Feküdni a fűben órákig, – nézni felhők imbolygását, – gondolattalanul,
szellő-átjárta, üres fővel bámulni bele a nyugalmas, a béke-adó kékségbe
– ó, mily boldogság!… Ellenben júliusban is itt maradni, ábrándozni az
őserdőkről, és csinálni tovább a czivilizácziót – ó, mi szomorú!
Szó sincs róla, ilyenkor kissé soványak a czivilizátor örömei. A hatóság
azt panaszolja ugyan, hogy a fővárosi ember ilyenkor nagy mulatságot
talál a vizpazarlásában, de végre is, egész nap nem lubiczkolhat a
vezeték drága nedűjében, csak azért, hogy sikeresebben bosszanthassa azt
a tiszteletreméltó hivatalt, a melylyel egy egész város kötekedik.
Előbb-utóbb ráun az ember minden élvezetre, még a vízpazarlásra is.
És aztán kevés a válogatás.
Az igénytelenek, a kik nem szeretik ugyan a port a városon belül, de
szivesen beveszik odakünn, választhatnak a Stefánia-út élénksége, meg a
Gólya csöndje között; a bátraknak, a kalandos szelleműeknek, kiket nem
rettent az úti fáradalom, ott a zugliget; a distinguáltak, a kiknek
versenyre képes a fehér mellényük, benézhetnek a kioszkba; a
vadászatkedvelők kiköthetnek a Szunyog-szigeten; az epikureusok, a kik a
természetet nem tudják sör és kugli nélkül elképzelni, kirándulhatnak a
Gellért magasabb régióiba… de annak a tömegnek, a mely kicseppen
valamennyi ilyen kategóriából, nem marad egyéb nyári öröme, mint a
színkör, polgárias költészetével, s nem épen polgárias kényelmével.
Volt idő, a mikor a színkörbe csak olyan ember kukkantott be, a ki már
éppenséggel nem tudott hová lenni. Esztendők hosszú során át volt ott
akárhányszor: jó társulat, jó műsor, elevenség a színpadon, sőt közönség
is a kulisszák mögött; hanem a nézőtéren, ott ugyan nem volt sokadalom
sokáig. És évről-évre hatalmasabb ellenségévé lett ennek a szegény
bódénak: a szerencsétlen multja. Egész sorát lehetett megnevezni azoknak
az igazgatóknak, a kiket éppen csak az buktatott meg, hogy az aréna
olyan szerencsétlen hírben állott, mint valami középkori ó-torony, vagy
a meredékek szélén álló „szeretők keresztje“, a hol rövid idő során
százan és százan törték ki a nyakukat. Hogyan és mikor keveredett a
színkör efféle szomorú hírbe? – ki emlékeznék rá? Annyi bizonyos, hogy
sok, sok éven át az egész itthon nyaraló Budapest szemében csak az a
gyászos emlékü hely volt, a hol minduntalan új, de mindannyiszor
kétségbeesett színészek küzködnek a fátummal, hiába. A legújabb
világváros igazi közönsége nem is kérdezte: lehet-e ott vigan tölteni az
estét? – tájékára se ment, mint a hogy jómódú ismerősök kikerülik a
szegény özvegy asszonyokat, kiket már látniok is kellemetlen. A
népszinházi habitué, a ki sóvárog az operett után, meg volt győződve,
hogy ha az arénába tévedne, a nézőtért üresen találná; tehát: a mikor
már nem tudott meglenni színház nélkül, kirándult Új-Pestre. Hiába, az
ember társas-állat; seregestül jár és seregestül költözik odább. Mit
keresne a színkörben az eltévedt útas? Hisz ez a bódé elátkozott kastély
hírében áll!
