ott a dászkállal beszél, de akkor engemet elkergetnek, hogy ne halljam.
Pedig én tudom, hogy mit akarnak ők; hogy mindent elvegyünk az uraktól,
a kik ellopták tőlünk a mi pénzünket.
Már teljesen besötétedett. A szén villogott a kályhában, mint az ördög
szeme.
– Én elhálnék a földön szépen s nem köhögnék éjjel. Maga is haragszik,
ha köhögnék? «Úgy ugatsz, mint az anyád», mindig azt mondja az apám, ha
köhögök. Pedig csak a kutyák ugatnak, úgy-e? S az anyám rég meg is halt.
És nekem semmi se kell s én magát szépen betakarnám, mint a hogy az
anyám betakart engemet, mikor kicsi voltam, ha lerugtam a paplant…
S élénkebben folytatta:
– De maga nem is ügyel reám?
– És az apád hol van?
Arra a gyermek nesztelenül felkelt, szépen letette a csészét s a
Veronika kezét lopva megcsókolta a kávéért. A vén leány megfogta a
gyermek fejét s megölelte. A gyermek megütődve nézett rá.
– Mit csinál? – kérdezte. Miért ölel meg?
– S hol az apád?
– Az apám? idáig kisért el a berek széléig, a nagy görbe fűzfáig. Nem
jön? hogy nézzük meg őt?
Veronika csodálkozva nézett a gyerekre, de (tán azt se tudta, mit tesz)
kézen fogta s bezárta maguk után az utcza kapuját.
A gyermek előre szaladt, mint a szél.
– Itt volt, itt (kiáltotta), az apám.
És fényes szemeivel meglátta, hogy a görbe fűzfán túl egy fekete alak
mozog s arra élesen visítani kezdett:
– Apám, apám!
Akkorra Veronika a gyermekig érkezett. A fekete alak megmozdult a
berekben és sebesen eliramodott a nagy Maros felé. A gyermek utána
futott. Az alak dühösen rohant az éjbe. A száraz fák recsegtek a talpa
alatt.
A gyermek csüggedten tért vissza.
– Elfutott… Pedig ő volt, pedig ő volt, én tudom azt…
Veronika kezén fogta a gyermeket.
– Visszavisz engemet magához? – rebegte. – Én most úgy félek, nem is
tudom miért…
A kapunál azonban mégis így szólt:
– De reggel utána megyünk, úgy-e? úgy-e? Mert maga beh jó! És én nagyon
szeretem magát.
És ismét megcsókolta a Veronika kezét alázatosan.
Aztán beléptek a szép, tiszta szobába mind a ketten.
Levél haza.
Anyó lelkem!
Nagy bajba estem. Félek, hogy ki se lábalok belőle. Meg tudnád mondani:
mit tegyek?
Én ugy tettem, a mint te meghagytad. Eljöttem, látod, hazulról, hogy a
városi zajban elverjem emésztő búmat, vágyakozásomat, az én elpártolt
édes leánykám után. Nagyon egyedül vagyok, ha te nem vagy itt, anyó.
Megírom neked, mi történt.
Megutáltam a magányt az emberek sokasága között és kijártam a Maros
mellé a búm nagy társaságában – egy halászbottal a kezemben; s egy nap
(úgy vélem, vagy 10 nap előtt, ha nem zavarodtam össze a számításban)
úgy alkonyatban a «nagy bolygó» partján valami ok nélkül való szorongás
fogta el a szivemet: – a veszedelemnek előérzete.
Ekkor, ülvén a homályosodó parton elmélyedve, néhány ölnyi távolságban a
lábamtól: egy maszatos, fekete tömeg került ki a vizből a fövényre.
