Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a
méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.
Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes
lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni.
Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége,
akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban.
Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a
kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a
konyhában.
A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon
rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett
csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A
tanácsos, végzéseket és _rendelvényeket_ olvastatott vele és mosolyogva
javította ki a hibáit:
– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság…
Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna
elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában
tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon
haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni
rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan
bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy
intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig
alul. Élete egészen a kötelességé volt.
Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával,
mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett
maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív
ropogós miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón
rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte
az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen
mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek
kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez
nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az
izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem
vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami
szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a
pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül.
Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája
volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó
cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány
aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a
kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket
és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges.
Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje
megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki
majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már
látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az
egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a
jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett
nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény
barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta,
elégedetten: ez se viszi sokáig.
Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót,
mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a
szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott
várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és
félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy
észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A
méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.
Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg
szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert
egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében
álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és
élettelen.
Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és
sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán
mosolyogva mondta:
– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve,
mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram,
nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos
uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes,
elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram.
Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba.
A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni
kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a
leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a
magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta
süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy
óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele
szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő
is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az
utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más
akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie.
Mindenesetre unalmas lesz.
A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A
kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya
fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott
tovább más irányban.
Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot öltött s elment a
főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon,
nyaralt.
Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét
és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy
hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére.
A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem
tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a
többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a
hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág
azonban határozottan megtetszett neki.
– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták
fejüket a szélben.
Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de
sehogyse találta meg a módját.
– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük.
Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta:
– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a
tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr…
Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a
titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett
az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani
a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon
visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott.
Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló
köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési
rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a
katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának.
De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok.
Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis
kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az
újján gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az
emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók
bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig
reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet,
vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a
munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre
fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni,
kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál.
Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy
gödörbe.
Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra
ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit
keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a
székre.
Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához:
– Parancsol, nagyságos úr?
– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét.
– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni.
– De minek nevezett engem?
– Nagyságos úr…
Erre a szóra rácsapott, mint a vércse.
– Én méltóságos úr vagyok.
– Bocsánat.
– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban.
– Igenis.
– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt.
A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd
megsemmisült a buzgalomban.
Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte
állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú
szünetet tartva – beszélt a tanácsos:
– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most
mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt maga előtt?… Nem tudja… persze…
nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő
tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is
ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a
főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon…
Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd
az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja
zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak
műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét
szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt
vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn…
Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a
dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az
államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj,
kegyelmes uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel…
Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány
évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még
feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a
kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az
emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak
szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor…
Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt
szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős…
mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a
falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az
megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit
látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett
modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő…
Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség…
gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai
műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?…
Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha
dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó
ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a
tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen
leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény,
mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj…
Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába,
rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé:
– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr…
Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos
tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt
koronát nyomott a markába borravalóul.
– Nem baj – mondta még egyszer.
Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt,
kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény.
Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet
határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek –
észrevette – nem égtek.
Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé
mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán
semmi keresnivalója nincsen.
Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a
kávéházban. Majd reggel, a kávénál.
Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha
fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a
keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a
bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy
irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet,
semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál
és az őrületnél: az öregség.
(1915.)