Azaz hogy csak állott. Mert egy szép napon (miért? hogyan? – nem tudni)
beállott a kedvező fordulat. Egy este azok a vállalkozó szellemek, a kik
a forróság elől bemenekültek a színkörbe, hogy legalább lássák a szellős
toaletteket, ha már maguk nem járhatnak kellőleg könnyeden,
meglepetéssel tapasztalták, hogy a nézőtér tele van emberrel. Nem
kitömött bábukkal, hanem valóságos emberekkel. Mindnyájan, a kik ott
voltak, láttára a többieknek, olyan álmélkodással tekintgettek körül,
mint az arab rege Hassan-ja, a ki a varázsló palotájába férkőzve, száz
és száz Hassant pillant meg maga körül. „Nini, ott is egy Hassan! Amott
is egy!“ – szólalt meg bennük a csodálkozás, a hogy ráismertek kávéházi
szomszédaikra. „Hát nem csak én vagyok itt, hanem ezek is! Milyen
különös!“ Ha véletlenül Hongkongban találkoznak, nem örülhettek volna
jobban egymásnak. És azóta a babonának vége.
*
Egy ismerősöm, a kinek a paradoxonait gyakran idézem, _Szép Helena_
előadása alatt mellettem ült az arénában. Egy darabig nem ügyeltünk
egymásra; egyszerre azonban (míg a színpadon a két Ajax bukfenczezett)
hozzám fordult:
– Híszi-e: ez az operett engem álmodozóvá tesz?! Kevés operettel vagyok
így, de ez az egy igazán megzavar. Hóbortos ötletek morózus
gondolatokkal váltakozva kóvályognak a fejemben.
Előadás után számon kértem: magyarázza ki magát.
Ilyenformán felelt:
– Ránk nézve, a kik akkor voltunk fiatalok, vagy fölserdülő legények,
midőn _Szép Helena_ világra szóló sikereit aratta, – ez az operette egy
darab emlékezés. Hisz ön tudhatja, volt a világon egyszer egy Szép
Helena-korszak. Első benyomásaink között okvetetlenül ott találjuk
egyik-másik románczát. Mindnyájan átéltünk egy időt, mikor a világ
legtöbbet emlegetett embere Offenbach volt. Akárhányan vagyunk, a kik
nem _Télémaque_-ból tanultunk francziául, hanem a divatos operettek
kupléiból, s akkortájt e helyett: „Calypso ne pouvait se consoler du
départ d’Ulysse“… ilyen fordítási gyakorlataink voltak:
Au mont Ida trois déesses
Se quérellaient dans un bois…
A Bossuet beszédei helyett a _Kékszakállú herczeg_ dalát tanultuk meg
szó szerint:
Je suis Barbe-Bleue! O gué! O gué! O gué!
Jamais veuf ne fűt plus gai! O gué! O gué! O gué!
Abban az időben, mikor benyomásaink a legfrissebbek, Offenbaché voltunk.
Talán mert így volt a divat, talán mert így kivánta lelki szükségletünk.
S mivel akkor rajongtunk érte, mindenkorra más szemmel fogjuk nézni ezt
a kicsapongó, pazar szellemet, mint az a hideg nemzedék, mely csak az
imént nőtt fel, vagy az az érzéketlen népség, mely gyermekeinkből fog
majd felcseperedni. A mi engem illet, örökre lelkesedni fogok
_Helená_-ért. Mindig el fog andalítani ez a finom, vidám muzsika, s öreg
napjaimban is meg fog kaczagtatni ez a hóbortos szöveg, ez a senkit,
semmit se respektáló óriási blague, a melyben két tiszteletlen, gúnyos,
éles elme fittyet hány a világon mindennek, a mit valaha ember szentnek
tartott. Én már javíthatatlan vagyok.
De – így keletkeznek a morózus gondolataim – teljes tudatában vagyok
annak, hogy rám férne a javítás, a mint ráfért volna arra a korra is,
mely a _Helenát_ termette. Bizony nyegle, kicsapongó, hazug, aranyfüstös
egy korszak volt – mily kár, hogy elmúlt! Mert vidámabb volt, mint a
miénk. Óh, Szent Nemzetgazdaság!