Azt hittem, valami nagy nyálkás, hináros faág vetődött ki s mert
oktalanul ideges voltam, elfordultam tőle. De mintha csipős hangyák
mászkáltak volna a gerinczemen, úgy izgatott a fekete holmi a fövényes
parton a hátam megett, hogy visszafordultam feléje. Mély sóhajtást
véltem hallani. Nem sóhajtott senki, csak a kiloccsanó víz, a Maros
nyálas szája, nyalt ki partramosott áldozata után. Ismét visszakaptam a
tekintetemet s felkeltem, felsodortam a halász-zsinóromat, hogy
elmenjek. Nem tudtam. A szemem ama fekete holmira visszatévedt, pedig a
homály omolva ereszkedett le és alig lehetett megismerni: mi hever ott.
Féltem. Mégis közeledtem. Nem tudtam elmenni onnan. A honnan, láthatod:
a Sors kiszemelt a szerencsétlenségre és erőszakkal sodort a bűnbe.
Mert abba estem.
Egy holttest hevert a fövényen. Nagyon csúf volt. A szeme nyitva; a
teste felpuffadva. Ekkor a várbeli toronyban éppen hatot kongott az óra.
Ráfeledkeztem a halottra – míg ütött lustán az óra. A gyomrán az
óraláncza megfeszült. Aranyláncz volt, fényesen villogva ki a mocsokból.
Siket, félelmes csend volt, csak a fülemben zizegett a rohanó vér.
Vajjon ki lehet e lepecsételt titok? Elkeseredettség, vagy a bűn
áldozata? Reszkettem, alig állottam a lábamon s elesem, ha hozzám ütődik
egy hajló fűszál. Felemeltem a lábamat, hogy odább sompolyogjak, de nem
mertem ismét letenni, nehogy zajt okozzak. Tudom, hogy a hideg verejték
lepergett a kalapom alatt a homlokomról, s végigfolyt forró orczámon.
Mindig kissé gyámoltalan voltam, – minthogy gyenge voltam testben, –
aztán sokat is bánkódtam az én édes leánykám után. Ej no! hát akkor
sirtam, sirtam és tudom, hogy a doktor mennyit csóválta a fejét a
betegágyam mellett…
A növekedő homály azonban mintha megtaszított volna. Fuss. Az ösvény
vége vaksötét volt. Megembereltem magamat, megtörültem a homlokomat. Egy
pillanatig úgy tetszett nekem, hogy ama holmi ott alant megmozdult volna
s a halott összehúzódó, kidagadó gyomrán az arany-óraláncz felcsúszott
és leesett volna… és arra megiramodtam.
Igen, futni kezdtem.
Egy göröngyben azonban mindjárt megbotoltam, féltérdre estem s
megütöttem magamat. Arra felszöktem s boszuság fogott el a fizikai
fájdalom mián. Káromkodtam.
Nevetséges. – Hiszen nem vagyok én már gyermek. Huszonkét esztendőt
töltöttem el, mikor a betegágyamból keltem fel. Csak azért is. Most
vissza fogok térni a partramosotthoz és megnézem, hogy hírt vihessek
róla – a rendőrségnek, ha a városba térek.
A halott idős ember volt. Azt hiszem. De nem mertem megnézni jól az
arczát. Valami mészárosféle ember lehetett, mert kövér volt és nagyon
vastag óralánczot viselt.
Az óralánczát néztem, úgy hogy egyebet ne is lássak belőle. Abba
kapcsoltam a szememet.
Valaki jönni fog. És elviszi a lánczot. Bánom is én? Mi közöm nekem egy
arany-óralánczhoz? Van nekem. Tőled kaptam az órámat anyó! az
érettségimre. De a halott óraláncza megzavart. Valami unszolt arra, hogy
vegyem el. Én? Megundorodtam a gondolattól. A belém nevelt becsület
megémelygett tőle. Azonban a ragadozó vad, mely akkor is hozzákap egy
darab prédához, ha már jóllakott is – megmozdult bennem.
Ragadd meg azt a drága holmit.
