Tegnap nevelőmmel a szinházban voltunk. Előadásra „A szerelmi bájital“
volt kitüzve, de nevelőm ugy mondá, hogy nekem erre még nincs szükségem
s üzen az igazgatónak, hogy azon jeles darabot adják, melyben egy derék
nemes megmenti a király életét. Az igazgató kétségbeesetten jelentette,
hogy a jeles darab most nincs raktáron, erre nevelőm a „Lumpáczius“
czimü mulattató szinmü előadását kivánta.
A darab a helyeslés érzelmeivel töltött el. Valóban igen kielégitőnek
találom, hogy vannak szegény szabók és csizmadiák, a kik a legrosszabb
sorban élnek s mégis folyton vigadnak csak azért, hogy a magasranguakat
mulattassák.
Midőn kijöttünk, az igazgató ismét megjelent, de tányér nélkül.
„Köszönöm, igen szép volt“ – mondám neki, s megvallom, igen jól esett,
hogy a szegény embernek örömet okozhattam. A portásnak is megköszöntem,
hogy oly sokáig állott a kapuban a kedvemért, de nevelőm kijelentette,
hogy ez a köszönetnyilvánitás már fölösleges volt.
Pedig én a szinészeknek is meg akartam köszönni, hogy annyit fáradoztak
értünk, valamint szerettem volna megköszönni a lámpagyujtóknak is, hogy
kedvemért az utczát kivilágitották.
Már az ágyban voltam, mikor eszembe jutott egy nagy megfeledkezésem.
Elfelejtettem ugyanis megköszönni a napnak, hogy feljött a kedvemért.
„Sebaj! – szólt nevelőm – azért fel fog kelni holnap is, és ez a fő“ –
amiben persze megnyugodtam.