És emberem éktelen káromkodást hallatott.
– Azóta nem is termett több operette. _Orpheus_-on, a _Gerolsteini
nagyherczegnő_-n és _Helená_-n kivül egy sem érdemli meg az operette
szép nevét. Offenbach óta egy operette-szerző sem produkált egyebet,
mint karmesteri csilingeléseket vagy értéktelen, üres, halva született
operákat, melyek csak a jockey-k és a lakájok zenei érzékét
csiklandozhatják; Meilhac és Halévy óta egy libretto-iró sem ütött össze
egyebet, mint idomtalanságot és hígvelejüséget. Mennyi a szellem ebben a
_Helená_-ban! Mily örömöt lelhet (még a görög műveltségen táplálkozott
lettré is) a pogány világnézet, az Ananke, az olympiai játékok stb.
finom paródiáiban! Látni való, hogy ezek a libretto-készítők az
Institut-be igyekeztek, mig a maiak csak a tébolyházak felé gravitálnak.
Milyen génie ez a Halévy! Fulladt volna meg a bölcsőjében!
(Rá se néztem. Hozzá szoktatott már az efféle fordulatokhoz.)
– Mert a Halévy szelleme, egyesülve az Offenbach genialitásával, több
kárt okozott a világnak, mint utánzóik összes lelki nyomorusága.
(Ejha! – szóltam. De nem hallgatott rám. Megeredt a szava, valamint a
patak.)
– Ötven év óta semmi sem okozott nagyobb kárt a közerkölcsiségnek, mint
az operettek eme chef-d’oeuvre-jei. Ugy mosolyog, mintha locus communist
mondtam volna. Máskép gondolom a dolgot.
(Dehogy mosolyogtam!)
– Gondolja csak át ezeknek az operetteknek a tartalmát. Mindaz, a mi
tiszteletreméltót csak ismer, kifigurázva bennök. Helena nevetségessé
teszi a királyságot Agamemnonban és a hülye Menelausban, a papságot az
alávaló Calchas-ban, a hadsereget a „türhetetlen“ Achillesben, a
_Nagyherczegnő_ a nemzetiségi eszmét a gerolsteini államszervezetben, az
arisztokrácziát Pál herczegben, a kit pofonokkal nevelnek előkelővé.
Helena maga, a királyi felség, csak egy kis „cascadeuse“, _Orpheus_-ban
az Olympus lakói kankan-t járnak. Nevetséges ezekben az operettekben
minden, a mit az emberek évszázadokon át respektáltak: az államfő
hatalma, a vallás, minden felsőbbség, – nevetséges a hitvesi hüség
(Orpheus), a férj joga (Helena), – nevetséges a mitológia, Homér, sőt a
Szépség is! A Szépség, melynek a nevetséges Homér az Iliász harmadik
énekében oly gyönyörü monumentumot emelt, abban a pár sorban, a hol a
trójai öregek Helena láttára bevallják, hogy: ezért az arczért érdemes
végig szenvedni a háborunak minden nyomorát.
(Közbe akartam szólni, hogy talán Halévy is jó véleménnyel van a
Iliászról, – de a fejemre zuhogó szóárt nem tudtam feltartóztatni.)
– Ne felejtse el, hogy a közönségnek épp a legkönnyebben befolyásolható
része az, a mely a szöveget minden részletében megfigyeli: a nép és a
gyermekek. Azok gondolkoznak, kérődznek legtovább a hallott szövegen, a
kik a blague-ot legkevésbbé tudják ellenőrizni. Azok következtetnek
belőle legtöbbet, a kikre nézve a legveszedelmesebb. Sem az alsóbb rendü
néző, sem a gyermek nem megy haza a szinházból tanulságok nélkül.