Alkudozni kezdett a bennem nösző facsarosság a tisztességemmel. Fogd
meg. Az az érték. És a senkié. Mire ott veszni hagyni? Valami jót
lehetne csinálni vele. Például egy szegény embernek adhatom, a ki
megalapíthatja vele az életét. Átsuhant az agyamon csak ez a hazugság.
Mit se akarok vele kezdeni… Nem. A terhes asszony halálos, emésztő
vágyakozása borított el. Reszkettem a kivánságomban. A halottat is
elfelejtettem, óh, hidd el, anyó.
Az ördög suttogott a fülembe ama nehéz sötétségből, mely mind
ereszkedett inkább le. Összerázkódtam. Egy gonosz eltökéltség… s a
következő pillanatban hozzáértem a lánczhoz, a nélkül, hogy látnám a
halottat. Gyűlöltem a szerencsétlent.
Mily hideg volt az arany!
A láncz engedett. Aranyóra volt a végében. Elhajítottam messze, a mint
kirántottam a zsebéből. Az ösvényre esett. Egy vízcsepp pergett le róla
a kezem fejére… Égetett. Futva menekültem, szinte ráhágtam az órára az
ösvényen. Átszöktem rajta, mint egy kigyón.
Azt se tudom, mit tettem. Hirtelen visszafordultam, a földre hajoltam s
felkaptam az órát és végignyargaltam a berken. A lélekzetem elfogyott a
vámház előtt és lerogytam a padra.
Valaki megszólított. A vámos volt.
– Szép az este – mondta…
Összerázkódtam a hangjától s erőt véve magamon, beiramodtam a városba.
Egyszerre ez jutott az eszembe: Miért futok? Mindenki gyanusnak fogja
találni a futásomat. Tán ki is találja mindenki, hogy menekszem, hogy
loptam… loptam… Otthon bezártam az ajtómat és kétszer is megvizsgáltam
az ajtó erősségét.
Az ágyra dobtam magamat. Az utczáról behangzó zaj a fejembe nyilalott.
Meg fogják-e tudni a tettemet? Kitalálják. A Maros mellett horgásztam.
Ez bizonyos. A halott láncza hiányzik. Ez kétségtelen. Ki vitte el? Ki
volt ott?
Bebujtam a paplan alá. Újjal fognak mutatni reám. Tolvaj… Egy halottat
lopott meg.
Miért? Az éhség vitte e lépésre? Nem. Rothadt belül… Nagyon hitványul
éreztem magamat. Forgolódtam a fekvőhelyemen s a testem savanyú
izzadtsága undorral töltött el. Émelyegtem. Menekedem hazúlról.
Felkeltem s ki akartam lopózni a szobámból a Maros mellé, hogy
visszateszem az órát. De csillagtalan, vágható, nehéz éjszaka volt künn.
Nem mertem megfogni a kilincset.
Hajnalra iszonyú nyomorúan voltam. Akkor elnyomott a bágyadtság s arra
nyitottam ki a szememet, hogy egy óra ketyeg valahol.
Szorongva hallgattam. Tik-tak… tik-tak. Ügyelek: honnan jön a hang? Óra
nincs a szobában. Óh. Ez ugyanazon óra. A halotté.
A kabátom zsebéből jön. A fülemet közel tartottam a ruhadarabhoz. Szól…
szól…
A szoba tulsó felébe húzódom. Ketyeg. Mit tegyek? Ki akarom venni a
kabátból, hogy hajítsam a benyíló kamarába. Nem birom megfogni. Tik-tak.
Mind élesebben lármázik.
Kimenekedem a szobából. A kabátot az órával együtt behajítom a
benyilóba. Mégis szól. Ráhajigálom az ágynemüt mind, a párnákat, a
derékaljakat. Rá is taposok. Egy hegyet hajigálok rá, rongyból. Mégis
szól.
Ekkor kiosonok a szobából s a kulcsot a zsebembe dugom, nehogy
bemehessen valaki.
