Ma történelmet tanultunk. A legujabb korról volt szó s nevelőm egy
érdekes esetet mondott el, mely mély benyomást tett rám.
Volt egyszer egy katona, ugymond nevelőm, s ez a katona igen jól
lovagolt. Olyan jól lovagolt, hogy magának a herczegnek is feltünt.
Magához hivatta a katonát, megdicsérte és igy szólt:
– Jutalmul, mert olyan szépen lovagoltál, megengedem, hogy ezentul a
herczeg lovasának nevezhesd magad.
Történt azonban, hogy a katona igen sok adósságot csinált, olyan sok
adósságot, hogy soha se tudta volna kifizetni. Gentleman lévén, belátta,
hogy adósságait csak egy gazdag lány pénzével fizethetné ki, a kit
cserében feleségül venne. Csakhamar talált is ilyet, s a leány, a kit
igen jól neveltek, éppen nem idegenkedett a katonától. Soha se kellvén
pénzt keresnie, a pénzt nem becsülte semmire, ellenben leányos
sejtelemmel megérezte, hogy egy jó lovassal a szerelemben is messze
lehet menni.
Minden jó lett volna tehát, de volt a leánynak egy vén hárpia-anyja, aki
tudni se akart a házasságról, azon a czimen, hogy a katona nagy
adósság-csináló, Mit volt mit tenni? A katona elpanaszolta baját a
herczegnek.
– Csak az a baj? – szólt vidáman a herczeg. – No majd segitünk rajtad!
Kiadta a parancsot, hogy bált kell rendezni, s hogy erre a bálra a
leányt is fölvezessék. A bálon aztán karonfogta kedves katonáját,
odavezette a hárpiához és igy szólt:
– Köszönöm, asszonyom. Igen szép öntől, hogy az én legjobb lovasomhoz
adja feleségül a leányát!
Erre persze nem lehetett nemet felelni. A herczeg mondta! És olyan
lakodalmat tartottak, hogy Henczidától Bonczidáig stb.
– Igy tesz egy bölcs herczeg – fejezte be nevelőm – kétszer is
fejedelmileg jutalmaz, anélkül, hogy egy krajczárjába kerülne.
– Csak egyet nem értek, – szóltam. – Természetesnek találom, hogy a
hárpia engedelmeskedett, mert másképpen nem tehetett, és igy kellett egy
közönséges pénzes-zsáknak! De azt mégis szeretném tudni, hogy mit szólt
a hárpia, mikor veje elköltötte előbb a hozományt, azután a család egész
vagyonát, hogy ismét adósságokat csinálhasson, mig végül mind a hármukat
kitették az utczára?!
– A hárpia örült – felelt a nevelőm. – hogy volt egyszer egy veje, a ki
ugy lovagolt, mint senki.