Ezekből az operettekből szép tanulságot szerezhet, ha látja, hogy olyan
személyek, a kiket az iskolában respektálni tanult, a szinpadon csak
ostoba vagy aljas szerepet játszanak. Ugyancsak erősbödni fog benne a
felsőbbség iránti tisztelet! Láthatta, mily eredményekre vezetett
Francziaországban az operette leczkéje: a derék nép belátta, hogy a rend
nevetséges, s most már Boulanger kell nekik!
Várta, hogy én is mondjak valamit; belém akart kötni.
– De hisz a felsőbbséget kritizálták mindenféle módon, és minden időben,
fogja ön mondani. Igaz, megirtak róla mindent, a mi csak képzelhető, a
kritikáktól kezdve a rágalomig; gonosznak, jogtalannak, nem bánom:
rettenetesnek festették, de mindez csak gyerekség. Nevetségesnek az
operett: _Helena_ et consortes mondották először. Azok csak gyülölséget
szitottak, az operett megvetést keltett iránta. S a nevetség biztosabban
öl, mint a gyülölet. Most, most csak Boulanger kell nekik; bizony
mondom, ha Offenbach még vagy tiz olyan remeket ir, mint _Helena_,
Louise Michelt és az anarchiát követelnék.
Nem állhattam meg: közbe kellett szólnom.
– Ön Louise Michelhez téved – Szép Helénától!
– Hagyjon már egyszer engem is szóhoz jutni; hisz fogalma sincs róla,
mit akarok mondani!
Az ijedtségtől elállt a szavam. Hát mindez csak bevezetés volt!
De rövidebben végezte, mint előre gondoltam.
– Mindez, a mit mondtam, még hagyján. Offenbachnak, Halévynek, ennek a
szépséges _Helená_-nak legnagyobb büne az, hogy utánzókat kreáltak, a
kik különben csizmát foltoztak volna. A mai operett, szellem és zene
nélkül, folytatja a rombolás müvét, és már nemcsak a felsőbbség, hanem
az alap, a társadalom alapja ellen. Ezek az elcsapott kántorok és
hangjegymásolók, a kik a mai operetteket kalapálják össze, nem mervén
nevetni a felsőbbséget (a théma nem uj és nem is csábitó), nevetik
azokat az eddig respektált elveket, melyek mindekkoráig a társadalmi
egyensulyt fentartották. Megvetést csepegtetnek a népbe és a
gyermekekbe, suttyomban, lopva, de nem kevésbbé biztosan, minden oly
szent hit és elv iránt, a mi az embereket összetartja: nevetségessé
teszik az Erkölcsöt. Nem a sikamlósságukban van ezeknek a
pseudo-operetteknek a veszedelmessége, a mint oly gyakran panaszolják,
hanem a tiszteletlenségükben, abban a silány kaczajban, melylyel a
legkomolyabbat emlegetni merik. Megengedem, hogy soha operettben nem
hangoztattak olyan elméleteket, mint a minőket mindenki olvas komoly
könyvekben, vagy a minőket mindannyian megnézünk öt felvonásos
drámákban. De bármily czélzatuak is ezek a könyvek, vagy ezek a drámai
müvek, komolyan tárgyalják a komolyat és nem teszik megvetés tárgyává a
szent ideákat mint az operett, hasonlóan ahhoz a hindu bölcsészhez, a ki
minden nagy metafizikai kérdés hallatára, s az összes emberi nyomoruság
hallatára csak: nevetett. A mi engem illet, mélységesen utálom ezt a
nevető bölcsészetet, a melyet ezer és ezer szinházban minden este
föltálalnak három felvonásban, tánczczal, örömére a kocsisoknak. És ez a
bölcsészet soha sem születik meg _Szép Helena_ nélkül. – Különben
megvallom, hogy ma este igen jól mulattam.
És fütyölni kezdte _Helená_-ból:
– Oh, ez csak álom! Ez csak álom!
(1887.)