Egész nap kóboroltam. A város másik felén tekeregtem, természetesen az
erdőben. A Marost meg nem közelítettem volna a világért sem. Óh, ha
találkozom valakivel, a ki rám mutat. A harkály kopogása is megriaszt.
Az éhség űzött be estére és a város végén egy kis korcsma veresabroszos
asztala mellett adattam valamit magamnak. Fuvaros emberek ittak s egy
részeg csizmadia siratta a hazát. Rám se néztek. De mind elmentek később
és a korcsmárosné csípőre tett karokkal néz kérdőleg reám. Az éjjelt a
kávéházban töltöttem, itatva a czigányokat, hogy a pirkadásig legalább
legyenek a társaim. Ekkor buta fejjel botorkáltam haza.
Úgy ruhástól kuporogtam a divány szegeletébe. A szemem majd leragadt. Az
ágynemű odabenn van egy élő órán. Minden ijedtségem visszatér erre a
gondolatra. Nem tudok elaludni. Ekkor az óra üt.
Üt.
Hatot egymásután, leppegve, tompán. Ennyit ütött akkor, mikor a halottat
kidobta a Maros. Honnan jön az ütés? Az ágyneműk alól beszél. Egy…
kettő… három… hat. Éppen: hat.
Eszem nélkül vettem a kalapomat s nekivágtam az utczának ismét. Már
éled. Egy rendőr az utczasarkon végigmér. Tán reám teszi a kezét: «Hol
az óra? Hallja!…» Besurrantam a szegeleten és futva iramodtam meg.
Azon nap a szomszéd falu határában aludtam egy boglya mellett. Egy
kuvasz ugatott elébb, de a szemem leragadott a fáradtságtól s arra a
lábam mellé heveredett. Egészen kóczos lettem. Azért bemenekedtem a
falusi korcsmába, ott maradtam. Senki se ismer. Ott is aludtam.
De másnap csendőrörs közeledett az országuton. A falusi ravaszképű
fogadós rejtelmesen hozzám hajolt:
– Fusson – lehelte. – Csendőrök jönnek az úton.
Meg voltam bolondulva. Felugrottam. A hátulsó kapun tuszkolt ki a
fogadós s én eszeveszetten rohantam végig a berek ösvényén a város felé.
Azóta, anyó, éhezem és futok. A lábszáram reszket, a fejem zúg s
összerázkódom, ha egy légy reám száll.
Megpróbáltam, hogy korhelyek közé ülök s iszom reggelig velük. Akkor
ettől félek: hogy kifecsegem ocsmány titkomat részeg fejjel, hogy
megloptam egy halottat; s elszököm a kompániától.
Elhitványkodtam. Lerongyosodtam. Nem merek haza térni.
Ott ketyeg az óra a szobámban és üt hatot… épen hatot!
Egy nap lopva odahúzódtam a Maros felé, a hol halásztam. Mint remegtem!
Bokortól-bokorig bujkálva odáig, csúszva.
A fövényes mart üres volt.
Tán elvitték. Tán eltemették. Az óra azonban él és üt.
Mit tegyek?
Kezdem megszeretni a vizet itt a bolygó mellett.
Oly lusta, lágy, puha itt a Maros vize. Nagyon mély. Alig mozog a víz
színe.
Csábit a mélységes nyugalom.
Bár jönnél utánam, anyó! Félek ettől a viztől.
Vonz…
A fehér ház.
– Ibolyák! Erzsi mama, egy csokor ibolya, – kiáltotta Mariska, szőke
feje fölött lobogtatva az illatos virágot és végigtánczolta a szobát. Az
ablakpárkányra tette a virágcserepek közé valaki. De én megláttam a puha
kalapját s polyhos keztyüjét. De nem lehetett kinyitni az ablaktáblákat
a cserepek mián. Várj, várj, kiszaladok a kapuba, hogy lássam, ki hozta?
– Nem, nem, lelkem. Mit gondolsz? Illetlen lennél.
