, s a
közelmult… fuj! Itt ellenben az ember közelebb van a régmulthoz, az
egyházatyákhoz, a bizanczi császársághoz, a lovagokhoz, akik három napig
csatáztak, s mit tudom én mi.
S ha Ön Alaskában lesz, miért sietnék haza? Jonathán bátyám nem szorult
rá, hogy bálokkal, reczepcziókkal stb. reklámot csináljak neki; üzletei,
hála a Mindenhatónak, rendre sikerülnek, s reklámról gondoskodik ő
nélkülem is. Szóval: j’y suis, j’y reste.
Férjhez azonban nem megyek, legkevésbbé Bibinov herczeghez, akit Ön
emlegetni hallott. Bibinov ugyan elég rendes ember, aki a roulette-en is
csak öt frankban játszik – amiért közönségesen csak Cent Sous herczegnek
nevezik – de erős a gyanum, hogy a Bibinovok Katalin czárnő korában még
pálinkás boltot tartottak, s ha nem, mit nekem egy orosz herczeg, aki
zsugori, mint egy uzsorás s olyan számitó, mint egy brómpapirgyár?! Az
orosz herczegségnek mai napság semmi ázsiója; az a csekély disz, amelyet
egy _rastaquouère_ herczeggel való szövetség adhat, nincs arányban
hozományom kamataival.
Ha érdekli, hogyan gondolkozom e tekintetben, elmondhatom részletesen.
Ime. Egyelőre semmi kedvem férjhez menni; a házasságot unalmasnak
tartom. Az ember kénytelen egy idegenhez alkalmazkodni; a legjobb
esetben: tanácskozni vele, helyesnek, kellemesnek tartja-e, hogy a
szezont itt vagy ott töltsem? C’est embêtant; szabad lénynek születtem,
aki utálja az ilyet. A szerelem kérdéseiről nem illik Önnel értekeznem;
e tárgyról tehát csak annyit, hogy, hála a Mindenhatónak, egészséges
leány vagyok, akinek nincsenek rossz álmai. S mivel tul volnék a „husz“
esztendőn, remélhető, hogy ezután se lesznek. A házasságnak tehát rám
nézve csak abban az esetben van értelme: ha honneurt ad.
Engedje meg, kedves Atyám, hogy e helyütt vagyonunk eredetére
emlékeztessem. A zseniális coup, melynek családunk felvirágzását
köszöni, hatezer embert juttatott koldusbotra. Ne vegye rossz néven,
kedves Atyám, hogy erről beszélek s ne gondolja, hogy tiszteletlen
vagyok nagyatyám emléke iránt. Eszem ágában sincs birálgatni a
boldogultat; csak magát a tényt emlitem meg. Hisz minderről ma már
hidegen beszélhetünk, mint bármely más történelmi faktumról. A coup
bizonynyal zseniális volt; a szükség parancsolta, s gyöngeség lett volna
az adott pillanatban elmulasztani. Nem is vagyok olyan esztelen, hogy
azt mondjam: vajha ne történt volna meg!… azok a nyomorultak másképpen
is tönkre mentek volna, s hol volnánk mi nagyatyám lélekjelenléte,
ügyessége, pénzügyi zsenije nélkül?! Olyan dolognak tekintem ezt, mint
D’Enghien herczeg megöletését: parancsoló történelmi szükségnek. De
azért mégis csak kellemetlen emlék marad, nem igaz? Következésképpen,
nem tartanám megvetendő dolognak, szoros összeköttetésbe lépni egy olyan
nagy családdal, amelynél a vagyonszerzés eredete nem ilyen ismeretes,
nem ilyen közeli. Ha ez a család vagyonát a lovagok korában szerezte,
nem bánom, ha maga a vagyon a századok folyamán egy kissé megkopott is.
Honneurt nekem csak egy igazi herczeggel való szövetség adhat. Igazi
herczegek pedig ma már csak az angol és a franczia arisztokrácziában
vannak. Az előbbiekre nem igen számithatok; nagyon exkluzivek, csak
egymás közt házasodnak, tehetik. A francziák sokkal kedvesebbek s
valamivel kopottabbak is; könnyebben leereszkednek hozzánk. Tant mieux;
a szivem is erre huz. Tudja-e, miért?
