Nevelőm ma örömmel értesitett, hogy boldogult nagyatyámnak szobrot
fognak állitani. Egyszersmind közölte velem, hogy egész Gerolstein
örömmel adakozik e czélra, mert megboldogult nagyatyám nagyhatalmu ember
volt, mindamellett soha se bántott senkit.
– Én is hálás kegyelettel örülök – szóltam – s összes zsebpénzemet
(nevezetesen kétszázharmincz tallér 40 fillért) felajánlanám erre a
szent czélra, ha más szükségleteim nem volnának.
– Mit képzel! – kiáltott fel nevelőm megbotránkozva. – Ebben az esetben
azt mondhatná a világ, hogy boldogult nagyatyjának a család s nem az
ország állittatta a szobrot!
– Nemde? – mondám. – Gondoltam erre, de azért vigasztalan vagyok, hogy
nem áldozhatom e szent célra minden pénzemet. Az, hogy némi áldozatomba
került volna, kétszeresen becsessé teszi vala ajándékomat.
– Ön már megtette a magáét, mikor ilyen nagyatyát adott Gerolsteinnak!
De nem bánom… hogy kegyeletből az ön neve is ott szerepeljen a listán,
adjon egy vagy két tallért.
– Nem fogják azt mondani, hogy szennyesen fösvény vagyok?
– Egy herczeg sohase lehet szennyesen fösvény; egy herczeg csak bölcs és
takarékos lehet. Más szabályok irányitják az alattvalókat, és ismét
mások a herczegeket. Igy például: az alattvaló értéke attól függ,
mennyire tud engedelmeskedni: a herczeg értéke pedig, hogy: mennyire tud
parancsolni. Azt az alattvalót, a ki nem tud engedelmeskedni, be kell
börtönözni, s az a herczeg, a ki nem tud parancsolni, rosszabb az
alattvalónál. Hasonlóképpen az alattvaló értéke attól függ, hogy mennyit
tud áldozni a köz czéljaira, a herczeg értéke pedig, hogy mennyire tudja
konzerválni javait. Érti?
Koromhoz képest eléggé megértettem, de tartalmas szavai sok reflexiót
ébresztettek bennem. Ez elmélkedések során lassankint megfeledkeztem a
két tallérról, a mit őszintén sajnálok.