– Eressz, Erzsi mama! Ne öltsd fel a szigorúbb képedet. De látni akarom:
ki hozta az én ibolyáimat? Azt hiszed, lelkem, hogy nekem hozta?
– Hát kinek másnak?
– Óh, én édes anyókám! Süsd le csak a szép szemedet, te édes szentem.
Nagyon illik neked… Persze, akkor mindjárt nem is hiheti senki, hogy
neked hozta volna… Hány esztendővel vagy is vénebb, mint én? Lássuk. Öt…
hat. Hat, csakugyan, édes anyókám. De várj, várj… a virágos gavallér
eltünik a látóhatárról, míg te dulakodsz velem.
Nevető, finom kis arczát kitúrta a virágos czineráriák között, hogy
kilásson. Még reggel volt; az utcza néptelen. A tavaszi napfény
elöntötte az apró házakat. A nyugtalan leányka derekát átölelte a «kis
mama», hogy visszahúzza az ablakból. A leányka duzzogva rákoppantott az
ölelő fehér kézre.
– Irígy vagy, látom, irígy vagy. Nem akarod, hogy lássam a gavalléromat…
Vagy tán a te gavallérodat félted tőlem, nehogy elszeressem előled? Óh,
Isten. Eltűnt. Senki sincs az utczán.
Az ajakát összecsúcsorította s így szólt: «Mú! te csúf mama», – de mégis
nagyon derült volt. Az ibolyacsokrot megszagolta, egy szirmát lecsípte
fehér fogával, aztán okoskodva feltartotta kék szeme elé.
– Nem tűzöm a mellemre, lelkem; nem is tűzöm a tiedre, mert nem tudom
kié? A pohár semleges terület… Odateszem a dolgozóasztalra, kettőnk
közé. De ne vesszünk össze felette, lelkem, látod, nagyon szép reggel
van.
Messze valahol harang hangja ringott át a langyos levegőn, de oly
tisztán, hogy az ütés után való zúgás is hallatszott. A leányka
felemelte a fejét és elnézett a virágos cserepek fölött.
Erzsi volt a ház feje. Árván maradtak s a nagyobbik beállott
édesanyának, az igazi anya helyett, ki elment örök útjára s az ő
gondjára hagyta a kis Mariskát. Ahhoz képest ő a komoly, a csendes, a
dolgos, a zsörtölődő, a kényeztető mama. Sugarabb volt, mint a huga; a
haját a homlokára simítva viselte s ha ruhát varrattak, a diszítés
dolgában adta a meglett hölgyet, míg a bájos kis Mariskát elhalmozta
piperével. Kívülük még csak a vén Rebi néni lakta a kis fehér házat. Az
anyjuktól örökölték őtet is: a stájfpomádés, fehérhajú, hosszúderekú,
bogosujjú, áldott jó öreg leányt s hárman csendesen, zajos örömök, nagy
bánatok híján, tán álmok nélkül is szűkölködve, úgy éltek, hogy észre se
vették, hogy élnek.
Egy ibolyacsokor… Úgy belecseppent az életükbe, mintha egy szines
pillangó hullott volna le a magasból a szunnyadó tavacskába. A Mariska
fejében egy csokor névtelen ábránd rajzott fel, míg babrált a varrásán;
a kis mama pedig minduntalan csörgött, az apró porczellánsemmiségeket
törülgetve a finom állványocskán. Egy kis üveggalamb szárnyát le is
törte. Megállott előtte s elborult a szeme. Édes kis emléke volt. Egy
tanulófiu lakott náluk még az anyja életében. Mily rég volt! Távolról
atyafiak is voltak. Kis, tömzsi, szótalan, szelíd fiu. Akkor
feleségesdit játszott vele. «Kálmán néninek» nevezte őt, mert az ő kis
szeretőjét Nagy Kálmánnak hívták. Rég volt. Mennyi minden történt azóta.
A kis fiú elkerült tőlük s kispap lett. Nem is hallottak többet felőle.