Mert mégis csak különb nép ez, mint a magunkfajta, hogy egészen őszintén
nyilatkozzam. Meglátszik rajta, hogy tüdővel lélekzett már akkor, amikor
mi még csak kopoltyukat használtunk. Ön persze nem figyelte meg, hogy
ezek a legfinomabb szervezetek az egész emberiségben, vagy mondjuk: az
egész állat-világban. Az angol főuron észrevenni a százados rusztikus
életet; a Roy hiveinek minden mozdulatán látni, minden szavából
kihallani, hogy őseik aranynyal himzett selyemben jártak-keltek
márványtermekben, szépelegve, vigadva, mikor eleink még csordában bőgtek
az élelemért.
Ha tiz perczig beszélek egy vicomte-tal, eszembe jutnak a Cadet de
Cascogne-ok, akiktől rettegtek a férjek és még jobban rettegett az
ellenség, az illatszeres urfiak, akik elmésségekkel mulattatták egymást
La Rochelle ostrománál, s aztán meghaltak olyan egyszerüen, mintha ez is
csak viccz volna, a Gontaut de Biron-ok és a Montmorency-ak, akik
marsallok voltak már akkor, amikor Amerika földjére fehér ember még nem
tette a lábát, az az egész gyönyörü czivilizáczió, mely a Lajosok uralma
alatt csak a harcznak és a gondtalanságnak, csak a szépnek és a
szerelemnek élt, a mult századbeli marquis-k, akik a Conciergerie-ban
Holbach bárót olvasgatták s ajkukon megvető mosolylyal léptek a
guillotine alá, mig vértől bűzös hóhérjaik marha módjára bőgtek, mikor
rájuk került a sor; eszembe jut a gyönyörü asszonyok ama négy-öt
nemzedéke, melynek csak egy életczélja volt: tetszeni a királynak s
aztán elhervadni… Versailles évről-évre kiviruló kertje, s a franczia
nemesek vérével áztatott Európa, a háboruk, melyekbe egy himzett liliom
alatt indultak, meg tudom is én, mi… s mindezt megtalálom abban a _je ne
sais quoi_-ban, amelylyel ez a huszéves vicomte mosolyog, beszél, mozog,
jár, vagy egyszerüen a szemembe néz.
Ön, kedves Atyám, aligha ért rá elolvasni Octave Feuilletnek a
regényeit. Kár, mert igy nem magyarázhatom meg röviden, egy puszta
névvel, milyen embernek kell lennie, akit férjemül elfogadnék. A
Faubourg Saint Germain emlitett költője rajzolt például egy Odiot
Maxime-ot, aki szegénységében leteszi a Champcey marquis nevet s akinek
a büszkesége, lovagiassága és finomlelkűsége meghalad minden leányálmot.
A Feuillet regényeiből látnivaló, hogy a Faubourg kicsiny és zárt
világában minden harmadik ifju egy-egy Odiot Maxime s az _Erdő
szépé_-ből tudom, hogy Bretagne ódon kastélyaiban, messze a _struggle
for life_-tól, csodálatos emberek élnek, akiket a czivilizáczió
disz-növényeinek lehetne mondani. Ezek a, más halandókhoz nem
hasonlatos, mesékbe való alakok tétlenül élnek, mert uraknak születtek,
de minden lehelletük gyöngédség, szeretetreméltóság, nagylelküség és
nemes büszkeség. Emlékszem például az elszegényedett Guy-Chatelekre és
Penmarch-okra. A szép Guy-Chatel-leány, aki csupa büszkeség, szive
ellenére sem akar mésalliance-ot kötni, inkább zárdába készül, ahol el
fog sorvadni; a fiatal Penmarch katonának áll be, mert egy szegény nemes
csak a hazáját szolgálhatja, zsoldból élhet, de fizetésből nem;
nagyapja, az öreg Penmarch, nem tud egyebet, csak horgászni s azért
hallal kedveskedik annak, akinek akarata ellenére lekötelezettje; az agg
herczegné pedig, emennek az anyja, egy hosszu életen át csak
oltárteritőket himez, mert hisz semmi egyéb nem méltó hozzá. S
Guy-Chatel Albin marquis az ifju nagyur, akit az uj idők tönkre
juttattak s aki oly szépeket gondol, hogy a gondolatait el se lehet
képzelni! Ó, mily gyönyörü életet élnek ezek az emberek!
Ha valaha férjhez megyek, kedves Atyám, csak egy Guy-Chatel Albin
marquishoz megyek feleségül. Csak olyan embert tudnék szivelni, akire
büszke lehetek; csak olyanhoz érdemes nőül mennem, akihez fölemelkedem.
Ilyen embert pedig a Faubourg világán kivül sehol sem találhatok.
Jövendőbelimnek ha nem is éppen liliom, mindenesetre valami fehér virág
lesz a czimerében. Például a fehér szegfű, örök amblémája a lelki
finomságnak.