Ez a ma letört kis galamb az ő ajándéka volt. Az Erzsi ajaka egészen
ellágyult. Mint megelevenedik a szeme előtt az ő kis ura! S kifordult a
szobából, nehogy észrevegye az elborulását a leánya.
Nagyon elfoglalták a fejét a reggelen esett semmiségek s úgy eltöltötte
kinn az idejét, hogy a tizet is elütött az óra, mire benézett ismét a
szobába. Akkor csengetett valaki a kapun. Egy sugár, selymes-szakállú,
barna fiatal ember lépett be rajta. Figyelve nézett szét az udvaron,
aztán bátran belépett.
A kis Mariska felugrott és gyorsan súgta:
– Erzsi! Ez ő. Ismerem a kalapját. Az ibolyát ő tette az ablakba.
Aztán a csodálkozásban megnőtt szemmel kisérve a jövevény mozdulatait,
tapsolva mondta:
– Hiszen ez Nagy Kálmán, a te kis szeretőd, Erzsi! Az én játszótársam.
Nézd csak, nézd! Milyen szép legény lett belőle.
Az ajtó megnyílt. A kis Erzsi mama fölemelkedett, elpirult a homlokáig
és halkan rebegte:
– Kálmán…
Egy pillanatig megállottak mind.
– Erzsi, – szólt a fiatal ember s feléje lépett.
A kis Mariska a fiatalember elejébe szaladt, de hirtelen megütődve,
megállott félútban, a kezei lehullottak. Egy perczig merőn megnézte,
aztán lehunyta a szemhéjait, mélyebben fellélegzett és visszalépett.
A vén Rebi néni csendesen benyitott az ajtón s megtörte a csendet:
– Te vagy az, Kálmán? Mit keressz te itt?
A fiatal ember mind a két kezét a vén leány elé nyujtotta:
– Én itthon vagyok itt, Rebi néni. Ide neveztek ki. Jegyző vagyok a
törvényszéknél. De azt hittem, hogy örvendeni fognak rajtam és most
vágytam látni a meglepetésüket.
– De hát a reverendád? Kispapnak indultál. Az anyád álmának vége? A
primiczián nem csókolunk kezet neked?
Aztán kedvesen hozzátette:
– De így is jól van. Az Isten hozott.
Ő hozta s mégis nehezen melegedtek össze. A kis mama zavara oszlott el
leghamarább, de a kis Mariska nem is ült közéjük, hanem távolabbról
kelletlenül ügyelte váltakozva a nénjét s a fiatalembert.
– Semmi se változott meg itt, – mondta lágy hangján a fiatalember, –
csak mi. A kis Mariska, az én játszópajtásom, az eleven, kaczagó,
hunczfut leánykám kivált, mert ő idegenül néz reám.
– Miért? – felelte szárazon, de kissé fátyolozott hangon. – De hiszen én
még igen kicsi voltam, mikor magát utóljára láttam. Most már nagy leány
vagyok…
Ez a látogatás nem is tartott sokáig. A fiatal ember fölemelkedett és
nem marasztották. A kis mama ránézett a leányára és nem merte
marasztani; a kis Mariska szinte idegenül ügyelte a nénjét, ha vajjon ez
nem marasztja-e? És a fiatalember leverten hajtotta meg magát, mert nem
marasztották. A szemét egy perczig csodálkozva felejtette a leányka
kigyúlt arczán. Aztán elment.
A kis leány az ablak felé fordult, a mint a fiatal ember betette maga
után az utczakaput. Aztán visszafordult s valami kicsinylő hangon szólt:
– Nem szeretem a Kálmánodat, Erzsi! Merev és csúf. Tetszik-e neked?
Azonban a kis mama mit se felelt, hanem leült az asztalka mellé,
lehajolt a fiókokra, hogy kikerülje a huga ügyelő tekintetét és turkált
benne zajosan.
*
Másnap kedvetlenül ébredtek meg. Rosszul aludtak. A házidolgok végzése
közben kerülték egymást, s nem találtak beszélő tárgyat. Az ibolyacsokor
megfonnyadt az asztalkán. Egyik se nyúlt hozzá.
Gondosabban öltöztek föl s erős, kritikus szemmel ügyelték meg az egymás
piperéjét. Bizalmatlanabbak és szótlanabbak lettek.
Az idő elborult. Az eső szemelgetett s az eszterhaj alól egy házépítő
fecskepár szüntelen locsogott. A nyitott ablakon át hallgatták, a
varrásukat az ölükbe hullatva. Az álmodozásukat azonban restelték s nem
magyarázgatták kedvetlenségük okát.
A kaput ügyelték s felriadtak, ha valaki benyitott. Ilyenkor lopva
egymást nézték s elpirultak. Valakit vártak. Nem jött.
A mint alkonyatra hajolt a nap, a kis leány kilopózott a vén Rebi
nénihez. Hízelegve dörzsölődött hozzá.
– Te mindent tudsz nálunk, lelkem…
– Valami kell neked, te macska, hogy így ölelgetsz? Mit kivánsz?
– Semmi, igazán, lelkem. Csak nagyon szeretlek. Hanem, lelkem, (a hangja
suttogóvá vált), mondd meg nekem, mikor megy _hozzá_ igazán Erzsi?
– Kihez, te?
– Óh, hiszen te tudod.
– Ez a bajod? Félsz kimondani a Kálmán nevét? No nézd ezt a csitri
fruskát. Gyanús vagy. Nagyon megnézted Kálmánt s megriadtál tőle. Csinos
fiú… Nem nyilalt valami a szivedbe? Miért menjen Erzsi férjhez hozzá?
– Hát hozzá készül. Látod! Te tudod!…
Az estét szótlanul töltötték el s mikor behúzódtak az ágyasházukba,
Erzsi észrevette, a mint a leánya kilop néhány fonnyadt ibolyaszálat a
pohárból és a párnája alá rejtette.
Az éjjelre kifénylett a hold. A friss, nedves lomb nehéz illata lengett
a lágy, álmos levegőn, a kert fenekén egy madár csattogott. Csábító,
kérő, imádó beszédét Erzsi mind jól megértette. Nesztelenül
felkönyökölt. Felindulásában az ajaka rebegett. Ezüstszálak rezegtek át
az ablaktábla hasadékán s a futó sugár a kis leánya bánatos arczára
tévedt, mely síróra állott. A szeme le volt hunyva. Mintha csak
örökálmát álmodná. A szivébe nyilalt ez a kép. Valami névtelen félelem
riasztotta meg. Aztán egy csepp köny buggyant ki az álmodó Mariska
szemehéja alól, s mire a holdfény elszállt, a homályon nehéz, keserves
sóhaj kelt át. Erzsike megriadva bujt a takarója alá, hogy ne hallja.
Mégis hallotta. Minden öröme ez a kis leány. Az édesanyjuk halóágyán az
ő gondjába hagyta. Ölében játszatta; ő vigasztalta kis bújában s az
örömeiben vidult meg.
Kétségtelenül Kálmánnal álmodik, a kivel gyerekkorában játszott s most a
szivébe szállt. Kétség, keserűség gyötri. Félti… félti attól, a kire úgy
nézett, mintha az anyja volna. Ezért húzódott el tőle…
Hát vajjon nem félti-e ő is Kálmánt épen a leányától: Kálmánt, ki az ő
titkolt ábrándja is volt. Jó. Erzsike arra született, hogy szeressen és
feláldozza magát azokért, a kiket szeret. Mégis… Mit tegyen?
A kezét átnyujtotta a leánya ágyáig s gyöngéden megérintette a könyben
úszó arczot. Keserűen felsóhajtott.
Másnap félve ölelte meg egy szó nélkül.
A leánykában mintha felolvadt volna ez ölelésben valamely kéreg, a nénje
mellére dőlt és halkan sirdogálta:
– Én igen szerencsétlen vagyok.
– Bánt valami? Eltitkolod előlem az okát?
– Hát tudom is én, lelkem. Lehet-e valami bánatom nekem? De óh! mint
szeretnék meghalni. Nem tudom, miért, anyám…
Később így szólt Erzsi:
– Sírtál az éjszaka.
A leányka sértődötten csippent fel hirtelen:
– Utánam kémlelsz?
Az egész napon át hánykolódott a szélsőségekben. Mindjárt visszautasító
lett az ellágyulása után. Az udvar virágágyaiban babrált, mely az
utczakapuhoz közel esett. Mert várt… várt valakit emésztő vágygyal.
Estére ennek a kivánságának betege lett. Az ajakát égette egy név,
melyet szeretett volna kimondani. Most kigyúlt és elsápadt mindjárt. Ha
a nénje rátette kezét forró homlokára, felvetette különös fényben égő
szemét s aztán durczásan elfordította fejét.
Aznap se jött senki hozzájuk és másnap se. Istenem!
A kis mama eszében, aggodalmában minden képtelen terv fogamzott meg.
Elfelejtette a maga szorongását, minthogy a leánya búja foglalta el a
szivét. Óh, mindent feláldozna azért, hogy ismét nyugodtnak, vidámnak
lássa. A maga ábrándját elborította az aggodalom. Képes volna arra, hogy
elmenjen Kálmán után s odavonszolja lázban égő leányához, ha
megalázkodva rimánkodna is neki.
Egy pillanatra öntetsző mosoly suhant át az arczán. Hátha semmit se érne
az áldozata, mert hátha Kálmán még mindig és egyedül Erzsikéért ég, úgy,
mint gyermekkorában… Megsimította a homlokát, hogy elűzze a kisértő,
hivalkodó gondolatot. Mire se gondoljon, csak a leányára, az édes kis
leányára. Ha csúffá tehetné magát, útálatossá tehetné magát, hogy
elfelejtse őtet. Vagy ha eltűnne az útjokból? Nem. A leányát tenné
szerencsétlenné…
Az álmatlan éjszaka után a hajnali derű valami világosságot keltett föl
a fejében.
Lábujjhegyen a leányához lépett, nesztelenül. Ráhajolt és megcsókolta:
– Nagyon szeretlek, lelkem! – rebegte és összeölelte a fejét.
Határozott.
*
A negyedik napon bátortalanul tette valaki a kezét a kapukilincsre.
A két leány mégis meghallotta s egyszerre fel-felugrottak.
– Valaki jön… rebegte nyugtalanul Erzsi.
A kis leány felcsippent, mint egy kelepczébe esett madár.
– Menj elejébe Mariska. Ő mindig ilyen tartózkodó volt. S mi nem
bátorítottuk fel a minap. Menj szivesen elejébe.
A leányka megriadva rebegte:
– Te menj elejébe. Tégedet akar látni.
– Nem, az nem igaz. Éretted jön. Akarom. Menj elejébe.
A fiatalember tétován lépett előre a napfényes ösvényen. A tornáczról
kedélyesen szólott reá a vén Rebi néni:
– Úgy jösz, mint a bűnös. A volt kispap, a ki gyónni jön. Rég várunk.
– Nem csak maga várt, Rebi néni?
– Óh, bolond te… Hát miattam jösz most?
A kis leány tartózkodó fejbicczentéssel köszöntötte s a keze remegett, a
mint a fiatalember kezébe tette. Mind a hárman körülnéztek, mintha
Erzsikét várnák. «Miért nincs itt» – gondolta a fiatal ember. «Őtet
keresi!» – gondolta keserűen a leányka.
Jókedvű, fényes tavaszi nap volt. A jáczintok fürödtek a napsugár
fényében s a ragyogó, friss füvek közül a férfihűség könnyű, szálló
pelyhei szállingóztak az illatos levegőn.